Függetlenségi háború és iszlám fundamentalizmus Algériában

Több mint százharminc év francia gyarmatosítás után, közel nyolc esztendei függetlenségi harc eredményeképpen Algéria független és szabad lett – legalábbis a franciáktól! A szabadság mámoros ünneplését azonban szinte azonnal súlyos belső válságok zavarták meg: mind az új vezetőknek, mind a népnek szembe kellett néznie a gyengén fejlett gazdasággal, a külső függőséggel, a kultúra kétarcúságával (francia és arab), az elit francia akkulturáltságával, az arab civilizáció és az iszlám értékrendjének feltámadásával, és gyógyítani kellett a véres háború okozta sebeket. A külvilággal kialakítandó kapcsolatokban pedig figyelembe kellett venni a létező új politikai viszonyokat, egyensúlyokat.

A szerző – a Páviai Egyetemen Afrika és Ázsia történelmének professzora – Algéria 1830 előtti történelmének elemzése után logikus reakciónak tartja az algériai nép „forradalmát”, aminek alapvető célja volt, hogy „megtalálja saját identitását”, mindezt százharminckét esztendeig tartó francia gyarmatosítás után, ami a kulturális és politikai asszimiláció „szélsőséges formáját” jelentette. A franciák által követett asszimiláció két tételen alapult: a gyarmatosított népeknek nincs önálló kulturális és történelmi arculata, valamint, hogy a francia civilizáció univerzális érvényű. Mindez nem fedhette el azt a tényt, hogy Franciaország nem volt felkészülve Algéria meghódítására, gyarmatosítására, ami bizonytalan, a perc követelményeinek, az egyes kormányzók ízlésének megfelelő, nem koherens intézkedésekben nyilvánult meg. A francia gyarmatosító terjeszkedéssel szállt szembe Abdelkader, aki belátta, hogy annak megállítása érdekében a sok törzset egyetlen állami struktúrába kell egyesíteni; múlhatatlan érdemeket az eladdig ismeretlen egység megteremtésében szerzett, de „nem volt az algériai nemzet alapító hőse”. Az 1847–48-as években a francia gyarmatosítás üteme fölgyorsult, két esztendő alatt kb. 20 ezer francia telepedett át Algériába, hogy ott legjobb földjeitől fossza meg a helyi lakosságot, amely számára a termőföldnek különleges szimbólumértéke volt. 1871-ben már mintegy 130 ezer francia („pied-noir”) élvezett olyan jogokat és kiváltságokat, amelyekkel még a francia kormány sem mert szembeszállni.

1926 márciusában Párizsban megalakult az Étoile nord-africaine (Észak-afrikai Csillag) nevű párt, amely kiindulópontját képezte az Algériában az 1930-as években kibontakozott, az algériai elitet a nemzeti egységbe bevonó, széles körű mozgalomnak. 1927 szeptemberében alakult meg a Kiválasztottak Szövetsége, melynek tagjai a Franciaország képviselte hatalom és saját népük érdekeinek képviselete között ingadoztak. 1931 májusában pedig az Ulemák Egyesülete, mely a művelt reformista polgárokat tömörítette. Gyakorlatilag ehhez a társasághoz kapcsolható az igazi nemzeti eszme létrejötte, amely kimondta: az iszlám „az algériai nép specifikusságának alapvető eleme”, és ezzel „bevezette az algériaiak tudatába a (nemzeti) közösségi érzést” a francia hegemonikus civilizátori és politikai törekvésekkel szemben. Az algériaiak harca, az algériai forradalom nem külföldről szervezett mozgalom volt, hanem a belső elit és a belső tömegek védekezése saját személyiségük megsemmisítése ellen, saját nemzeti eredetiségük védelmében. Sajnos, ebben a háborúban nem tudták a népükön belüli különbségeket elfogadni, így azután pl. a „berberizmust” feláldozták az „arabság” oltárán.

Az algériai elit nacionalista gondolkodásának egyik kifejeződése volt 1943 februárjában a Manifeste du peuple algerien (Az algériai nép kiáltványa), amelyben valamennyi algériai számára teljes jogegyenlőséget, agrárreformot, az arab nyelv hivatalossá tételét, sajtó- és gyülekezési szabadságot, az állam és az egyház szétválását követelték. Az algériaiak 1945. májusi „spontán, ellenőrizhetetlenné vált felkelés”-ét a franciák kegyetlenül elfojtották és megtorolták. Később amnesztiát hirdettek, több algériai ellenzéki kiszabadult, új pártok is létrejöttek. A francia nagyhatalmi törekvések azonban nem enyhültek, és a helyzet egyre súlyosabbá vált mind az algériaiak, mind a franciák számára. 1954 augusztusában a Mouvement pour le triomphe des libertés démocratiques (Mozgalom az algériai demokratikus szabadságjogok győzelméért) Központi Bizottsága kizárta soraiból Messali Hadj-ot, az algériai nacionalizmus „alapító atyját”; ettől az eseménytől és dátumtól számítják a nemzeti felszabadító harc kezdetét, ami a „fiatalok, a fiúk által az ősök, az öregek ellen viselt háborút” is jelentette. Az algériaiaknak e harc megindításához bátorságot adott a franciák Dien Bien Phunál elszenvedett veresége is.

Az algériai függetlenségi-felszabadítási harc két szerve a politikai irányító Front de libéretion nationale (FLN) (Nemzeti Felszabadítási Front) és ennek katonai megfelelője, az Armée de liberation nationale (ALN) (Nemzeti Felszabadítási Hadsereg) volt. Az FLN a nemzeti függetlenséget forradalmi úton, az algériai állam szuverenitásának iszlám elveken történő visszaállításával kívánta kivívni, a francia hatóságokkal pedig a következőket szándékozott elfogadtatni mint a megbékélés előfeltételeit: az algériai nemzetiség elismerését, tárgyalások megkezdését az algériai szuverenitás elismerése céljából, a bizalom légkörének megteremtését, a politikai foglyok kiszabadítását, a szükségállapot megszüntetését – cserébe vállalta volna a franciák által „tisztességesen szerzett” kulturális és gazdasági érdekek megóvását, az Algériában maradó franciák védelmét, s végül olyan egyezmény megalkotását, amely a teljes egyenlőség alapján rendezné Franciaország és Algéria kapcsolatait. Az 1955. februárban az Algéria-ügyekkel megbízott J. Soustelle, de később Mendés-France is továbbra is Algéria francia területkénti kezelése mellett állt ki, ami a feszültségek fennmaradását eredményezte. Algérián belül pedig az FLN tartotta magát ahhoz a hibás álláspontjához, hogy az algériai társadalmat egységesnek tekintse, figyelmen kívül hagyva a nyilvánvaló különbségeket egyes alkotóelemei között. A függetlenségi mozgalom társadalmi alapját alapvetően a falusi tömegek, míg vezető gárdáját a városiak alkották, az előbbiek a túlélésért, a gazdasági helyzet javításáért harcoltak, az FLN és bizonyos vallási vezetők pedig ennek a harcnak politikai-ideológiai töltést és célt adtak. A francia kormány pedig, ahelyett, hogy az algériaiak önrendelkezési jogának előmozdításán dolgozott volna, az Algériában élő franciák privilégiumait erősítette, illetve 1956-ban belefogott „őrült szuezi kalandjába, hogy ezzel külföldre helyezze át vereségének és bajainak okát”.

1958-ban De Gaulle-t visszahívták a hatalomba; Franciaország Algéria-politikájában hamarosan gyökeres változások álltak be. A „pied-noir”-okkal, a „frusztrált” katonákkal és a gyarmatosokkal ellentétben ő a gyarmatbirodalmat nem valamiféle önmagában létező dolognak tekintette, amelyet esetleg Franciaország távlati, stratégiai érdekeinek feláldozásával minden áron védelmezni kellett volna. A tábornok stratégiai elképzeléseiben az olaj, a katonai támaszpontok és a majdani algériai kormány jóindulatú együttműködésének elnyerése megelőzte a terület minden áron történő megtartásának elvét. De Gaulle politikai megoldást keresett az algériai konfliktusra, „békét és megbékélést” akart, ami – legalábbis elvekben – Algéria 1962-ben kikiáltott függetlenségével meg is született. Sajnos, az új állam új intézményeit a tömegek általános érdektelensége közepette próbálták felállítani; a nép ugyanis meglehetősen elkeseredetten, kiábrándultan érzékelte, és követte az elit belső emberi és politikai harcait. 1962 szeptembere és 1963 szeptembere között az elsőként felállt kormány – Ben Bella elnökletével – igyekezett irányt szabni az országnak, de az államirányítási doktrína kijelölésében nemigen jeleskedett, az igazi hatalom pedig a hadsereg kezében maradt. Súlyosbította a gazdasági-társadalmi helyzetet az, hogy a franciák néhány hónap alatt tömegével vonultak ki az országból, amely így szakemberek, tanárok nélkül maradt, míg a gyarmatosítókkal korábban lepaktált, volt nagypolgárság az új politikai helyzetben „nem mert napvilágra kerülni”. A mezőgazdaságban újonnan bevezetett önálló gazdálkodási rendszer a súlyos ellentmondások mellett és ellenére az algériai szocializmus egyik érdekes és tanulságos megnyilvánulása lett és maradt, az iparpolitika egyfajta kompromisszumos megoldást jelentett az algériai burzsoáziával és a nemzetközi tőkével, míg a valódi politikai hatalom egyetlen személyben összpontosult, tehát sem demokratikusnak, sem átláthatónak nem volt nevezhető, ami pedig a tömegeket illeti, ők továbbra is szegénységben éltek.

Ben Bella hatalmának az 1965. június 19-ei katonai államcsíny vetett véget, ami Bumedien elnökségét hozta el. Bumedien a szocializmus eszmeiségét a lerobbant gazdaság talpra állításával, a termelékenység emelésével helyettesítette, miközben a hadsereg – amelynek ő maga is tagja volt – mint az állam az államban szervezte meg önmagát. Mindezek mellett Algériát továbbra is „nacionalisták kormányozták”, az állam pedig saját magának tartotta fenn a jogot, hogy az országot – többek között – a mezőgazdaság modernizálása révén alapvetően átalakítsa, „felhasználja a tudományt és a csúcstechnológiát, megszüntesse a munkanélküliséget, javítsa a nép életfeltételeit”. Az akkori „harmadik világon” belül Algéria Bumediennek köszönhette vezető szerepét. Az 1970-es évek végén azonban aggasztó jelek mutatkoztak: óriási mértékben nőtt az import, az állam eladósodottsága csillagászati méreteket öltött, a társadalmi feszültségek egyre élesebbé váltak, az iszlamista gondolkodás radikalizálódott.

Bumedien 1978. decemberi halála után a hatalom Sadli Bendzsedid kezébe került, aki szintén katona volt; ő „nem rendelkezett Bumedien sem politikai sem intellektuális adottságaival”. Az új irányító gárdának új stratégiája volt társadalmi és gazdasági téren: megszüntetni az egyenlősdiséget, a populizmus ideológiáját, lehetővé tenni új felhalmozási és elosztási formák bevezetését, azaz az állam megszűnt a javak egyedüli forrása lenni, mindenkinek magának kellett sorsát kezébe vennie. 1980 márciusától véres események kezdték megrázni az országot és vele a politikai rendszert, sőt, magát az államot. Az ún. „berber tavasz”-on a hatóságok nem engedélyezték a berber származású algériai írónak, M. Mammerinek, hogy előadást tartson a kabil költészetről. Az intézkedés ellen szervezett tüntetéseket a rendőrség brutális fellépése követte, sorozatossá váltak a tiltakozó megmozdulások. A demográfiai robbanás hatásait és követelményeit sem az ipar, sem a mezőgazdaság nem volt képes kielégíteni, majd berobbantak az olajár-válságok, az árak emelkedtek, megjelentek az újgazdagok, a nomenklatúra stb.

Az egyre súlyosbodó belső válság megoldatlansága az iszlám integrista mozgalom kibontakozását, megerősödését eredményezte, ennek hívei az iszlámban látták az orvosságot a helyzet javítására, jobbítására, a társadalom bajainak gyógyítására. 1988 októberében a társadalmi feszültségek robbanáshoz vezettek, a rend helyreállítására a hadsereget is bevetették, a halálos áldozatok száma, a becsléstől függően, több száz, esetleg ezer volt! Mindezen események előidézőit a hatalom az iszlamistákban látta, akik a Front islamique du salut (FIS) (Iszlám üdvözülés front)-ban tömörültek, gyülekezési helyeik a mecsetek lettek, fő erejüket a városok munkanélküli fiataljai alkották, sikerüket az állam által institucionalizált kirekesztés és erőszakos modernizálás elleni harc jelentette, mindezt vallási – iszlám – lepelbe burkolva, ami nem tette lehetővé, hogy megfelelő gazdasági-társadalmi elméletet dolgozzanak ki, tevékenységük ezért is korlátozódott főleg a kultúra és az oktatás-nevelés területére. Az igazi sokkot azonban az 1990-es helyhatósági, majd az 1991-es parlamenti választásokon elért győzelmük jelentette nemcsak az algériaiak, de az egész világ számára is.

Az 1991. decemberi választási folyamatot a katonai hatalom – a demokratikusan gondolkodó világ meghökkenésére – leállította, a FIS-t törvényen kívül helyezte, és megindította ellene a nyílt, fegyveres harcot. A FIS-en belül ekkor létrejöttek a fegyveres iszlám csoportosulások, amelyek – a moderáltabb FIS-tagokkal szemben – a civil lakosságot sem kímélték, kímélik. Az ország minden tekintetben a „szakadék szélére” sodródott, az erőszak eszkalálódott a hétköznapi élet minden területére. Az újabb választások Zerual tábornok győzelmét hozták; ő folytatta a harcot a FIS ellen, ami azt is jelentette, hogy a hadsereg megőrizte egységét. 1997-ben szabadon bocsátották A. Madanit, az iszlámisták egyik tekintélyes vezetőjét, ami a remények szerint kedvező légkört teremthetett volna a politikai kiegyezésre és békére. A remények maradtak, az erőszak tovább folytatódott és folytatódik. Úgy tűnik, a harcot ma már köztörvényes bűnözők, a titkosszolgálatok, az egymással szemben álló családok és csoportok szítják, sőt 1997–98 fordulóján „racionális motivációk is közbeléptek”: tömeges gyilkosságokkal valakik „a földeket akarták lakóiktól megszabadítani’, s az így felszabadított földeket a telek- és lakásspekulánsoknak átadni, illetve az agrárreform idején kiosztott művelésre alkalmas földeket széles körű privatizációba bevonni.

Alapvetően elmondható, hogy ma Algériában „két totalitarizmus vetélkedik a teljhatalomért, az egyik az állam eszközeit használja fel önkényesen, a másik felhatalmazva érzi magát arra, hogy a feltételezett isteni jog és utópia nevében mindenféle erőszakot kövessen el”. Az integristák által gyakorolt erőszak „ma már archaikus, öncélú, semmilyen békét nem tud elképzelni”. A könyv szerzője sem lát semmilyen kiútat az algériai helyzetből mindaddig, amíg a rendszer által eddig el nem ismert vagy elhanyagolt egyediségeket nem engedik kibontakozni, amíg meg nem valósul véglegesen az algériai nemzet „pluralitása”. Így aztán bukásra ítéltetnének azok az esetleges kívülről jövő erőfeszítések is, amelyek mészárlások megfékezésére irányulnának, hiszen hasonló vállalkozások másutt, máskor is csődöt mondtak, de kétes értékű lenne a nemzetközi segítség azért is, mert az „sok-sok nép vagy az azokat kormányzó társadalmi blokkok nemzeti egoizmusainak summázata lenne”.

Giampaolo Calchi Novati a tárgyalt időszak és téma szinte minden aspektusát érintő, részletes művet ad az érdeklődők – egyetemi hallgatók, oktatók, történészek, újságírók – kezébe. Rengeteg apróbb-nagyobb megjegyzéséből, utalásából kitűnik, mélyen ismeri a kort, Algériát, a történelmi szereplőket (politikusokat, vallási vezetőket stb.) Algériában és Franciaországban, a vonatkozó dokumentumokat, az események előzményeit és hatásait. Hideg objektivitás jellemző rá, elfogultsággal sem a franciák, sem az arabok, sem a szélsőséges iszlamisták irányában – kárukra vagy előnyükre – a legkisebb mértékben sem vádolható. Könyvét bőséges lábjegyzet-anyag, 1954-től 1998-ig terjedő kronologikus összefoglaló egészíti ki, bibliográfia, név- és tárgymutató zárja.

Giampaolo Calchi Novati: Storia dell’Algeria indipendente dalla guerra di liberazione al fondamentalismo islamico (A független Algéria történelme a felszabadító háborútól az iszlám fundamentalizmusig). Bompiani, Milano, 1998. 353 p.

Kun Tibor