Klió 2000/3.
9. évfolyam
Várdy Béla, ahogy nálunk jobban ismerik, a pittsburgi Duquesne University McAnulty Distinguished Professora, emlékkönyve nagyobbrészt magyar kollégái tanulmányait tartalmazza. Az egyik szerkesztő, Dennis P. Hupchick, Várdy egykori tanítványa ad róla rövid életrajzot. Munkássága a XIX–XX. századi magyar történelemre, ezen belül az amerikai magyarok történetére terjed ki, számos könyv és tanulmány szerzője, többek közt egy a magyar történetírás történetét tárgyaló könyvé, amelyet most fordítanak magyarra, és megjelenőben van nagy összefoglalója az amerikai magyarok történetéről. Várdy mellett a bolgár szakértő, James F. Clarke volt Hupchick tanára, tőlük sok támogatást kapott. Az emlékkönyv ötlete Várdy-Huszár Ágnestől származott, a szerkesztés fő munkáját R. William Weisberger végezte. Hupchick nekik is köszönetet mond, és Fischer Galati professzornak, hogy nagyon előkelő sorozatába bevette a könyvet. Várdy professzor munkáinak bibliográfiája 35 oldalt tesz ki, külön a könyvek, tanulmányok, népszerű munkák, lexikoncikkek és könyvismertetések. A továbbiakban Várdy Béla gyermekei közölnek rövid méltatásokat. Mindkét fiú ma üzletember Magyarországon. Joseph S. Bielecki szintén tanítványa volt, de későn kapta meg a felkérést, ezért csak rövid méltatást küldött, Andrew Ludányi azt emeli ki, milyen sok tudós mentora az ünnepelt. R. W. Weisberger a kötet tanulmányainak az eredményeit foglalja össze.
A nagyjából a tárgyalt időszak sorrendjében következő tanulmányok sorát a Rutgers professzora, Joseph Held nyitja meg Ellensége a történelem a magyar demokráciának? című „elmélkedésével”, mint maga nevezi. A történelem a magyarok számára katasztrófák és újrakezdések sorozata volt, de mindig tudtak alkalmazkodni. A török hódoltság korában a vallás, a nyugati területeken a katolicizmus, keleten a „magyar vallás”, a kálvinizmus tette lehetővé az alkalmazkodást a környezethez, a XIX. században már nem a vallás, de ekkor váltak problémává a nem magyar nemzetiségek. 1945 után az egyházakat a háttérbe szorították. A XXI. században majd kibontakozik a magyar demokrácia, és akkor a történelem nem lesz ellenséges. A nacionalizmus Nyugaton az állami egységet segítette elő, keleten éppen a bomlást. Itt mindegyik nemzet valójában kis soknemzetiségű államot akart magának kialakítani. A magyar politikai elit 1848-ig toleráns volt, de utána erőltette az asszimilációt. 1918 után a zsidók lettek a bűnbakok a veszteségekért – pedig teljesen asszimilálódtak –, 473 ezret adtak át a németeknek. A pártállam idején a Kommunista Párt is kénytelen volt nacionalista elemeket átvenni. Az 1956-ban mutatkozó nacionalizmus más volt, mint a korábbi. 1989 után mindkettő újra felbukkant. Az 1994-es választás mondott erre nemet. Minden nemzet a maga régi demokratizmusát igyekszik bizonyítani, a magyarok azt, hogy az Aranybulla nagyjából megfelel az angol Magna Chartának, ami teljesen alaptalan. Az 1938-as választásokon megint előkerültek a szélsőségek is (valójában az 1939-es választásokról van szó). A civil társadalom előzményeinek tekinthetők pl. a céhek, az 1867 utáni korszakban is volt civil elem. A pártállam idején persze teljesen eltűnt. 1956-ban viszont helyi maffiák is előkerültek. Ma tízezer körül van a civil szervezetek száma. De a másutt is megnyilvánuló törekvés az Egyetlen Igazság megtalálására továbbra is az intolerancia irányában halad. Személyes tapasztalata alapján Held végül is pessszimista.
Anthony X. Sutherland a Jednota Presstől a Szepesség historiográfiáját foglalja össze a kora újkori szepesi krónikáktól kezdve. Mindig megadja a városok német és szlovák nevét (egyszer téved, amikor Schemnitzet Banská Bystricának nevezi, holott az Banská Stiavnica, vagyis nem Beszterce-, hanem Selmecbánya). A múlt században a szászok eredetkérdése került elő, a szerző úgy tudja, Györffy György indigenáknak tartja a szepesi szászokat, ez nyilván félreértés. 1918 után elsősorban a magyar kutatók írtak róla (Fekete Nagy, Domanovszky, Divéky), 1945 után pedig Nyugat-Németországba került szepesi szászok.
Décsy Gyula a Béla név sorsát vizsgálja Amerikában. A név sokáig csak az Árpádok soraiban volt ismert, etimológiája vitatott, van vélemény ószövetségi eredetről, vagy szláv előzményről, de ez (Boleslav) nem valószínű. Kálmán Béla a bél közszóból származtatja, Bárczi Géza a bolgár Boilából. 1900 táján alaptalanul azonosították a cseh Vojtech és Adalbert névvel. Lehet, hogy középkori ejtése Bele volt. Várdy nevét a Béla és Steven, meg az ékezetek miatt sokféleképpen írják, mert a számítógép csak 1985 óta ismeri az ékezeteket. Így Várdy nevének összesen 40 variációja van. Amerikában két Bélát ismernek, az egyik Lugosi Béla (Drakula első filmbeli megtestesítője), a második pedig Bartók Béla.
Z. J. Kosztolnyik a texasi egyetemről Szt. István és a kijevi Bölcs Jaroszláv törvénykönyveit veti össze. A hasonlóságok származhatnak közös Karoling- forrásokból, akár családi kapcsolatból is, de leginkább a hasonló társadalmi helyzettel magyarázhatók.
Vermes Gábor a Rutgers egyetemről a magyar reformkor közvetlen előzményeit vizsgálja, vagyis az 1790–1830 közti időszakot, ekkor még valószínűleg nem volt reformigény, bár a hosszú háborús konjunktúra erre vezethetett volna. A jakobinusokat csak vékony szál köti össze a reformkorral. A nemesség ekkor konzervatív és liberális volt, ez így is maradt 1945-ig. A liberalizmust a városi lakosság őrizte, Vermes utal a korabeli Pest élénk irodalmi életére.
Mario D. Fenyo (Fenyő) a Bowie Egyetemről a XIX. század jövőjéről ír, vagyis a század különböző értékeléseiről. A század a demokratikus ideálok, az etnikai konfliktusok, de ugyanakkor a harmónia korszaka is, viszont egyúttal a periferizálódásé. A reformkorban az USA is példa volt, pl. Bölöni Farkas révén. 1848-ban a magyar vezető elit nem tudta megnyerni a nemzetiségeket, az 1849-es nemzetiségi törvény későn jött. 1867 után volt javulás, nagy a természetes asszimiláció (ezt jelzi a sok Tóth, Oláh és hasonló családnév), de elnyomás is, 1875 után csak egy szlovák gimnázium maradt (valójában egy sem). De etnikailag melting-pot (olvasztótégely) is volt, és még mindig létezett barátság is a különböző etnikumok közt. A periféria-helyzet viszont egyértelmű, Európából nézve Magyarország nyersanyag-szolgáltató agrárterület volt az első ipari forradalom óta, amely túl későn jutott el ide. A századvégen persze 7–8,5 százalékos növekedési ütemet is sikerült elérni, a periferiális helyzet mégis maradt. Ezt a századvégi ütemet kellene elérni.
A XIX. század kedvelt korszak, sokan éreznek nosztalgiát iránta. E sorok írója a XIX. századi magyar, cseh és horvát nemzeti fejlődést veti össze (a cikk rövidebb változata megjelent 2000-ben a Pölöskei-emlékkönyvben).
A XX. századi tanulmányok sorát Romsics Ignác nyitja meg Trianon képéről a történetírásban és a politikai gondolkodásban. Egy 1983-ban végzett egyetemi felmérésben a megkérdezettek 64 százaléka ítélte el a békeszerződést, 1989-ben már 83 százalék, és mindkét esetben csak egy százalék tartotta igazságosnak. Pontos etnikai határokat persze nem lehetett megvonni, de a nemzeti önrendelkezést ott sem mindig tartották be, ahol lehetett volna, szlovák és szerb viszonylatban, Erdély vonatkozásában pedig valami kompromisszumra kellett volna jutni (de ennek körvonalait a szerző nem árulja el). A nem egészen húsz év múlva elindított revízió azonban ugyancsak nem hozott mindenki számára elfogadható változásokat. 1989-ben, a felmérés alkalmából 34 százalék vélekedett úgy, hogy valamiféle módosítás elképzelhető volna. 1946–47 során az angolszászok szóba hoztak bizonyos csekély határkorrekciókat, de a szovjet ellenállás miatt ez nem valósulhatott meg. 1920-ban a teljes revízió mellett történeti érveket hoztak fel (a Nyugat védelme, a Szent István-i eszme, a kulturális felsőbbség, a gazdasági-földrajzi egység is szóba került. Mindegyik érvben van is racionális mag. A két világháború közt a magyar álláspont imperiális jellegű volt, bár voltak tervek etnikai szempontú határrevízióra. Szabó Dezső és Németh László pedig a konföderáció lehetőségét vetette fel. 1941-ben a háborúba való belépés rossz kalkuláció eredménye volt, de a német szövetség geopolitikai realitás. 1948 után az egész kérdésről hallgatni kellett. Az 1951-es A magyar nép története című, Kossuth-díjas munkától kezdve veszi a különböző összefoglalások értékeléseit Trianonról. 1989-ben újjáéledtek az illúziók, de a némethez hasonló Historikerstreitre (történészperre) a kérdés körül még nem került sor. A magyar kisebbségek helyzetét az 1970-es évek derekától már lehetett tárgyalni. Az 1989-es eufória elmúlt. A trauma továbbra is érthető. A megoldás csak a kisebbségek helyzetének mindkét felet kielégítő megvalósítása lehet.
Peter Pastor, a Montclair Egyetemről Trianon historiográfiáját veszi elő. A XIX. századi felfogás szerint csak nagy államok lehetségesek, Marxnak is ez volt a felfogása. Az iskolai magyarosítást (lex Apponyi) nem vitték végig, Jászi terve 1918 novemberében már későn jött. A „Nem, nem, soha!” jelszót egyébként a Károlyi-kormány találta ki. Klebelsberg úgy vélte, a revízió a történészek dolga. Szekfű a Három nemzedékben a teljes revíziót sürgette, de azzal, hogy a magyarok csak primus inter pares a nemzetiségek közt. Gratz Gusztáv nem volt meggyőződve az integrális revízió lehetőségéről. 1945 után a kérdés tabu volt. Mód Aladár sok kiadást megért összefoglalója szerint Horthy és a többi vezető politikus volt az áruló. A későbbi szintézisekben sem jutott túl sok hely a békeszerződésnek. Ormos Mária 1983-as könyve az első nagyobb összefoglalás. 1989 után a Horthy-korszak felfogásához való visszatérés is mutatkozott, de szakmailag jelentéktelen munkákban. Romsics tanítványai a kérdéssel foglalkozva a nem integrális revízió egykori lehetőségeit kutatják. A megoldás a magyar kisebbségek helyzetétől függ.
Borsody István Jászi Oszkár elképzeléseit foglalja össze, személyesen is sokat beszélt erről Jászival az emigrációban. Az első világháború idején Naumann Mitteleuropa-tervét is elfogadta esetleges megoldásként, a föderációt javasolta a Monarchiának, a lengyel területeket is belekombinálva. A háború után szembekerült Masarykkal. A csehszlovák külpolitika egy ideig felhasználta Jászi kritikáját a Horthy-rendszerrel szemben, ezt Jászi csak későn vette észre. Masaryk egy beszélgetésen úgy nyilatkozott Jászinak, hogy a tisztán magyarok lakta területeket vissza kellene adni. De ezt a cseh Ripka már nem engedte beírni a Jászi-emlékkönyvbe, Borsody csak egy lábjegyzetben hivatkozhatott erre a nyilatkozatra. 1945 után Jászi atlanti unionista lett, az Európai Unió szervezete nagyjából megfelelt az elképzeléseinek. 1948-ban még egyszer hazalátogatott (személyes emlékeim szerint ez 1946-47 fordulója táján lehetett), ekkor is a föderalizmus híve volt. Élete végén sok csalódás érte, Károlyi Mihállyal hosszú barátság után szakított, annak szovjetbarátsága miatt. Utolsó cikkei szerint pesszimista volt, de Etienne de la Boétie filozófiájával vigasztalódott.
Deborah S. Cornelius a két világháború közti népies mozgalomról ad alapos, jól tájékozott összefoglalást, a népfőiskolai mozgalom ismertetésével kezdve. A tanulmány valójában a szerzőnek a kérdésről nemrég megjelent könyve eredményeit foglalja össze. A népfőiskolák célja a paraszti öntudat megerősítése (vagy létrehozása) volt. Az előbb protestáns, majd katolikus részről (KALOT) is támogatott népfőiskolákról igen pontos képet ad.
N. F. Dreisziger a kanadai katonai főiskoláról Sztálin Erdélyre vonatkozó 1939–45 közötti elképzeléseit mutatja be. A kérdés Besszarábia miatt volt fontos Sztálin számára. 1940–44 között persze Hitler volt a fő probléma, Erdély kérdése csak a román olaj kapcsán vetődött fel. Az 1940-es szovjet ultimátumot követően Sztálin nagyon megharagudott a magyarokra, mert a második bécsi döntésből a Szovjetuniót kihagyták. Hitler ezt a döntést használta ki, hogy a magyar–román rivalizálás révén mindkettőt a kezében tartsa. Dreisziger példája, hogy 1944 márciusában Horthy és kormánya elfogadta a német megszállást, mert Hitler román és szlovák megszállással fenyegetőzött, tévedés. Ezt csak Horthy fogadta el, aki Klessheimben Hitler kezében volt. Sztálin már 1941 decemberében Edennek nagyon barátságtalanul nyilatkozott Magyarországról. A magyar és román hadifoglyoknak persze egész Erdélyt ígérte, de 1944 nyarán Románia az eredményes kiugrással inkább megfelelt Sztálin terveinek, ezért adta át 1944 szeptemberében Romániának. (Az utána bekövetkezett eseményekről, a magyar közigazgatás helyreállításáról a román atrocitások elkerülésére a tanulmány már nem szól.)
Tóth Pál Péter 1999-ben Szórványban címen megjelent könyvének néhány eredményét mutatja itt be. A könyv egy a második világháború idején Észak-Erdélyben végzett felmérést dolgozott fel. Itt az anyanyelv és a használt nyelv kérdéseit tárgyalja. A felmérés 12 859 család 22 857 tagjának (vagy egyedülállóknak) az adatait összegzi. A felmérés magyar, román és vegyes házasságokat kutatott. A magyarnak minősített családokban a férfiak 15,2 százaléka és a nők 16,2 százaléka nem beszélt magyarul. A vegyes családokban a férfiak 53 százaléka beszélt magyarul, a nőknek csak 41,5 százaléka, ami azt mutatja, hogy magyar férfiak gyakrabban vettek feleségül román nőket, mint ahány magyar nő román férfihez ment feleségül. A vegyes házasságokban a férfiak 58,7 százaléka és a nők 56,4 százaléka magyarul is beszélt. Az anyanyelv a legtöbb esetben azonos volt a mindennap beszélt nyelvvel. A tanulmány végén számos táblázat mutatja a pontos számszerű eredményeket.
Glant Tibor a debreceni egyetemről az amerikai–magyar kapcsolatok egé szébe ágyazza be a koronázási jelvények 1978-as visszaadásának előzményeit. A jelvények a szent jobbal együtt 1945 március végén kerültek az amerikai VII. hadsereg kezébe. A háború végén négyhatalmi egyezmény rendelkezett az ilyen jellegű hadizsákmány visszaadásáról, de az amerikaiak végül is csak a szent jobbot adták vissza, a jelvényeket Fort Knoxban őrizték. Az amerikaiak meglehetősen titokban kezelték a kérdést, amikor a jelvényeket 1953-ban hajón Amerikába vitték, még a legénységnek is csak azt mondták, hogy egy ufó maradványait szállítják. Kádár 1973-óta törekedett a magyar–amerikai kapcsolatok javítására, ennek része volt a korona és a többi jelvény visszaadása. Az amerikai magyarok ez ellen élénken tiltakoztak. Helsinki 1975-ben elősegítette a közeledést, de voltak visszaesések is. Végül az új elnök, Carter a csatlósok megosztása érdekében döntött a korona és a jelvények visszaadása mellett. Nagy Ferenc, egykori miniszterelnök, Király Béla, Deák István New York-i professzor is a visszaadás mellett foglaltak állást, ez megosztotta a magyar emigrációt. 1977-ben már magyar szakértőket hívtak meg Fort Knoxba a jelvények azonosítására. Az amerikai kormányzat korábban azzal is próbálkozott, hogy a koronát a Vatikánnak adja vissza, annak a hagyománynak az alapján, hogy a pápa küldte a koronát Szent István királynak, ezt azonban VI. Pál visszautasította. Végül 1978. január elején került sor a visszaadásra, egy amerikai és egy magyar delegáció bonyolította le a ceremóniát a parlament épületében. Hogy az amerikai delegáció hogyan állt össze, ki miért került be, az még nem tisztázott, a magyar delegáció esetében azt sem lehet pontosan tudni, hogy kik voltak a tagjai. Az amerikai magyarok azért tiltakoztak, mert szerintük a korona visszaadása a Kádár-rezsim legitimálását jelentené. Nagy Ferenc viszont éppen azért javasolta, hogy ez majd destabilizálja a rendszert. Kétségtelen, hogy az átadás bizonyos értelemben valóban legitimációt adott a Kádár-rendszernek. A tanulmány a szerző könyvének az eredményeit foglalja össze, jelentős részében a résztvevőkkel folytatott interjúk szolgáltatták az anyagot.
Richard P. Mulcahy a pittsburgi egyetemről Nagy Imre életútjának legfontosabb állomásait ismerteti, és ebből vonja le azt a következtetést, hogy Nagy Imre volt a szovjet összeomlás atyja. Kádár felhasználta Nagy Imre néhány gondolatát, amelyeket politikai végrendeletében fogalmazott meg. Gorbacsov reformjai eleinte csak nagy káoszra vezettek, de a glasznoszty jelszava révén már valamivel több eredményt ért el. 1987 januárjában tartott beszéde már emlékeztet Nagy Imre elképzeléseire. Gorbacsovot a konzervatívok és a reformok hívei egyaránt bírálták, fölöslegesnek tartották a reformokat, vagy túl lassúaknak. 1991-ben, a puccs után már Gorbacsov is csak az események nyomában haladt, mint annak idején Nagy Imre. Egyértelművé vált ismét, hogy a leninizmus és a szabadság nem összeegyeztethető.
Király Béla, 1956-ban a Nemzetőrség főparancsnoka jórészt személyes élményei alapján jut arra a következtetésre, hogy 1956 forradalom volt, amely a többpártrendszer megteremtésével győzelmet is aratott. De az október 30-i határozat után a forradalmat addig pártoló Kína és Tito szembefordult vele. November 4-én, a szovjet támadás pillanatában Nagy Imre felszólítása egyértelműen mutatta, hogy itt háborúra került sor, tehát ez a szovjet intervenció volt az első fegyveres háború szocialista országok közt. Király csapatával fegyveres harcban verekedte át magát osztrák területre, mert feltételezte, hogy ki akarják végezni. Az 1992-ben átadott Jelcin-dosszié ezt okmányszerűen is igazolta.
Péteri György a norvég tudomány- és technológiai egyetemről a forradalom utáni megtorlás egy részkérdését tárja fel. A magyar közgazdászok a forradalom mellett álltak. Friss István, aki 1954-ben kegyvesztetten lett, az akadémiai közgazdaságtudományi intézet igazgatója, 1956 után a rendszer mellé állt, de ugyanakkor fedezte és ezzel megmentette az intézet számos munkatársát. Friss hithű kommunista volt, 1956 után meggyőződésből állt Kádár mellé, de szakmai megfontolásokból mégis támogatta az intézet szakembereit, megvédte őket a megtorlásoktól, mert a tények, az empíria alapján állt. Az emlékkönyv ennek a tanulmánynak csak az első felét közli, mert a szerző túllépte a megadott terjedelmet.
Katherine Gyékényesi Gattop a John Carroll egyetemről Hankiss Ágnes 1988-ban megjelent Széphistória című regényét elemzi, amely az akkori széphistóriák modorában az 1590–1600 közti évtizedre és Rudolf udvarába helyezve mutatja be Forgách Zsuzsanna férje, Révay Ferenc és szerelme, Bakics Péter szerelmi háromszögét, öntudatosan feminista szempontból.
Végül Nagy Károly a Middlesex County College oktatója a Tanúk – korukról, 1977–1997 címen az 1960-ban megalakult Magyar Öregdiák Szövetség – Bessenyei György Kör 1977-től a Rutgers támogatásával tartott sorozatát ismerteti, ahol szemtanúk tartottak beszámolót fontos eseményekről, ezek a későbbiekben többnyire kibővítve könyvalakban is megjelentek. Az egész vállalkozás az Oral history egy példája. 23-an nyilatkoztak, az előadások nyolc kötetben jelentek meg. Eugene Wigner (Wigner Jenő) az atombomba létrejöttéről, mint a Manhattan Project résztvevője, Nyeste Zoltán a recski internálótáborról, Duray Miklós csehszlovákiai börtönéveiről, Hőgye Mihály, aki 1942–44-ben a berlini magyar követség tagja volt, az utolsó csatlós jelszó megalapozatlanságáról, Szent-Miklósy István az 1944-es sikerületlen kiugrási kísérletről, Kovács Imre a Márciusi Frontról, Somody Pál a Bartha Miklós Társaság háború alatti tevékenységéről, Boros Lajos a Bolyai és Györffy-kollégiumról, a sárospataki Kiss Sándor az ifjúság részvételéről az ellenállási mozgalomban és az 1945–47-es Magyar Parasztszövetségről, Püski Sándor 1939–50 közötti emigrációs kiadói tevékenységéről (150 könyvet jelentetett meg) és a második (1943-as) szárszói konferenciáról. 13 előadás tárgyalta az 1956-os forradalmat, Király Béla három előadást is tartott (hogyan lett a honvédségből néphadsereg), Vásárhelyi Miklós Nagy Imre 1953-as terveiről, Kopácsi Sándor a Nagy Imre-perről, Jónás Pál a Petőfi-körről, Pongrácz Gergely a Corvin-közről, Rácz Sándor a nagybudapesti központi munkásta-nácsról, Kovács Andor a forradalom Somogy megyei eseményeiről, Nagy Elek a csepeli munkástanácsról, Horváth János az akkori gazdasági reformtervekről, Gosztonyi Péter Maléter Pálról és a Kilián-laktanyáról, Taraszovics Sándor a nyíregyházi munkástanácsról, Várallyay Gyula a MEFSZ-ről, amelynek 1957–59-ben elnöke volt, Papp László az amerikai magyar egyetemista mozgalomról, amelynek 1957-ben alapító elnöke volt. A kötetet a szokásos angolszász index zárja le.
Hungary’s Historical Legacies. Studies in Honor of Steven Béla Várdy (Magyarország történelmi öröksége. Tanulmányok Steven Béla Várdy tiszteletére). Ed. by Dennis P. Hupchick and R. William Weisberger. New York, 2000. LV, 257 l. (East European Monographs, Boulder DLIV.)
Niederhauser Emil