Klió 2000/3.
9. évfolyam
A Decebalus elnevezés, amint azt a gazdag feliratanyag is bizonyítja, eléggé gyakori volt a géto-dák onomasztikonban. A római hódítás után is ismert, a nevet már alacsonyabb származású személyek is viselték: Dáciában egy, más provinciákban 15 felirat került elő (ezek közül nyolc Moesia Inferiorból). A következő változatokban fordul elő: Decibalus, Dekibalos, Deceb[...], Deciba[...], Decibali, Dikebali, Dicebalus, Dekebali. Minthogy a dák királyról kevés biztos adattal rendelkezünk, a Grãdiºtea Muncelului-i (Sarmisegetuza Regia) edényen található két sigillum került a kutatók figyelmének központjába: DECEBALUS és PER SCORILO. C. Daicoviciu a két személy között apa–fiú kapcsolatot feltételezett, amit megerősíteni látszottak a történelmi kútfők, amennyiben a Scorilo azonos a Iordanes említette Corylus-szal (Getica 73–74., 76–78.), és a Frontinus említette Scorylo-val (Scorylo, dux Dacorum: Strateg. I. 10,4). Valószínűbb megoldás a „Decebalus Scorilonak” a váza fogadalmi jellegéből adódóan, Scorilo pedig egy közeli, már elhunyt rokon lehet: apa, testvér stb.
Az antik források, ha magáról a királyról nem is, de a királyi család néhány tagjáról közölnek adatokat. Cassius Dio tudósít arról, hogy az öreg Duras király lemond a trónról, és azt Decebalusra hagyja. Lehetséges, hogy Decebalus Duras unokaöccse; ez a nézet azon a feltevésen alapul, hogy Scorilo Decebalus apja és Duras testvére lett volna. Egy másik forrás a szatíraköltő Martialis, aki Diegisről, Decebalus testvéréről azt írja, hogy Domitianushoz járul követként, és a császártól a király nevében királyi jelvényeket vesz át. Szintén C. Dio írja (LXVIII 9,4), hogy az első dák háború során Manius Laberius Maximus, Moesia Inferior helytartója egy vár bevétele során foglyul ejtette Decebalus egyik lánytestvérét. A modern történészek az eseményt vélik felfedezni a Traianus-oszlop 30. jelenetében, ahol egy dunai kikötőben néhány nemes származású dák nőt hajóra tesznek, hogy őket foglyokként a birodalom fővárosába vigyék. Az esemény maga Traianus császár udvariassági gesztusát jeleníti meg az egyik magas rangú női fogoly iránt. Az írott források mellett a legfontosabb tárgyi emlék a Traianus-oszlop. A kutatók több családtagot próbáltak azonosítani, pl. két megkötözött ifjúban (144. jelenet) a király fiait vagy unokáit látták, akiket a római katonák egy erdőben rajtaütéssel ejtettek foglyul.
Decebalus Duras utódjául választása nemcsak a királyi család dinasztikus törekvéseinek tudható be, hanem minden bizonnyal rátermettsége, valós hadvezéri és diplomáciai képességei is szerepet játszottak abban, hogy elődje ráhagyja a trónt. C. Dio jellemzéséből kitűnik (LXVIII 6,1), hogy haditervek készítésénél és kivitelezésénél éles elmével járt el, ismerte az ellenség megtámadásához és a visszavonuláshoz alkalmas pillanatot. Kiváló harcos, aki tudja, hogyan használja fel a győzelmet, és azt, hogyan kell a vereséget „elsimítani”. A történetíró ezekkel a tulajdonságokkal magyarázza, hogy a király sokáig félelmetes ellensége volt a rómaiaknak. A történeti események valóban igazolják a leírás hitelességét, elég csupán a Domitianus-kori katonai konfliktusra és a 89-es békére gondolnunk.
Nem véletlen, hogy Decebalus az egyetlen dák király, akinek arcát az antik plasztika megörökítette. Elsősorban a már említett Traianus-oszlopról van szó, melyen a császár hatvan alkalommal jelenik meg az ábrázolások során. Így szinte kötelező volt, hogy a birodalom nagy riválisának arcképét az antik mesterek néhányszor kőbe vésve megörökítsék. Az oszlop kutatói nyolc esetben tudták azonosítani nagy valószínűséggel Decebalus királyt a 24. (tapae-i csata), a 75. (a dákok kapitulációja az első háború után), a 93. (epizód a II. dák háborúból), a 135. (római tábor ostroma), a 139. (a dák vezér adlocutioja katonáihoz), a 144. (lovas üldözés), a 145. (a magára maradt királyt bekerítik a római lovasok) és a 148. (Traianus adlocutioja, a király fejét és karját mutatják be) jelenetekben. A nyolc jelenet során a Decebalusszal azonosított arcok ránézésre sem egyeznek egymással. A magyarázat egyszerű: a mesterek számára a császár vonásai ismertek voltak, nem annyira a királyéi, akit mások elbeszéléséből, leírásokból ismertek, így művészi képzelőerejük természetes módon láttatja másként a dákok vezérét.
Valószínűsíthető, hogy a római mesterek közül Apollodóros részt vett a harcokban, és kétségtelen, részéről született az a gondolat, hogy az oszlopon megörökítse a dák háborúk eseményeit. Mivel a rómaiaknak legalább egyszer alkalmuk volt a királyt szemtől szemben látni (az első háború utáni kapituláció), érthető, hogy legalább egy hiteles arcképet feltételezett a kutatás, amelyet a tapae-i csatajelenetben (24. jelenet) találtak meg.
A Traianus-oszlop mellett még két portrét tulajdonítanak Decebalusnak, melyek eredetileg a Forum Traianit díszítették. A Vatikáni Múzeumban található portrét 1822-ben találták meg. Nyaktól felfele ábrázolja a királyt, 1,05 m magas, fejének mérete 0,6 m. Rövid szakállt és bajuszt visel, haja rövid, fejét csúcsával előrehajló gyapjúsapka fedi. Tekintete komoly, arcvonásai íveltek, arccsontjai kissé kiállnak. A másik mellszobrot Traianus fórumán találták 1855-ben, az előzőnél valamivel nagyobb méretű; a szentpétervári Ermitázsban őrzik. E két ábrázolás hitelességének tekintetében is megoszlanak a vélemények. Más portrék: Ti. Claudius Maximus halotti emlékművén (Grammeni) és a gall-földön előkerült terra sigillata edényeken (Blain, Graufesenque) találhatók, ezek azonban részletes kidolgozást nélkülöző ábrázolások. Így az egykori rivális személyét illetően a Columna Traiani-ra kell hagyatkoznunk.
C. C. Petolescu: Dacia şi Imperiul Roman. De la Burebista pânâ la sfârşitul Antichităţii. Regele Decebal: 87–96. old. (Dácia és a Római Birodalom. Burebistatól az antikvitás végéig. Decebalus király) Universitas, Bukarest, 2000. 396 o.
Simó Ferenc