Klió 2000/3.
9. évfolyam
A két szerző–szerkesztő a római La Sapienza Egyetem politikatudományi fakultásának jelenkori történelem professzora. G. Aliberti a következő könyveket publikálta eddig: A poszt-feudális állam; A nemzet tagadása; Risorgimento és olasz egység történelem és politika között. F. Malgeri művei: Az olasz egyház és a háború; A keresztény baloldal (1937–1945); Luigi Sturzo.
Az évezredünk utolsó két évszázadának történelmét meglehetős részletességgel feldolgozó könyv hat részből áll, a hat rész a következőképpen épül fel: I. rész: Restauráció és a liberális civilizáció kezdetei (1815–1848); 1. Egyensúlyi politika és Szent Szövetség; 2. Nagyhatalmak és születő nemzetek; 3. Az Európán kívüli Európa és terjeszkedés összefonódásai; 4. Kultúra és ideológia megújulás és hagyomány között; 5. Nemesek és kormányzó bürokráciák; a poszt-feudális állam; 6. A társadalmi változás nemzetek feletti tényezői; 7. Értelmiség és nemzet liberalizmus és demokrácia között; 8. 1848–1849: Nemzetiség, nép és forradalom Európában; II. rész: Geopolitikai terjeszkedés: az Európa-világ (1850–1890); 9. A nemzetállam győzelme és az olasz példa; 10. Az iparosodás problémái; 11. Az atlanti civilizáció, Európa és a világ; 12. Nagy- és középhatalmak Ázsiában és Afrikában; 13. Haladás, mítosz és realitás között; 14. A kapitalizmus kritikusai; 15. Ipari protekcionizmus, fordulat az Európa-világban; 16. A nacionalizmus; III. rész: Az Európa-világ hanyatlásának kezdete (1890–1918); 17. A szekularizáció ellentmondásai; 18. A birodalmi Európa győzelme; 19. A harmadik világ európai modell és alulfejlettség között; 20. Politikai rendszerek és társadalmi konszenzus a XX. század elején; 21. Értelmiségiek és a tömegtársadalom kialakulása; 22. A világméretű konfliktus küszöbén; 23. A Nagy Háború ára; IV. rész: A háború-sújtotta világválságok, forradalmak és totalitarizmusok közepette (1918–1939); 24. A háború utáni nyugtalan évek; 25. A háború utáni Itália: a liberális állam válságától a fasizmus megjelenéséig; 26. Az USA a háború után és a nagy világválság előtt; 27. A fasizmus; 28. Totalitarizmusok Európában; 29. A szovjet totalitarizmus; 30. A demokratikus Európa a húszas–harmincas években; 31. Nacionalizmus és imperializmus az északi kontinensen; 32. A nemzetközi helyzet a két háború között; V. rész: A háborús tragédiától a két pólusú világig; 33. A II. világháború; 34. A világ két tömb között; 35. A republikánus Itália; 36. Az USA és Nyugat-Európa a hidegháborúban; 37. A szovjet tömb Sztálintól Hruscsovig; 38. Az USA válságok és remények között a békés egymás mellett élés éveiben; 39. Itália a középbaltól a súlyos válság időszakáig; VI. rész: A 2000. év felé; 40. A dekolonizáció és a harmadik világ; 41. Az Európai Unióhoz vezető hosszú út; 42. A katolikus egyház és a mai világ; 43. Az évszázad nagy változásai.
Mivel arra nincs lehetőségünk, hogy a műben tárgyalt és a fenti tartalomjegyzékben felsorolt valamennyi témát bemutassuk, vagy akár csak érintsük, meglehetősen önkényesen kiválasztottunk néhányat: az európai nemzeteszme kialakulása, sorsa és tartalma a XIX. században; Európa és a világ kapcsolatainak formálódása; a szerzők által vizsgált két évszázad néhány eseményének politikai, kulturális és ideológiai megnyilvánulásának rövid felvillantása és jellemzése; a XIX–XX. század fordulójának, illetve a XX. század végének képe a történelem tükrében, ahogyan azt a két szerző látja.
Az európai nemzettudat és -eszme fontosságára maguk a szerzők hívják fel a figyelmet a bevezetőben: „Nyilvánvaló a jelenkori európai történelemben a nemzetiségek kialakulásának, fejlődésének és hanyatlásának fontossága... Egészen 1945-ig Európa jelenkori történelme azonos magának a nemzetállamnak a történetével”. A II. világháború után, amilyen mértékben vesztettek addigi nemzetközi szerepükből a nagyhatalmak, ugyanolyan mértékben hanyatlott a nemzetállam jelentősége is. Maga a XIX. század pedig kb. 130 esztendőig tartott; kezdő dátuma a bécsi kongresszus, befejezője 1945; a XX. század rövid ideig, alig 50 évig tartott, a jaltai konferenciától a Szovjetunió összeomlásán át a két Németország újraegyesítéséig, a 90-es évekkel pedig már a XXI. századba léptünk.
A nemzet eszméje a francia forradalommal született meg, s Európában döntően az 1830–40-es években erősödött meg, hogy azután gyökeresen átformálja a következő csaknem fél évszázad politikai gondolkodását; jelentős európai – közöttük leginkább francia – írók is hozzájárultak a nemzeti ügy sikeréhez, elismertetéséhez. Igazából két nemzet vezette a nemzeti eszméért folytatott harcot Európában: Franciaország és Németország. Nagy-Britanniában nem látszott kimondott nemzeti mozgalom, Írországban igen, Európa északnyugati államaiban a nemzeti eszméért vívott harcnak elsődlegesen nyelvi, irodalmi vetülete volt. Hollandiában és Belgiumban a nacionalizmus a szétválás időszakában lángolt fel, s a szétválást mindkét állam elég gyorsan kiheverte. Súlyos konfliktushoz vezetett viszont a nemzeti eszme Svájcban, ahol az államot és annak berendezkedését érintő kérdések keveredtek vallási természetű súrlódásokkal. A protestánsok katolikusok fölött aratott győzelme akadályozta csak meg a külső beavatkozást a svájci polgárháborúba. Olaszországban G. Mazzini nemzeteszméje etikai–vallási töltésű volt, s szorosan kapcsolódott a liberalizmus eszméjéhez. Németországban a nemzet-eszme és a területi egység elválaszthatatlan egységként jelent meg; a pángermanizmus hívei a német területi egységbe Dániát is bevették, miközben előtérbe került a német faj alkotó felsőbbrendűségébe vetett hit, ami intoleráns és kirekesztő jelleget adott a német nemzeti eszmének. Kelet-Európában egyedül Oroszország rendelkezett saját nacionalizmussal még abból az időből, amikor „szent földjét a nyugati eszmék fertőzésétől kívánta megóvni”; megjelenési formája az I. Miklós által elindított, a fellázadt területek lakosságának erőszakos eloroszosítása volt, ami azonban nem járt elsöprő sikerrel. A pánszlávizmus az Osztrák Birodalom alattvalói között született meg, s a szláv népek saját kulturális öröksége iránti öntudatra ébredését volt hivatott szolgálni. Magyarország „régóta fennálló intézményei ellenére, sohasem vált a fogalom nyugati értelmében vett, igazi nemzetté... az arisztokráciának nem sikerült asszimilálnia a főképp paraszti származású többi etnikumot, sem elfogadtatnia velük felsőbbségét. [Magyarország] a kiegyezés után centrifugális tendenciákat szülő, intenzív elmagyarosító politikának alávetett nemzeti kisebbségek fölött uralkodott.” A századforduló nacionalizmusa már „önmagán kívül semmi más törvényt nem ismert el, az imperializmus pedig az ipari gazdaságban testet öltött erőteljes megjelenése volt; így váltak a modern hatalmi állam pótolhatatlan összetartó erejévé”; ennek a nacionalizmusnak már semmi köze nem volt a XIX. század nacionalizmusához, annak nemzeti felszabadító harcaihoz: „csak az imperializmust látta”. Egy szerző szerint „az imperializmus a nacionalizmus szükségszerű következménye”.
Az 1830-as évek többé-kevésbé egyensúlyban lévő Európáján kívül jelentős, a nemzetközi politikát is befolyásoló események zajlottak: a spanyol gyarmati területek és Brazília függetlenné váltak. Az USA mindent megtett annak érdekében, hogy megakadályozza Nagy-Britannia befolyásának megerősödését Spanyol-Amerikában, majd Mexikó és Kolumbia elismerésével nagy mértékben elősegítette a „nemzetformálódás folyamatát”. A spanyol gyarmatbirodalomból Amerikában hamarosan csak Kuba és Porto Rico maradt meg. Sajnos, az újonnan megalakult amerikai államokban nem ment végbe igazi függetlenedés, a rabszolgaság eltörlése sem hozott sok jót, mindenütt mindenből a kreolok és a nagyvárosok húztak hasznot, nem pedig a lakosság nagy részét kitevő indiánok. Elbuktak azok a volt spanyol és portugál területeken kibontakozó mozgalmak, amelyek e területeket egységes tömbökben kívánták egyesíteni, illetve egyfajta „pánamerikai” szolidaritást láttak volna ígéretesnek az ott élő népek számára. Ezek után Európa előtt „szabad volt a tér”, hogy befolyását megőrizze, erősítse. Az USA akkori elnökéről elnevezett Monroe-doktrina (1823) után elismerte a megmaradt spanyol és portugál gyarmatok létezését, de nem engedte, hogy Franciaország, Anglia vagy Oroszország újakat létesítsen. Kína 1842-ben nyílt meg az európai terjeszkedés előtt, a Közelkelet az 1830-as, 40-es években vált – főleg a Vörös-tengeri kikötők révén – fontos stratégiai területté Anglia és Oroszország számára. A Csendes-óceánon európai missziók jelentek meg, de épültek hadi kikötők is. Az európai nagyhatalmak világméretű terjeszkedésében Anglia járt elöl, páratlan erőt képviselő flottájával, igaz, szinte mindenütt szemben találta magát Franciaországgal, ahol Polignac herceg igyekezett szövetségeseket szerezni Anglia elszigeteléséhez; az ő igazi, nagy méretű vállalkozása Algéria meghódítása volt.
Az európai hódításoknak velejárója volt a hatalmas arányú kivándorlás az újonnan szerzett területekre: az angolok Észak-Amerikába, a spanyolok Dél-Amerikába igyekeztek. Amerikában a néger rabszolga-kereskedelem kifulladása után a franciák a földrész északi részén kezdtek letelepedni. Az Európából kivándorló, elsősorban férfiakból álló tömegek teljesen felborították a befogadó országok demográfiai egyensúlyát, megváltoztatták azok vallási, kulturális összetételét, növelték a marginalizálódottak számát, főleg a városokban, illetve ezek perifériáján, ami súlyos társadalmi feszültségek forrásává vált. A két legnagyobb imperialista hatalom a XIX. században Franciaország és Anglia volt, mindkét nemzet különböző módon és eszközökkel valósította meg terjeszkedő imperialista törekvéseit. E két nagyhatalom mellett kevésbé jelentős és tartós volt a németek és az olaszok Európán kívüli imperializmusa. Fontos a könyv megállapítása az európaiak Európán kívüli terjeszkedésével kapcsolatban: „Az egyre nagyobb profit, hatalom és Európa meggazdagodásának keresése a világ kizsákmányolása révén már minden mást elnyomó gondolattá és az egyedüli foglalatossággá vált, de egyetlen esetben sem merült fel a népek és civilizációk közötti megegyezés gondolata. Az európai terjeszkedés ezért kezdetektől fogva magában hordta a saját megsemmisítésének csíráját”. 1890 után a gyarmatosítás által felvetett kérdések már egyre inkább kezdték érdekelni a világ közvéleményét; megszületett a „harmadik világ” fogalma és realitása; ebbe azok az elsősorban ázsiai, afrikai és latin-amerikai országok tartoztak, amelyek mind a kapitalista, mind a tervgazdálkodáson alapuló kommunista országok által alkotott politikai blokktól különbözőnek tartották magukat. Az I. világháború után megindult a hatalmas gyarmatbirodalmak felbomlása: ennek okai akkor a helyi vezető politikai osztály létrejötte, antiimperialista antikolonialista ideológiák megszületése és elterjedése, míg a II. világháború után a volt vezető gyarmattartó nemzetek – Franciaország és Anglia – hatalmának és szerepének csökkenése, az USA és a SZU antikolonialista magatartásának megerősödése voltak.
És most a szerzők véleménye röviden néhány egyéb történelmi eseményről, kiemelkedő művészeti irányzatról!
A bécsi kongresszusról beszámoló korabeli krónikák a folyó tárgyalásokon kívül hálószoba-intrikákról, pikáns történetekről, pazar ünnepségekről szóltak; a diplomaták olyan taktikákat dolgoztak ki a tárgyalások során, amelyek inkább a „kölcsönös bizalmatlanság, mint az illető érdekek összebékítését segítették elő”. A XIX. század egyik nagy művészeti irányzata, a romantika (romanticizmus) ellentmondásos fejlődésen ment keresztül, olyannyira, hogy pl. politikai, társadalmi, gazdasági tekintetben reakciósnak is mondható. A másik művészeti irányzat, a realizmus azokban az országokban fejlődött ki elsősorban, ahol az iparosodás nagy mértékben felfutott, benne a „szcientista és a pozitivista hatás nem volt elhanyagolható”. Az Angliából elindult és azután egész Európát meghódító indusztrializáció a „technológia imitációját és közvetett vagy közvetlen bekebelezését jelentette”; demográfiai, közlekedésbeli forradalom és nagy bankmozgások oka és okozata volt egyidejűleg”. Marx rámutatott a kapitalizmus eredendően „függőségen, aszimmetrián és kizsákmányoláson alapuló mechanizmusokon működő” rendszerére.
Mi volt a különbség a XX. század két pusztító világháborúja között? Az elsőben a résztvevő országok népei aktívan, az esetek többségében lelkesen vettek részt, míg a másodikban a lakosság kénytelen volt passzívan elviselni a háború sodrását, pusztításait, megpróbáltatásait; ez utóbbiban eladdig páratlan ideológiai harc is folyt, de már nem csak „nemzeti érdekekért vagy határkérdések miatt: a tét az ember sorsa volt”. Az 1956-os magyarországi „események” megrázták az európai közvéleményt... ugyanakkor kivárási magatartásról volt szó, lehetetlenség volt konkrét segítséget nyújtani a budapesti felkelőknek...; újra csak a befolyási övezetek logikája érvényesült, a nyugati országok érzéketlenek maradtak a Budapestről érkező segítségkérések iránt”. A mai Oroszország a szovjet rendszer bukása után „mély változásokat idézett elő a nemzetközi színtéren és a két pólusú rendszeren alapuló régi egyensúlyi felállásban”.
A XIX. század végéről visszapillantva arra a századra, hogyan jelenik az meg a történészek előtt?
Európa többféle forradalmat élt meg: a liberalizmusét, az urbanizációét, az iparosodásét, amelyek eredményeképpen egyrészt erősödött az állam, de gyöngült a vallás szerepe. Alapjaiban véve „úgy lehet arra a századra tekinteni, mint a társadalom szekularizációjának a századára. Kontinensünk abban a hitben élt, hogy civilizációja az egyetlen és a legjobb a világon; ebbeni hitében a XX. századi drámai események alaposan megingatták többek között olyan ideológiák formájában, mint a szocializmus, a kommunizmus, a fasizmus, vagy a két világháború. Századunkban fejlődtek a tömegtájékoztatási eszközök (rádió, televíziózás), a mozi hatalmas propagandaeszközzé (is) vált, a sportolás lehetőségével már nem csak a burzsoázia legtehetősebb rétege élhetett, de a szélesebb tömegek is. Ugyancsak a XX. században óriási szerephez jutott a közvélemény, megjelentek az ifjúsági mozgalmak, megindult a nők emancipációja, a technika a társadalom széles rétegeiben elterjedt; mindezek fölgyorsították az életritmust, „kevesebb időt hagyva az egyénnek a gondolkodásra, e meditációra, olyan spirált kényszerítve rá, ami esetenként fergeteges és neurotikus aspektust ölt”. Ráadásul a környezetszennyezés, a gyógyíthatatlan betegségek, a gazdagok és a szegények közötti különbségek, az emberiség nagy részét sújtó éhezés, az immigráció és a faji-vallási intolerancia nagy súllyal nehezedik a ma világának emberére. A szerzők idézik E. J. Hobsbawm The Age of Extremes című könyvét, amelyben a XX. század az 1914-es „nemzetközi összeomlással” és az 1917-es bolsevik forradalommal kezdődik, és 1989-cel, a szovjet birodalom bukásával fejeződik be; a század így gyakorlatilag a szocialista elképzelések „felfutásának, megerősödésének és összeomlásának” a százada. „A század nem nagyon világosan körvonalazható világfelfordulásban ért véget, s nincs olyan kézzelfogható mechanizmus, amellyel e felfordulásnak véget vethetnénk vagy ellenőrzésünk alatt tarthatnánk” – írja Hobsbawm.
A kötet a szerzők mintegy harminc esztendős egyetemi oktatói tapasztalata alapján készült, a címlapon a „Kézikönyvek” felirat szerepel, aminek alapján és megfelelően olvasói ilyen gyanánt használhatják az utóbbi két évszázad Európa-központú és kisugárzású történelmének tanulmányozásához. Kiegyensúlyozott, szélsőségektől mentes, átfogó, könnyen követhető képet ad a célbavett időszak eseményeiről, összefüggéseiről, változásairól, személyiségeiről (kár, hogy Antall József nevéből József Antafi lett!). A művet részletes bibliográfia, kronológiai összefoglaló (az első dátuma 1815, az utolsó 1998), névmutató zárja, az utóbbiban magyar nevek, ahogyan le vannak írva: Batthianyi, Gerö Ernö, Horthy Míklós, Kadar Janos, Károlyi Mihály, Kossuth Ferenc, Kossuth Lajos, Kun Béla, Mindszenty József, Nagy Ferenc, Nagy Imre, Petöfi Sandor, Rajk Laszlo, Rákosi Mátyás, Szálasy Ferenc, Szilard Leo, Tisza Kálmán.
A kézikönyv kiegészül egy csaknem ugyanolyan vaskos kísérőkötettel, melynek címe: Források és dokumentumok; ebben az első kötet történeti anyagát kiegészítő válogatást találunk eredeti dokumentumokból; íme, néhány cím: Hogyan látta Metternich Napóleont?; A dekabrista Jakuskin emlékirataiból; S. Bolivar: Egy délvidéki amerikai válasza a sziget (Jamaika) nemesemberéhez; Marx: Az ún. „eredeti felhalmozás”; A „Fiatal Itália” programja; Lamartine: kiáltvány Európához; A város: a szociális mobilitás színtere?; Az USA nagyhatalmi rangra emelkedése; Marx: A tőke létrejöttének folyamata; Liberális állam, liberális társadalom; Nietzsche: Vidám tudomány; Zola: „J’accuse”; Pareto: A szocialista rendszerről általában; A futurizmus kiáltványa; Az olasz nacionalisták és a beavatkozás; Wilson elnök beszéde a kongresszusban a hadiállapot kihirdetésekor; A Népszövetség Alapokmánya; Lenin: Áprilisi tézisek; Roosevelt: A „New Deal”; Mussolini beszéde Pesaróban; Sztálin beszámolója az SZKP XVII. kongresszusán; Hitler: Élettér; De Gaulle felhívása a franciákhoz; A Marshall-terv; Adenauer: Németország újjászületése; A Petőfi Kör programja; A magyar értelmiségiek felhívása; Ho Si Minh végrendelete; XXIII. János pápa: „Pacem in Terris”; Gorbacsov: Az SZKP céljai a gazdaságpolitika átrendezésében...
Giovanni Aliberti–Francesco Malgeri: Due secoli al duemila (Két évszázaddal a 2000. év előtt). Edizioni Universitarie di Lettere, Economia, Diritto, Milano, 1999, 829 o. Ugyanők: Due secoli al duemila – Fonti e documenti (Források és dokumentumok). 592 o.
Kun Tibor