Klió 2000/3.
9. évfolyam
A Római Birodalomban a gazdasági szektorok közül a mezőgazdaság foglalkoztatta a munkaerő nagy részét, és ez az ágazat állította elő a legtöbb jövedelmet. Ennek következtében azok a befektetési módszerek és igazgatási eljárások, melyeket a legmódosabb rómaiak alkalmaztak ingatlantulajdonuk kezelése során, döntő szerepet játszanak az egész római gazdaságot meghatározó, alapvető viszonyok jellemzésekor.
Dennis P. Kehoe művében azon gazdasági mentalitás elemzésével visz közelebb a korai Római Birodalom agrárgazdaságához, amelyet a „felső tízezerhez” tartozó rómaiak tanúsítottak vagyonuk gyarapítása, kezelése során. A római agrárgazdálkodás egy bizonyos típusa ugyanis a római elit befektetésein és gazdasági céljain alapult, s ennek döntő szerepe volt a római gazdaságról rendelkezésre álló képünk kialakulásában.
A munka elsősorban azokat a problémákat mutatja be, amelyek a jogtudósoknak a mezőgazdasági befektetésekkel és az azokból származó nyereséggel kapcsolatos jogvitákban kialakított állásfoglalásaiban tükröződnek. A szerző feladatát nehezítette, hogy meglehetősen kevés azon egyéb források, bizonyítékok száma, melyek segítségével meghatározható, hogyan befolyásolták a római elit döntéseit birtokaik gazdasági eredményei, bevételeik. Kehoe a jogi forrásokon túl olyan írásos bizonyítékokat is megvizsgál (így például az ifjabb Plinius és néhány korabeli mezőgazdász feljegyzéseit), melyek ugyan a gazdasági elit egyes szereplőinek földműveléssel kapcsolatos elgondolásaira vonatkoznak, viszont jogi egzaktságuk vitatható. Ezek az információk azonban alkalmasak arra, hogy – túllépve az egyes jogeseteken – átfogóbb következtetéseket vonhasson le. A római kori Egyiptomból származó papírológiai leletek segítségével, melyek a provinciabeli mezőgazdasági birtokok felépítéséről és a birtokigazgatási módszerekről adnak tájékoztatást, a Római Birodalom egész földtulajdon-rendszerének mélyebb összefüggéseire is rávilágíthat a szerző. Kehoe azt is kiemeli azonban, hogy ugyan rendelkezésünkre állnak irodalmi emlékek, papiruszra vetett és kőbe vésett bizonyítékok, mégis a gazdasági kérdések kapcsán is a jogi forrásokra kell elsősorban támaszkodnunk, mert ezek nyújtják a legszínesebb képet a „felső tízezerbeli” rómaiak gazdasági érdekeiről.
Kehoe e sokrétű forrásanyagot használta fel műve során, s ezek természetesen különböző, egymással konkuráló modelleket szolgáltattak a római gazdaság szereplői közötti kapcsolatrendszer elemzéséhez. A változatos forrásoknak köszönhető, hogy ma már pontosan meghatározható, hogyan is értékelte a római elit saját gazdasági pozícióját és esélyeit. A tény, hogy ennek tanulmányozásához a korabeli jogászok szolgáltatják a legalkalmasabb forrásokat, azzal magyarázható, hogy ők maguk is a felsőbb réteg tagjai voltak, és jogfejlesztő tevékenységük azon római elit gazdasági érdekeit szolgálta, melyhez maguk is tartoztak.
A szerző elsősorban azokat a jogelveket tanulmányozza, melyeket a korabeli jogászok azon területeken fejlesztettek ki, ahol a felső tízezerhez tartozó rómaiak gazdasági érdekei közvetlen összeütközésbe kerültek a magánjogi normákkal, így különösen a gyámság, az öröklési jog, a megbízás és a mezőgazdasági bérlet körében. Meggyőzően érvel amellett, hogy e „kritikus” területek alapelveinek rögzítésével a római jogászok tulajdonképpen a római elit gazdasági igényeire válaszoltak. Ezt azon jogesetek igazolják, melyeket a szerző a magántulajdonnal kapcsolatos jogviták közül válogatott ki.
A korabeli jogtudósok feltételezései szerint a magánjog bizonyos területei, különösen a gyámság intézménye és az öröklési jog közvetlen hatást gyakoroltak a jómódú rómaiak gazdasági érdekeire. Ezen összefüggés feltárása rávilágíthat arra, hogy a jogszabályok adta lehetőségeket e társadalmi réteg szociális és gazdasági pozícióinak megszilárdítására használta fel.
A jogszabályok tanulmányozása – különösen a gyámság és az öröklési jog terén – annak megállapítására vezette a szerzőt, hogy a korabeli jogászokat meglehetősen konzervatív gondolkodásmód jellemezte. Ez azt jelenti, hogy leegyszerűsítettek bizonyos jogintézményeket, ezzel igyekezve általános jogelveket biztosítani a gazdaságban felmerülő jogviták eldöntéséhez. A jogi források – ha azokat a szerző által hitelesnek tartott irodalmi és papírológiai leletekkel állítjuk szembe – azt mutatják, hogy a rómaiak különbséget tettek a gazdaság természetére vonatkozó elméleteik és azon előfeltevéseik között, melyek a vagyonos befektetőket befolyásoló jogi korlátozásokkal voltak kapcsolatosak. A szerző szerint így a bőséges jogi anyag kulcsfontosságú forrásul szolgálhat a legvagyonosabb római gazdálkodók befektetési motivációinak megértéséhez.
A befektetések és hasznok tekintetében elsősorban a Digesta és a Codex Iustinianus szolgált a szerző forrásául. A Digesta a mezőgazdasági tulajdonnal kapcsolatos jogesetekben felmerült jogtudósi véleményeket hozza, míg a Codex a császárok azon leiratait tartalmazza, melyek az egyes, konkrét agrártulajdoni jogviták kapcsán születtek. A jogforrások ezen két formájának vizsgálata során Kehoe két olyan jogterületet határolt körül, amelyek a felső tízezerhez tartozók befektetéseinek tekintetében különös relevanciával bírtak: egyrészt a gyám és a gondnok kötelezettségeire vonatkozó szabályokat – gyámoltjaik, illetve gondnokoltjaik vagyonának kezelése tekintetében (D. 26, 7 és 27, 9) –, másrészt pedig a mezőgazdasági birtokokviszonyokat befolyásoló öröklési elveket (D. 33, 7).
A római elit tekintélye és ereje elsősorban attól függött, hogy elegendő bevételhez képes-e jutni a mezőgazdaságból, és ezáltal megőrizheti-e privilegizált helyzetét a római társadalomban. ők tartották kezükben a birodalom vagyonának jelentős hányadát, és befektetéseik, valamint azok hozama döntő befolyással voltak a társadalom minden más olyan rétegére, amelyek valamilyen módon bekapcsolódtak a római agrárgazdaság rendszerébe. A munka felvázolja, hogy a befektetések és a haszon tekintetében milyen általános elképzelések irányították a római földtulajdonosokat.
Számos jogeset elemzésével Kehoe arra keresi a választ, hogy a római jogászok miképpen értelmezték a „felső tízezerhez” tartozók gazdasági céljait, és milyen eszközöket dolgoztak ki e célok elérésére. Tulajdonképpen azt elemzi, hogy mekkora volt az a szociális (és politikai) nyomás, amely a korabeli jogászokat az elit részéről érte, amely minden lehetőséget megragadott, hogy megőrizze, sőt megszilárdítsa társadalmi erőfölényét.
A szerző hosszan elemzi azt a római jogintézményt, a mezőgazdasági bérletet, amely a legmódosabb rómaiak számára a földből eredő legnagyobb profitot ígérte. A földtulajdonosok, birtokaik igazgatása kapcsán, a mezőgazdasági bérletben találták meg a lehetőséget, hogy ingatlanvagyonukból a lehető legkisebb kockázat mellett a lehető legnagyobb hasznot nyerjék, mindezt úgy, hogy hatalmas földterületeik hosszú távon művelés alatt maradjanak, sőt gazdaságuk egyre virágzóbbá váljon.
Tekintettel arra, hogy a római gazdaság legkritikusabb szektora a mezőgazdaság volt, kulcskérdésként vetődik fel az itt gazdálkodók egymás közötti kapcsolatrendszere. Ennek alapját, a földtulajdont a jogi szabályozás folyamatosan ellenőrzése alatt tartotta, bár bizonyos jogintézményekhez – különösen a mezőgazdasági bérlet intézményéhez – meglehetősen ambivalens módon viszonyult. Ezt az ambivalenciát Kehoe az alábbiak szerint jellemzi: egyrészről – a konzervatív jogi gondolkodásmódból eredően – a mezőgazdasági bérlet szabályai túlzottan leegyszerűsítve, idealizált módon közelítettek a földtulajdonosok és bérlőik kapcsolatához, és a korabeli jogtudósok inkább a földtulajdonos pozíciójának dominanciáját hangsúlyozták. Másrészről viszont – figyelmen kívül hagyva a valós és gyorsan változó gazdasági körülményeket és dinamikus birtokviszonyokat – érdekükben állt olyan szabályozási rendszer rögzítése is, amely hosszú távon biztosította azon társadalmi réteg pénzügyi stabilitását, melynek többnyire maguk is tagjai voltak.
A római elit tagjai hatalmas erőfölényben voltak a befektethető tőke tekintetében, és érdekeltségük főként abban állt, hogy kizárják azokat a kockázati tényezőket, amelyek fenyegethetnék ezen gazdasági pozíciót. Kehoe rámutat arra, hogy az elitnek a rizikótól való „irtózása” nagymértékben közrejátszott abban, hogy bizonyos területeken hajlandók voltak lemondani gazdasági előnyeikről. Ezen óvakodásuk késztette rá őket, hogy – a stabilitás érdekében – földjeiket, az azokon való gazdálkodást, illetve azok igazgatását bérlőknek engedjék át. Ezzel ugyan bizonyos szempontból csökkentették saját üzleti erejüket, hosszú távon ez mégis remek befektetésnek bizonyult, de csak a bérlőknek adott további kedvezmények, előnyök biztosítása mellett.
Annak ellenére, hogy a földtulajdonosokat széles gazdasági és társadalmi szakadék választotta el a bérlőktől, a római elit mégsem szabhatott olyan feltételeket a bérlőknek, melyek jelentősen „elnehezítették” volna azok pozícióit. Csak a produktív bérlők folyamatos jelenléte biztosíthatta a földtulajdonos elit számára azt a stabilitást, amellyel megőrizhette gazdasági erejét és privilegizált pozícióját. A szerző többször hangsúlyozza, hogy a római földtulajdonos akkor profitált a legjobban a bérlőknek átadott földjeiből, ha maga a bérlő is befektette pénzét, munkáját és – nem utolsó sorban – hasznosította birtokigazgatási készségét és képességét. Ezzel költséget takarított meg a földtulajdonosnak, ugyanakkor hosszú távon biztosítva volt a birtok megművelése és produktivitása. A tulajdonos azonban nem pusztán bérlője termelékenységétől, hanem birtoka termőképességétől is függött. A termőképesség pedig a földrajzi és éghajlati adottságok függvénye volt, ezért a mediterrán térség agrárgazdaságát jelentősen befolyásolta e kockázatok kérdése. Ennek jogi megítélése, vagyis a kockázatviselés, a kockázat megosztása a földtulajdonos és bérlője között, további kulcskérdésnek bizonyult a mezőgazdasági befektetések körében. Kehoe részletesen tárgyalja a felek közötti bérleti viszony dinamikus aspektusait, tehát a veszélyviselés, a kármegosztás kérdését.
A földtulajdonosok többféle módon igyekeztek enyhíteni bérlőiknek a kockázatviselés körében felmerülő terhein. Az egyik lehetőség a bérleti díj jelentős mértékű csökkentése volt rossz termés esetén, mellyel tulajdonképpen a bérlők kockázatát mérsékelték. A másik eszköz pedig – amennyiben a díjcsökkentés nem nyújtott elegendő segítséget a bérlő teljes eladósodása ellen – a hagyományos bérlet helyett a részeshaszonbérlet formájára való áttérés lehetett. Megjegyzendő, hogy a bérlői kockázatenyhítés problémája nem korlátozódott pusztán Itália területére. A szerző olyan jogeseteket elemez, amelyek afrikai, illetve egyiptomi mezőgazdasági birtokok megművelése során merültek fel.
A veszélyviselés kapcsán a jogászok elméleti rendszerében kritikus pontként említi a szerző azt, hogy csak a rövid távú mezőgazdasági bérletet tudták megragadni és csak ezt figyelembe véve kívánták a jogi szabályokat kialakítani. A római joghatóságok következetesen kitartottak azon felfogásuk mellett, hogy a mezőgazdasági bérlet időtartama átlagosan öt év, és a jogi szabályozás során is ezt tartották mértékadónak. Kehoe szerint a jogászok figyelmen kívül hagyták azt az alapvető gazdasági tényezőt, hogy a mezőgazdasági bérlet, mint jogintézmény – mind tulajdonosi, mind pedig bérlői szemszögből – csak hosszú távú bérleti időtartam esetén tekinthető hatékonynak, vagyis hogy a felek befektetései ne csak megtérüljenek, hanem jelentős hasznot is hozzanak. Mindezek ellenére ezen jogviszony szabályozása viszonylag konzervatív maradt, a rövid távú bérlet modelljét vette alapul. Ez oda vezetett, hogy „idealizált” kép született a mezőgazdasági bérletről, ezen keresztül pedig a korabeli római mezőgazdaság fejlődési tendenciáiról.
Kehoe következtetése szerint pusztán a jogforrások elemzése a „felső tízezerhez” tartozó rómaiak gazdasági érdekeit és aktivitását tekintve nem biztosít mindenre kiterjedő összképet, de ahhoz elegendő, hogy segítségével nagyító alá vehessük azon legfontosabb gazdasági összefüggéseket, melyek alapvetően befolyásolták befektetéseikre vonatkozó döntéseiket. Véleménye szerint műve olyan kísérletnek tekinthető, amely alkalmas lehet arra, hogy a színes jogforrásanyagot bevonja azon kutatásokba, melyek gazdaság- vagy jogtörténeti aspektusból boncolgatják a Római Birodalom gazdasági struktúráját.
Tanulmányozva a műben felsorakoztatott jogeseteket, megállapítható, hogy egyáltalán nem volt olyan széleskörű a földtulajdonosok választási lehetősége a kínálkozó birtokigazgatási stratégiák közül, mint ahogyan azt a korabeli jogászok feltételezték. A jogszabályok ugyanis jelentősen korlátozták tevékenységüket, befektetési ötleteiket. Kehoe jelen munkájának megismerése közelebb vihet minket ahhoz a sokat vitatott kérdéskörhöz, melyet a szakirodalom a „római elit gazdaságpolitikai mentalitása” címszóval ír körül, és amely nem csupán e társadalmi réteg „gyenge pontjaira” tapint rá, hanem betekintést enged a római gazdaság struktúrájába is, melyben az agrárgazdaság a kereskedelem és az egyéb gazdasági ágak mellett meghatározó jelentőséggel bírt.
Dennis P. Kehoe: Investment, Profit and Tenancy: The Jurist and the Roman Agrarian Economy (Befektetés, nyereség és bérlet: a jogászok és a római agrárgazdaság). Michigan, 1998.
Babják Ildikó