Klió 2000/3.
9. évfolyam
A Hispánia kiadó ebben az évben jelentette meg Anderle Ádám tanulmányainak, esszéinek (újabb) kötetét. A 147 oldalas könyvben a tanulmányok spanyolul olvashatók, lehetõvé téve ezzel a spanyolországi és latin-amerikai olvasók számára is, hogy megismerhessék a mûvet.
Szegeden, még Wittman Tibor professzor indította el a Latin-Amerika-tanulmányokat a hetvenes években – olvassuk az Elõszóban. Az elsõ Latin-Amerika története szerzõje már akkor hangsúlyozta, hogy a Közép-Európából származó kutató „elõnyben” van más országok tudósaival szemben, mert saját elmaradottság-élménye miatt nagyobb az érzékenysége, a beleérzõ képessége más, elmaradott, periferikus kultúrák és régiók iránt.
Ez az érzékenység jellemzõ erre a kötetre is. Az öt részbõl álló könyvben (az elõszót leszámítva) 4 nagy problémakört, illetve témát ölelnek fel a tanulmányok. Az elsõ ezek közül a Függetlenség felé címet viseli. Azokat a koordinátákat mutatja be, amelyekben a gyarmati korszak végén a saját spanyol-amerikai identitás létrejött. Anderle már a Vihar a Sierrában címû kötetében is foglalkozott ezzel a témával, nevezetesen a haza (patria) fogalom megszületésével, eltérõ tartamú interpretációival. Félix Azome Argentínában (1801) majd Manuel Belgrano (1796) tárgyalta érzékenyen ezeket a kérdéseket. Simon Rodriguez volt az, aki a haza fogalmát „minden faj számára” kiterjesztette, jelzi Anderle.
Mexikóban Manuel Abad y Quiejo (1799) elsõsorban az antagonisztikusnak tûnõ spanyol–kreol–indián-ellentmondást fogalmazta meg. A „haza” ma az egyenlõtlenség megtestesülését jelenti, mondja, ahol a spanyolok, a kreolokat is beleértve, egy tizedét jelentik az egész lakosságnak, de „minden tulajdont és gazdaságot bírnak” az alkirályságban. A haza fogalom kialakulásában és átalakulásában észrevehetõ változást jelzi, hogy Juan Pablo Viscardo (1792) számára Spanyolország az „elsõ haza”, vagyis õ kettõs hazát tételez.
A függetlenség kivívása után (1810–1824) a haza, illetve a nemzet fogalma átalakulásának, kibõvülésének vagyunk tanúi. Túpac Amarú (1780–83) mozgalmában a perui indiánok harca azt a kérdést vetette fel, hogy az indiánok mennyiben peruiak. Mennyire tartoznak most már õk is „a nemzet” fogalmába. Túpac Amarú a „faji demokrácia alapján állva az összes bõrszínt” beemelte nemzetfogalmába.
Haiti függetlenné válása után (1804) tovább gazdagodott e nemzetfogalom, amelybe már az addig rabszolga, de nagy létszámuk miatt jelentõs tényezõnek számító feketék is beletartoztak, illetve itt a fehéreket kizárták e fogalomból.
Utópia vagy reális történelmi alternatíva volt Simon Bolívar tevékenysége? – teszi fel a kérdést a szerzõ a Simon Bolívar nézeteit tárgyaló tanulmányában. „Isten, Anglia és mi magunk” –, maga Bolívar fogalmazott így 1824-ben a függetlenségi háborút értékelve. A Jamaicai levélben (1815) így fogalmaz: „azt óhajtom, jobban mint más, hogy Amerika legyen a világon a legnagyobb nemzet. Közös fajhoz tartozunk, közös a nyelvünk, a szokásaink és a vallásunk is.”
Bolívar eszméinek gyakorlati megvalósulására 1826-ban, a Panamai Kongresszus jelentett kísérletet. Akkor a tervezett államszövetséghez Nueva Granada, Peru, Mexikó és a Közép-Amerikai Államszövetség tartozott. A kontinentális egység, illetve szövetség lehetõsége azonban a kreolnacionalista államok megszületésével szertefoszlott. A kötet a lehetséges államfejlõdési alternatívákat veszi számba e fejezetben. Sorra veszi a lépéseket, amelyekben elõször Nagy-Kolumbia bomlott fel, majd a helyi érdekek erõsebbnek bizonyultak a kontinentális összefogásnál.
A pozitivizmus és a nemzettudat korszerûsítése a következõ, legnagyobb része a könyvnek. Az európai filozófia nagy hatású korszaka ez, ám megvalósulása más dimenziót kapott Latin-Amerikában. A pozitivista történetszemlélet szerint Mexikóban és Brazíliában a pozitivizmus elsõ fázisát, azaz a gyarmati korszakot a „teológia” jelentette. A második fázis, a metafizikai, a liberálisok és konzervatívok küzdelmében, a polgárháborúban a francia intervencióban és Miksa uralmában öltött testet. A harmadik szakasz a pozitív szakasz, az ún. második forradalom a haladás és a rend címkéje alatt zajlott le Mexikóban Benito Juarez elnökségének utolsó idõszakában (1867–1870) és Porfirio Diaz diktatúrája idején (1867–1910).
Másféle típust jelent Argentína, ahol a múlt század 80-as éveiben a pozitivizmus a nemzeti értékeket fejezte ki, Chilében Balmaceda elnöksége (1886–1891) jelentette ugyanezt. A pozitivizmus hatása az is, hogy a nemzetet alkotó fajokat szociológiai megközelítésben elemezték – összes pozitív és negatív tulajdonságaikkal együtt. Összegezve megállapítható: a pozitivizmus nemcsak filozófiaként, de fejlesztési stratégiaként is megjelent Latin-Amerikában.
A nemzettudat és a kontinentalizmus összefüggései jelentik a következõ fejezet fõ témáját. Ez foglalkozik a nemzettudat átalakulásával, rámutatva arra, hogy ezt döntõen az északi befolyás elleni küzdelem formálta a XIX. század végétõl. Elemzi a fehér nemzettudattal szemben ezidõben megjelenõ mesztic és indián alapú nemzetfogalmakat is. Külön vizsgálja Fernando Ortiz néprajztudós munkáit, aki a „kubaiság”-ot úgy jellemzi, mint ami minden etnikumot magába foglal, a kubaiság tehát ezek szintézisét jelenti. Gilberto Freyre Brazíliát mint döntõen mesztic (indián és fehér keveréke) népességû nemzetet jellemzi, ahol „a mesztic a valódi, az igazi brazil”.
Az argentin és a perui nemzettudat formálódását követhetjük nyomon a könyv következõ oldalain. A könyv a formálódó nemzettudatokat a kontinentalista eszmekörökkel való kapcsolatukban vizsgálja. A kötet fõ megállapítása az, hogy a kontinentális összefogás eszméje a XIX. század utolsó harmadában kapott új lendületet, USA-(és angolszász-)ellenes, valamint védekezõ jellegû lett, s kezdett visszakapcsolódni a XX. század elején a pánhispán gondolatkörökhöz (hispanismo, hispanidad), valamint a harmadik világ problémái felé fordult. A kommunista mozgalom is kontinentalista keretet keresett magának, de a fõ tendencia a populista pártok „harmadik út” változata lett. A szerzõ hangsúlyozza, hogy maga a pánamerikanizmus is számos formaváltozáson ment át, s egyre inkább kontinentális fejlesztési stratégiaként igyekezett megjelenni a latin Amerika számára. Mi a szerepe a hispanoamericanismonak? Mennyire összetartó és meghatározó erõ a regionalitás (nemzeti) mellett (vagy azzal szemben)? Ezekre a kérdésekre is választ keresnek a bõségesen dokumentált írások.
A kötet utolsó fejezetét egy kubai témájú tanulmány zárja (Száz év háború Martíért), mely az egymással küzdõ kubai és észak-amerikai Martí-interpretációkat tekinti át, és értelmezését adja a Fidel Castro-féle rendszernek. Bevezetve a „politikai szinkretizmus” és „politikai interferencia” fogalmát, Kuba mai politikai rendszerét jellegzetes latin-amerikai karibi caudillizmoként értelmezi, mely eszmei alapját Martíban találta meg inkább, mint a marxizmus-leninizmusban.
Befejezésképpen az 1992-es év amerikai vonatkozásait tárgyalja a kötet. Kolumbusz útjának 500. évfordulója jelzi a gondolkodás átalakulását. Már a fejezetben megfogalmazott kérdés is jelzi a dilemmát: Felfedezés vagy holokauszt? Ez az ötödik rész címe is. A mindössze három oldalas írás rámutat arra a homlokegyenest ellentétes megítélésre is, ami a nagy esemény ünneplése jegyében zajlott. A 400. évfordulón még zavartalanul az európaiság dicsõségeként ünnepelték Kolumbuszt, 100 évvel késõbb már szemben állt Spanyolország, Itália és Portugália ünneplése az USA és az indián szervezetek tiltakozásával. A kompromisszum, a „két világ találkozása” meghatározás Mexikóból származik, amit az évfordulós írások többsége is átvett. Ugyanekkor az angolszász világ és a hispán világ ellentétei nyomon követhetõk ezekben az értelmezésekben is. A XVI–XIX. században született „fekete” és „rózsaszín” legendák újjászülettek; s ismét deformálták az Amerika-képet, hangsúlyozza a történész e zárófejezetben.
Anderle Ádám: Modernización e identidad en América Latina (Modernizálás és identitás Latin-Amerikában). Szeged, 2000, Hispánia, p. 147.
Rozsnyai Jenõ