Klió 2000/3.
9. évfolyam
Ha el akarsz vetni egy elméletet, hivatkozz rá unos-untalan. A demokrácia ezen az úton halad, napjaink vitáiban úgy tűnhet számunkra, mintha csak üres fogalom lenne, nem utal egyértelműen semmilyen meghatározásra vagy funkcióra sem. Az államelméleti gondolkodók már a kezdetektől nem jutottak közös nevezőre a demokrácia leglényegesebb elemeit illetően. A „nép uralma” olyan berendezkedésnek tekinthető a mindennapi ember számára, amelyben a hatalmon lévők és hatalom alattiak köre nem válik szét egymástól. Ebben az értelemben azonban demokrácia soha nem létezett.
A demokráciáról szóló filozófiai művek több nehézséget vetnek fel. Mit mondanak a demokrácia filozófusai? Aki erre a kérdésre válaszolni kíván, annak nemcsak egy képzeletbeli védőbeszéd elemeit kell egymásután raknia, hanem bizonyítania kell, hogy a demokráciáról szóló filozófiai művek antológiája nem más, mint a demokráciáról alkotott lehetséges kritikák együttese.
Platón (Kr. e. 427–347) számára – Állam című művében – ez egyértelmű: a demokrácia olyan rendszer, amely a szabadság ürügyén és az egyenlőség nevében lemond az emberek és a városállam életét szabályozó minden normáról. A megkívánt városállami hierarchiától a legradikálisabb módon eltávolodik annak érdekében, hogy az igazságszolgáltatás megvalósítható legyen.
Arisztotelész (Kr. e. 384–322) két csoportba osztja az államképződményeket: a helyes államberendezkedések és azok utánzatai, ellentétei („Politika”). Három helyes berendezkedést és ennek megfelelően három ellenpólust különböztet meg: a helyes berendezkedések közé sorolja a királyságot, az arisztokráciát és az alkotmányos uralmat. Ezek ellentétei: a zsarnokság – mint a királyság elhajlása –, az oligarchia – az arisztokrácia ellentéte – és végül a demokrácia, mint az alkotmányos uralom elhajlása. Arisztotelész szerint a kormányzásnak nem kell mindenki érdekét képviselni, elegendő, hogy a nép érdekét megjelenítse, és a hatalmat nem kell a törvények uralma alá vetni. Vélekedése szerint gyenge képességű, esetlegesen zsarnoki hajlammal rendelkező személy is állami hivatalba kerülhetett. Ennek kiküszöbölését Arisztotelész a vezetők ellenőrzésének és hivatalviselési idejük korlátozásának megvalósításával kívánta megoldani.
Bodin – akinek a Köztársaság hat könyve című munkája jelzi a szuverenitás fogalmának a modern politikai gondolkodásban való megjelenését – tudatosan használja a demokrácia kifejezést, amikor azt „népi kormányzásnak” nevezi. A népszuverenitás számára képtelenségnek tűnik, mert szuverenitás nem létezik engedelmesség és behódolás nélkül, és egy demokráciában senki sem engedelmeskedik és senki sincs alávetett helyzetben.
Montesquieu (1689–1755) szerint az individuum szabadságának elsődleges biztosítéka a politikai rend törvényszerűségében és alkotmányosságában található. A nép hatalma nem jelenti a nép szabadságát, a nép hatalma – teljes kibontakozásában – minden esetben zsarnoki természettel bír (A törvények szelleméről).
Rousseau (1712–1778) – Bodin-nel és Hobbes-szal ellentétben – a szuverenitásról radikálisan más felfogást képvisel. A nép szuverenitását megfogalmazva, a politikai szabadságot úgy határozza meg, mint az általános akaratnak való engedelmességet. A demokráciát úgy mutatja be, mint az emberek számára megközelíthetetlen vagy éppen felfoghatatlan ideát, s ez az idea a kormányzás egyik formája. Rousseau politikai gondolkodásának hatásaként a demokrácia modellje a népszuverenitás eszméjével kapcsolódott össze. A kérdés egyértelmű volt számára: ha egy demokráciában maga a nép uralkodik, hogyan képzelhető el az, hogy a törvényeket meghozó – és egyben hatalmon lévő – nép saját magát hajtja a törvények alá? Másképpen: a nép – mint szuverén – a saját maga cselekedeteivel – az általa alkotott törvényekkel – önmagát köti meg? Rousseau úgy válaszolta meg ezt a problémát, hogy a szuverén, azért mert ő alkotja a törvényeket, azok felett áll és így a jövőre nézve nem kötheti meg magát.
Tocqueville (1805–1859) könyvének címe – Az amerikai demokráciáról – már önmagában is lehetővé teszi számunkra, hogy gondolatait félreértelmezzük. Tocqueville elsődlegesen csak megfigyelő kívánt lenni: az amerikai társadalom, annak bázisa, politikai intézményei, erkölcsisége és szokásai – mozgásában vizsgálva – úgy tűnhet számára és számunkra is, mint ami a modern társadalmat eleveníti meg, kelti életre. Ez a modern társadalom egyszerre mutat valós helyzetképet – hiszen Tocqueville megfigyelő volt – és egy olyan központi fogalmat, amelyet a modern kort jellemző fejlődés átjár. Számára tehát nem arról van szó, hogy nyilvánvalóvá tegye a valóságos helyzet és a demokrácia már korábban megadott felfogása közötti hasonlóságot, sem pedig arról nincs szó, hogy ezt a valóságot paradigmaként értékelje, és abból vonja le a demokrácia-koncepció jellegzetes ismérveit. Egyszerűbben: ez a társadalom azt képzeli magáról, hogy demokráciában él, de vajon mit jelent a „nép” és az „egyenlőség”, vajon mi a demokrácia képzete, amely ebben a társadalomban, a saját valóságában és az általa megvalósított világban mit mutat meg és milyen értékeket hordoz?
Az egyenlőség Tocqueville számára a modern kor törvényszerű szabálya. Olyan egyszerű tény, amely nem vonhat maga után sem büntetést, sem pedig ellentétet, pusztán megállapítja azokat. Tocqueville vizsgálatai szerint az egyenlőség és a demokrácia két ellentétes modellbe torkolhat: a szabadság vagy a diktatúra modelljébe. Úgy véli, hogy két lehetőség áll rendelkezésre ahhoz, hogy a modern politikai élet viszonyai között az egyenlőséget szabályozott formába öntsük: vagy minden állampolgárnak jogokat kell biztosítani vagy senkinek sem. Az angol-amerikai társadalom polgárai számára nehéz közbenső helyzetet teremteni a mindenki szuverenitása és az egy személy abszolút hatalma között. Vagy az egyik, vagy pedig a másik valósulhat meg. Átmenet nincs közöttük.
A demokráciát jellemző egyenlőség Tocqueville értelmezésében nem gazdasági egyenlőséget jelent, hanem a feltételek egyenlőségét. A feltételek egyenlősége szolgából és úrból új embereket teremt, és közöttük új kapcsolatokat teremt. Amikor az emberek közötti feltételek közel egyenlőek, az emberek közötti kapcsolatok változatlanok. Hiába a gazdagság és a szegénység, hiába a parancsnoklás és az engedelmesség, amely esetlegesen nagy távolságokat teremt az emberek között, a közvélekedés – ami a dolgok szokásos rendjén alapszik – közös szintre emeli azon embereket, akiket az előbb említettek jellemeznek, annak ellenere, hogy feltételeik a valóságban közel sem egyenlőek.
Tocqueville eredetiségét abban találhatjuk, hogy az egyenlőség felé vezető folyamatokról vitázik olyan mértékben, amennyiben a feltételek egyenlősége és nem az egyéni függetlenség, szabadság következménye befolyásolja az emberek valós egyenlőségét. Tocqueville a következőket állítja: a modern társadalmak elkötelezték magukat a feltételek egyenlősítésének megvalósítására, és ennek a folyamatnak a demokrácia nevet adták. Ez a társadalmi mozgás elemi erővel szakította szét a megelőző társadalmi kötelékeket, az azokat jellemző különbözőséget az egyneműséggel váltotta fel, a hierarchiát az egyenlőséggel és a kölcsönös függést az egyéniség kultuszával helyettesítette. Ez Tocqueville szerint elkerülhetetlen volt.
Tocqueville számára azonban ez a folyamat problémák sokaságát vetette fel. Ezek közül a legnagyobb horderejű az, hogy a szociális állam ilyen jellegű átalakítása milyen politikai következményekkel jár. Nem tagadja, hogy a szabadság szeretete nem más, mint demokratikus szenvedély. Azt sugallja, hogy az egyenlőség szeretete (kívánalma?) nem tud megbirkózni ezzel a demokratikus szenvedéllyel. Azaz végső soron az egyenlőség szeretete nem fér össze a szabadság szeretetével.
Tocqueville ezt vizsgálva felteszi a következő kérdést: elkerülhetetlen, hogy a demokrácia despotizmussá alakuljon? Az Amerikai Egyesült Államok példája Tocqueville számára ennek az ellenkezőjét bizonyítja. Nyomozásának célja világos: megérteni azt, hogy az amerikai társadalomban a demokrácia miért nem torkolt despotizmusba. Politikai nyugtalansága ezt követően Európára vonatkozott: hogyan kerülhető el az, hogy a demokrácia sorsa az európai kontinensen is ugyanaz legyen, mint az amerikai földrészen, azaz ne torkolljon despotizmusba. Megállapítja, hogy a demokrácia – a maga tiszta értelmében és valójában – azért fejlődhetett ki Amerikában, mert nem léteztek olyan feudális kötöttségek és korlátok, amelyek ezt a fejlődést gátolhatták volna.
Tocqueville-t olvasva vagy vizsgálódásának eredményeit értékelve soha sem szabad elfeledkeznünk arról, hogy az a demokrácia, amelyről Tocqueville beszél, a gazdasági és szabadelvű értelemben vett demokrácia, és hogy az egyenlőség – amely a demokráciába életet önt és tartalommal tölti meg ezt a fogalmat – nem a vagyon egyenlőségét jelenti, hanem az emberek feltételeinek egyenlőségét. Politikai nyugtalanságát abban kell keresnünk, hogy az ő hitvallásához és a mi meggyőződésünkhöz – tehát a modern értelemben vett politikai hitvalláshoz – sokkal közelebb esett a feltételek egyenlőségének követelménye, mint a korábbi korok hitvallásaihoz.
A modern demokratikus államokban a népszuverenitás összefonódott azzal az elhatározással, hogy az emberi és polgári alapjogok katalógusát minél teljesebbé tegyék. Ennek ellenére megfigyelhető – elsősorban a második világháború utáni politikai környezetben – a demokrácia jegyeit érvényesítő vagy képviselő intézmények – például a parlament kiüresedése. Ezzel párhuzamosan azonban számos olyan állampolgári mozgalom vált egyre aktívabbá, amelyek addig a demokráciát (liberális demokráciát) jellemző intézményi kereteken kívül helyezkedtek el. Ez vajon azt jelenti, hogy maga a demokrácia – mint hatalmi berendezkedés – is elveszti jellegzetes vonásait és egyszer kiüresedik? Esetleg ezek a mozgalmak olyan funkciókat fognak átvenni, amelyekkel eddig csak a demokratikus berendezkedés rendelkezett?
La Démocratie. Textes choisis et présentés (A demokrácia). Szerk.: Bruno Bernardi, Corpus, GF Flammarion, Paris, 1999. 256 p.
Takács Tibor