Klió 2000/3.
9. évfolyam
Mi magyarok hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a millenniumok ünneplése némiképp magyar szokás, amelyet a mindenkori állami propaganda igyekszik jelszószerűen felhasználni, hogy egyfelől ezzel terelje el a figyelmet a különféle, akár politikai, akár szociális, akár kulturális vagy egyéb bajokról, másfelől ilyen módon kísérelje meg mozgósítani a közömbös vagy akár a vele szemben többé-kevésbé ellenséges érzelmű tömegeket, mindenki előtt ünnepi fényben mutatva meg valamiféle nagy közös nemzeti ügyet, érdeket. A valóság azonban az, hogy valójában a magyar millennium igen szerény ahhoz a jubileumi lázhoz képest, amely mindenekelőtt a keresztény világot, főként annak katolikus részét és központját, Rómát és a Vatikánt járja át mostanság. De jól érzékelhető Itálián kívül is az ünnepi hangulat, amely főként két területre összpontosul: részben Krisztus és a kereszténység születése, részben a római kultúra aranykora, az augustusi időszak körül mozog, kiemelve azt a nagyszerű örökséget, amelyet Európa és a világkultúra egésze köszönhet az antik-keresztény szintézisnek, amely voltaképp a millennium eszméjét is megteremtette. Ennek jegyében Dél- és Nyugat-Európában valóságos „millenniumhisztériáról” kezdenek mind többen beszélni, illetve arról, hogy a három nulla mágiája hatalmába kerítette a médiát, s mindez valamiféle antik-középkori utánérzés lenne, részben annak örökébe lépve, ahogy maga az ókori Róma ünnepelte meg fennállásának ezredik évét Philippus Arabs uralkodása alatt Kr. u. 248-ban.
Ebben a felfogásban van bizonyos igazság, ám nagyfokú torzítás is, és erre egy egészen friss dolgozat igyekszik felhívni a figyelmet: Th. Kissel cikke, amely szélesebb, művelt közönségnek szóló, főleg archeológiai és művészettörténeti érdeklődésű embereknek íródó folyóiratban, az Antike Weltben jelent meg. Ami a torzítás szellemét illeti, ez már abban is tetten érhető, hogy szokás túlhangsúlyozni az antik millenárius gondolatot. Hogyan lehetne ugyanis a millennium par excellence római eszme – teszi fel Kissel a kérdést –, amikor maga a millennium, az ‘ezredév’ szó sem volt meg a klasszikus latin nyelvben, mert ezt a megjelölést csak a középkorban alkották meg. Igaz, Róma ezredik születésnapját megünnepelték az imperiumban, de egyébként Rómában a ma közismert saeculum, amit mi századnak szoktunk fordítani, Kissel szerint csak elég későn jelent meg a rómaiak körében, igazából csupán a köztársaság legvégén, s még inkább a Kr. e. I. században, miként arról az Augustus által Kr. e. 17-ben megtartott „Százados Játékok” (ludi saeculares) tanúskodnak.
Kissel ezen megállapításai részben valóban helyénvalók. A millennium szó csakugyan nem volt meg a klasszikus antikvitásban, ám a chilias mint ‘ezeréves időszak’ ismert volt a görögöknél, mert már a Kr. e. III. században megjelent az aitóliai Alexandrosnál, ahogy a tíz században való gondolkodás Itáliában is megvolt, főként az etruszkoknál s azután a rómaiaknál is, még ha ez eredetileg nem jelentett is kereken ezer esztendőt, hanem ennél eredetileg vagy hosszabb volt, vagy valamivel rövidebb, legalábbis egy bizonyos idő után, ami a Kr. előtti első századra lehet érvényes. Róma sem feltétlenül Kr. u. 248-ban gondolta először úgy, hogy történelme ezredik évét ünnepelheti, hanem már legalább harmadfél századdal korábban számoltak azzal a lehetőséggel, hogy népük kezdetei ha nem is pontosan ezer évre, de tíz 110-110 éves periódusra mennek vissza. Az egyik római régiségkedvelő szerzőtől, Gelliustól ugyanis ismeretünk van arról, hogy már Varro is tudott arról a mítoszváltozatról, hogy a városalapító Romulus valójában nem 700, hanem egyenesen több mint 1100 évvel korábban élt. Ezzel az alapítást korábbra helyező datálással vág egybe az az adat is, hogy a Trójából elmenekülő Aeneas egyik útitársa, Nautes vitte a Palladiumot, a városvédő istenszobrot Rómába, miként ugyanezt erősítik meg egy régi római költő, Ennius szavai is. Igaz, ez csak az egyik nézet volt a Kr. e. I. században a régi Róma polgárai körében, mert a többség úgy gondolta, hogy Róma valójában csak hétszáz éve áll fent, s ennek megünneplésére készült, még akkor is, ha ezt egyesek Kr. e. 63-ra tervezték, mások az 50-es évek végére akarták tenni, de voltak olyanok is, akik a 40-es években akarták megtartani, Octavianus-Augustus pedig először a 20-as években számolt azzal, hogy eljött ennek az ünnepségnek az ideje. Mindez amellett szól, hogyha maga a millennium szó nem volt is meg a klasszikus latinban, maga a millenárius vagy a tíz században való gondolkodás szelleme igenis tartósan jelen volt Róma történeti szellemében, s alkalmanként kellő hatást is gyakorolt a polgárok politikai magatartására.
Azt is vitathatónak találom Kissel érvelésében, hogy Rómában a Százados Játékok valójában csak a Kr. e. I. század végétől játszottak valóságos szerepet, s a városalapítás kerek évfordulójának megünneplése csak Kr. u. 47-ben vette volna kezdetét. Meglepő lenne, ha ezt a hagyományt pusztán Claudius indította volna el ekkor, a 800. évforduló alkalmával, és Rómában ne lettek volna előzményei egy ilyen jellegű megemlékezésnek. Mert bár igaz ugyan, hogy e játékok történetisége és igazi időbeli kezdete meglehetős nehézséggel határozható meg, ahhoz azonban aligha fér kétség, hogy a rómaiak már Kr. e. 17-et megelőzőleg megemlékeztek mind városuk feltételezett születési évfordulójáról, mind annak érdekében játékokat tartottak, hogy egy új korszak új nemzedékét megtisztítsák az előző generációt tönkre tevő csapástól, pusztulástól, betegségtől vagy éppen háborútól, s ezáltal szavatolják egy új korszak jobb minőségét. Ezt Kisselnek a szakirodalom eddigi eredményeinek gondosabb számbavételével feltétlenül fel kellett volna ismernie. Brind’Amour nagy, összefoglaló tanulmánya óta ugyanis (L’Origines des Jeux Séculaires = A Százados Játékok eredete, ANRW, II, 16,2, Brl. – N.Y., 1972, 1334–1417.) aligha lehet kétségbe vonni, hogy Róma már a Kr. e. V. század közepén megemlékezett fennállása háromszázadik évfordulójáról. A pogányok iránt pozitív elfogultsággal semmiképpen sem vádolható görög egyházatya, Eusebios krónikájának egy helye bizonyítja, amelyet Hieronymus (Szent Jeromos) is átvesz latin fordításban, hogy a Kr. e. 449. vagy 454/453. évben Romae clario agon centenarius primum actus, vagyis hogy a város ekkor tartotta meg először fényesen a százados versenyt.
Bizonyítható, hogy ez az időszak a római történelem nagy csomó- és fordulópontja volt, s az ünnepi rendezvénynek ezt kellett kiemelnie. Erről részletesebb képet formálhatunk Brind’Amour egyik könyve alapján (Recherches sur le calandrier romain), amely kifejti és bizonyítja, hogy ez a feltehetőleg harmadik, a 453-as volt Róma összes centenáriuma közül a legjelentősebb és következményeiben a legnagyobb hatású. Azután, hogy a rómaiak 473-ban elűzték az etruszkokat, 20 éven át készültek rá, hogy méltóan megemlékezzenek városuk alapításának háromszázéves évfordulójáról, s ennek érdekében szinte mindenirányú reformprogramot valósítottak meg. „Új alkotmányt” hoztak létre, amely a világtörténelembe a XII táblás törvények néven vonult be, vallás- és naptárreformot léptettek életbe, amely változások közül különösen az utóbbi jelezte egyértelműen a rómaiak számára egy új korszak kezdetét, ahogy a Százados Játékok is részben ugyanezt az elképzelést kívánták nyomatékosítani. Mindehhez a Kr. e. V. század közepén még aktív diplomáciai tevékenység is kapcsolódott: küldöttség járt görög földön. Mindezen változások számára kedvező keretet biztosítottak a centenáriumot jelző ünnepek, amelyekről – mint láttuk – Eusebios és Hieronymus emlékeznek meg. Az ekkori ludi saecularesnek végül volt még egy másik aktualitása is, amelyet mai szemmel nézve „negatív aspektusnak” minősíthetünk. Kr. e. 453 ugyanis még a pestis éve is volt, amikor még egy consul is meghalt ebben a járványban (Liv., 3,32), ami a szokásos kontextusa volt a nagy megtisztító szertartásoknak, mint amilyeneknek a Százados Játékokat is felfogták, amelyek rituáléjába később más ilyen rendezvények is beolvadtak, olyan játékok, mint a Ludi Taurei vagy Tarentini. Bizonyítható Róma ötödik centenáriumának megtartása is. Erre főként az a remény adott alapot Kr. e. 253-ban, hogy megszerezve Apollo isten támogatását a Százados Játékok megünneplésével, a rómaiak győzelmet aratnak majd Karthágóval szemben az első pún háború alatt, miként ez Szent Ágoston és mások híradásából kikövetkeztethető. Összefoglalóan tehát szerintem állíthatjuk azt, hogy Róma már a Kr. e. V. századtól kezdve több-kevesebb rendszerességgel megünnepelte centenáriumait, aminek célja részben a közjó biztosítása, részben Róma hódító célkitűzéseinek elősegítése volt. Olyan elképzelésről, mintegy programról van tehát szó, amelyet joggal tekinthetünk a mostani jubileumi törekvések előképének, éspedig jóval az augustusi Százados Ünnepek rendezvényeit megelőzően.
Abban viszont egyetérthetünk Kissellel, hogy már az ókorban sem vették egész komolyan az ezer esztendőt mint időtartamot. Róma ezer esztendejének ünnepét (a Varro-féle kronológia szerint) az 1001. Parilia-n (azaz Kr. u. 248. ápr. 21-én) nyitották meg, így zárva az ezer esztendőt, latinul: pro conclusione millesimi anni, mert 247-ben a császár a balkáni elhárító hadműveletekkel volt elfoglalva, s ezért nem lehetett megtartani a rendezvényeket. Az időponttal való kozmetikázást azonban alkalmazta már az első princeps is, aki a korábbi 100 éves ünnepi ciklust, amelyet a Kr. e. 249-es Sibyllinum (Sibylla jóslat) ajánlott, átváltoztatta a 110 éves etruszk saeculum-ra, hogy Kr. e. 17-ben tarthassa meg a saecularis ünnepséget. Claudius viszont visszatért a 100 éves intervallumhoz, és Kr. u. 47-ben tartotta meg a 800. ünnepet, mindössze 64 évvel azután, hogy Augustus megrendezte a magáét, miként Tacitus megjegyzi (ann., 11,11,1). Hogy még nagyobb legyen a Százados Játékok körül a matematikai összevisszaság, Domitianius császár visszakanyarodott a 110-es időtartamhoz, de úgy, hogy maga hat évvel korábban tartotta meg a saját ludi saeculares-ét. Antoninus Pius véglegesen a Sibylla-féle variánst támogatta, és Róma 900 éves ünnepét Kr. u. 147-ben tartotta meg. Ezt a saecularis körforgást követte azután Philippus Arabs is, még ha a jelzett okból ő is élt az esemény egyéves időbeli eltolásával.
Részben abban is egyetérthetünk Kissellel, hogy a császársággal megváltozott a Százados Játékok jellege, noha a köztársasági rendezvények arculatát a szerző leegyszerűsíti. Miközben szerinte a köztársasági saecularis ünnep úgy fogható fel, mint egyfajta temetési szertartás, amelynek során az elmúlt saeculum-ot sírba helyezik (ami szerintem csak részben adja meg ezen rendezvények funkcióját), addig a császári saecularis ünnepek egy új kort, egy saeculum aureum-ot, azaz egy „aranykort” avattak fel. Ezt az eszmét már az Aeneis 6. énekében (Kissel tévesen beszél eclogáról az Aeneis 6. éneke helyett, összekeverve azt a 4. eclogával) Vergilius összekötötte Augustus személyével. Augustus az összes római számára nemzeti ünneppé is tette a rendezvényt, hagyományos rítusokkal saját politikai céljaihoz alkalmazva azt.
Néhány szerencsés lelet révén viszonylag jól értesültek vagyunk a császárkori ünnepségek lefolyásáról, amelyet Kissel igyekszik fel is vázolni. A via Civitavecchia mentén végzett építkezések során, a Tiberis-part közelében ugyanis 1890-ben egy falban, oda beépített felirattöredékekre bukkantak, amelyeket gyorsan úgy azonosítottak, mint az acta ludorum saecularium-ot vagyis a Százados Játékok jegyzőkönyveinek kivonatát. Századunk közepén azután újabb részletek kerültek elő, s ennélfogva az augustusi, domitianusi és severusi jubileum jegyzőkönyveiből származó töredékek új bepillantást engednek a saecularis ünnepek szertartási menetébe. Ennek alapján az átfogó ünnepi rituálé nagyszabású színpadszerű jelenetek sorából állt, amelyek Róma szentélyeihez és kultuszhelyeihez kapcsolódtak, nagyszámú embertömeg részvételével. Az ünnepek kezdetétől a szent játékok időpontjának kijelöléséért és lebonyolításáért felelős papok engesztelő és megtisztító szereket (suffimenta) osztogattak, úgymint ként, bitument és fáklyákat, amelyek mindegyikének segítségével minden egyes ember magán rituáléban megtisztulhatott. A saecularis ünnepek során lebonyolított áldozati rítusokat éjszaka és nappal elvégzett ceremóniákon hajtották végre. Az éjszakai kultuszcselekmények kiindulási pontja a campus Martius vagyis a Mars mező nyugati oldalán lévő kultuszhely: a Tarentum volt (a mai ponte Vittorio Emanuele II., illetve a modern kori római gettó közelében), ahol a monda szerint egy olyan földalatti oltár volt, amelyet Dis Paternek és Proserpinának, ennek a két chthonikus istenségnek szenteltek (Valerius Maximus, 2,4,5; Zósimos, 2,3,2). Ezt a vallási helyet valószínűleg a Valeriusok családja alapította korábban, nemzetségi kultusz keretei között. Itt nyitotta meg maga Augustus mint a tizenöt tagú papi testület elnöke a legünnepélyesebb ceremónia mellett a rituális cselekményeket. Egy archaikus fordulatokban bővelkedő imádság kíséretében mutatott be a birodalom jólétéért áldozatot a Sorsistennőknek, azaz a Moiráknak a Marsmezőn és ehhez csatlakozott a lectisternia (istenek lakomájának megrendezése) és a Ludi Latini, vagyis a Latin Játékok megtartása. Az erre következő két éjszakán az összegyűlt ünneplő közösség tanúja lehetett annak a szertartásnak, amikor a születést segítő ama istennőkhöz, Eileithyiához és Terra Materhez fordultak, akik a termékenységet és a növekedést szimbolizálták.
Talán még hatásosabban rendezték meg a nappali szertartásokat, amelyek már túlmutattak a pusztán megtisztító jellegen, és az augustusi értelmezésnek is megfelelően, főként a birodalmi célkitűzéseket hangsúlyozták, olyan istenekhez folyamodva, mint Iuppiter Optimus Maximus, a felesége, Iuno Regina a Capitoliumon; majd a harmadik napon Apollo, Diana és Latona a Palatiumon. Az Augustus által bevezetett áldozati rituálét fehér ruhába öltözött fiúk és leányok kara kísérte énekével a palatiumi Apollo temploma előtt. Ez volt Horatius híres carmen saeculare-ja, vagyis a Százados Ének, amely az elmúlt napok rituáléit is összefoglalta, és átvezetett a saecularis cselekmény vidám, profán részéhez.
Ezután következtek ugyanis a nyilvános látványosságok (spectacula), amelyeket három kategóriába lehetett sorolni. Voltak cirkuszi vetélkedők (ludi circenses), művészeti rendezvények (ludi scaenici) és gladiátorküzdelmek (munus gladiatorium), illetve állatviadalok (venationes). Később az ilyen jellegű rendezvénysorozat lett az, amit Iuvenalis így foglalt össze: panem et circenses, s az élvhajhász ingyenélés jelképe lett. Az augustusi Százados Játékok idején ez feltehetőleg mintegy 150 ezer megélhetés nélkülit érintett, ami mutatja, hogy már az ekkori római jubileumi események gondoltak a tömegek megdolgozására, a hivatalos politika melletti mozgósítására. Ez az eljárás tehát nemcsak a modern jóléti társadalmakban mutatkozott meg.
Miközben az augustusi és a severusi ünnepi jegyzőkönyvek kimerítően tájékoztatnak az akkori ludi saeculares eseményeinek lefolyásáról, addig a Philippus Arabs és fia alatt megtartott korszakos ezredévi történésekről nagyon szerény irodalmi tájékoztatást kapunk. Annál gazdagabb viszont a numizmatikai anyag, amely érzékletes képet fest az ezredévi ünnepségek hagyatékáról és hangulatáról. Az ekkori érméken ilyen feliratok fordulnak elő: SAECVLARES AVGVSTORVM = a császárok százados játékai, SAECVLVM NOVVM – új század, MILIARIVM SAECVLVM = az ezeréves század vagy az ezredévi század, ekképpen hirdetve a legendás alapítás 1000. évének el-, illetve beteltét. A császár saját maga és a fia nevében a pénzeken olyan hátlapot veretett, amelyeken a szoptató farkas látható az ikrekkel, vagyis kiemelten az alapítás legendájára történik utalás, mintegy szuggerálva Róma esedékes újjászületését. Más millenniumi érmehátlapokon egzotikus állatmotívumok tűnnek fel: krokodil, oroszlán, jávorszarvas, gazella, antilop, amelyek Kissel szerint a jubileumi spectaculumokkal, látványosságokkal hozhatók összefüggésbe, ahol efféle állatokat szerepeltettek. Megítélésem szerint azonban ezen ábrázolások némelyike az örökkévalóságra és az erőre is utal, hiszen ilyen jelképértékük van, miként azt pl. nálunk Kákosy László hangsúlyozta a krokodil kapcsán. Az emberek, akik személyesen nem lehettek jelen a játékokon, ezen éremábrázolások révén élhették át az ünnepi eseményeket. Ez biztosította ennek a jubileumnak is a tömegmozgósító szerepét.
Philippus Arabs a pénz antik tömegmédiumként való szerepeltetésével értette meg azt az emberekkel, amit Vergilius az Aeneis I. énekében Iuppiterrel jósoltat meg: Róma uralmi igényét, illetve azt, hogy ennek a római imperium–nak sem térben, sem időben nem lesznek határai. A Philippus Arabs-féle pénzeken ugyanis ilyesmik olvashatók: ROMAE AETERNAE = az örök Rómának, PAX AETERNA = az örök béke, AETERNITAS IMPERI = a birodalom örökkévalósága. Ezzel összefüggésben Kissel kiemeli, hogy a korábbi kutatás általában becsmérlően, úgy minősítette Philippus Arabst mint keleti parvenűt, jöttmentet, aki az örökkévalóság birodalmi programját a dinasztia érdekében reklámozta; vö. AETERNITAS AVGVSTORVM – a császárok örökkévalósága. Valójában azonban a császár ügyesen élt a tömegmanipulációval, mert a már korán kanonizált városalapítási mítoszhoz és a jövőre vonatkozó aeternitas-tematikához folyamodva, ez a princeps – akárcsak a maga idején Augustus – meg tudta értetni a hagyományos és az új elem összekapcsolódását a római politikai életben. A Tiberis-parti metropolis ezeréves alapítási jubileuma az új dinasztia grandiózus önbemutatásává alakult át, amely a szíriai hatalombirtoklóknak páratlan alkalmat kínált arra, hogy megszabadítsanak a saeculi turbinestől, ahogy a karthágói Cyprianus püspök jelölte a birodalmi válság zavaros és viharos időit, és saját dinasztiájukat úgy mutassák be, mint egy új korszak megalapítóit. Ennek a szándéknak megfelelt az az ősi elképzelés is, hogy a régi saeculum elmúltával minden abban gyökerező rossz és nyomorúság el fog pusztulni. Az ilyen századforduló katartikus hatása hasonlóképp megtalálható Augustinusnál is (vö. De civitate Dei, 3,18), úgy fogva fel a saecularis ünnepet, mint amelynek véget kell vetnie az előző, bajjal teli világállapotnak. Hasonló meggyőződés érzékelhető Philippus Arabsnál is, aki ezért akarta hihetetlen pompával megünnepelni a miliarium saeculumot. Az örömteli hangulatot azonban hamar elsodorták a Római Birodalom küszöbön álló újabb válságos évtizedei.
A millesimus annus Romae urbis (Eutrop., 9,3), vagyis Róma város ezredik éve alkalmából megrendezett, ragyogóan kivitelezett Játékok (magnifici ludi), amelyek a kora keresztény történetíró, Orosius szerint a korábbiakat mind homályba borították (augustissimi omnium praeteritorum), kitűnő alkalmat nyújtottak a dél-szíriai Shabba-ból származó Philippusnak, hogy magát Romulus-unokaként mutassa be mint nagyvonalú császárt. Az emberek megdolgozásához persze ezúttal is használtak anyagi eszközöket, hiszen fejenként 100 denarius volt az az összeg, amelyet a császár mint jótevő a rómavárosi plebsnek kifizettetett. Philippus Arabs talán ezzel is meggyőzni kívánta a hagyományos római „alkotmányos szerveket”, a római senatust és a népet a maga ekkorra már újszerű lojalitásáról, hogy tudniillik ő nem kizárólag a hadsereg segítségével szeretné megteremteni a maga elsőrendű legitimációs bázisát, anélkül hogy ezt az erőt figyelmen kívül hagyná, hanem a hagyományhoz való ragaszkodással. Ez a Kissel által Philippusnak tulajdonított törekvés mindenesetre jól összhangba hozható a princeps addig folytatott politiká jával, aki igyekezett jó kapcsolatban lenni a senatussal, ellentétben sok korábbi és későbbi római császárral. Ez az entente cordiale Kr. u. 244-ben, Philippus hatalomra lépésekor együtt járt a népnek ilyen alkalommal szokásos pénzosztással, amelyet a pénzeken a következő felirat emelt ki: LIBERALITAS AVGVSTORVM = a császárok bőkezűsége. Úgy látszik, hogy Philippus figyelembe vette azt az elvet, amelyet Marcus Aurelius császár nevelője, Fronto fogalmazott meg (Principia historiae, 5,11 ), aki szerint a nép két dologgal tartható féken: spectacula et annona révén, vagyis látványossággal és gabonaosztással. Ennek az elvnek a szem előtt tartására utalhat az a körülmény, hogy a már idézett, SAECVLARES AVGVSTORVM feliratú érmén egy kocsiverseny látható a Circus Maximusban, amit különösen kedveltek a Tiberis partján. Az ilyen tömegrendezvények kapcsán írta ugyanis Iuvenalis: totam hodie Romam circus capit (11,197), vagyis, hogy „ma egész Rómát magával ragadja a cirkusz”.
A fentebbiekből láthattuk, hogy bár Kissel cikke nem minden vonatkozásban állja meg helyét, de egészében jól rávilágít azoknak a tömegmanipulációs mechanizmusoknak a történeti használatára, amelyek gyakran szerepet kapnak a jubileumi időszakok rövid vagy hosszabb távú politikai propagandaeszközként történő felhasználásában. Ez azonban a jubileumok meglévő valós értékéből semmit sem von le, már amennyiben valóban ilyenekről van szó, mint pl. az antik-keresztény hagyományokra épülő ama európai civilizáció esetében, amely a megvalósuló világkultúrának is elengedhetetlen faktora, ahogy várhatólag az is marad. Mindez olyan sorsfordító időszakban történik, amikor szükség van az európai identitás és annak gyökerei tisztázására, éspedig a küszöbönálló világglobalizáció olyan pillanatában, amikor megrendült a bizalom a hagyományos kulturális és erkölcsi értékrendben, anélkül azonban, hogy igazán feltűntek volna új, építő morál körvonalai, úgyhogy fennmaradásunk elképzelhetetlen a régi tradíció tudatos és példaadó számbavétele, a benne való hit ismételt megszilárdítása nélkül.
Th. Kissel: Miliarium saeculum, Zur Jahrtausendfeier Roms (Róma ezredévi ünnepéhez), Antike Welt, 31. 2000. 192–194.
Havas László