Klió 2000/3.
9. évfolyam
A mainzi és krakkói bizánci tanszékvezetők szerkesztette kötet két 1996-os kerekasztal anyagainak a zömét tartalmazza, az egyiket még az év márciusában tartották Krakkóban, mintegy előkészületként, a másodikat pedig magán a kongresszuson. Az itt előforduló Kelet-Közép-Európa fogalom nálunk is nagyon divatos az utóbbi évtizedekben, de míg nálunk voltaképpen a Köztes-Európa fogalmával azonos (= a németek és oroszok közti terület), itt Klaus Zernack egy 1977-es meghatározása értelmében, a nyugati szlávok világát jelenti a történeti Magyarországgal és Horvátországgal kiegészítve. A Baltikumot csak átmeneti zónának tekinti ez a megfogalmazás, épp így a lengyel–litván állam keleti területeit (Ukrajna és Belarusz).
A könyv voltaképpen három részre tagolódik, bár ezt a szerkesztők nem jelzik. Az első érdemben a X–XI. századi, zömmel magyar–bizánci kapcsolatokat tárgyalja. A szlovák Avenarius Bizánc és a bencések szerepét foglalja össze a térségben. A térítésben eleve a szláv nyelv játszott itt fontos szerepet. Ez bizánci hatást is jelentett. Vencel cseh herceg egyik korai legendája óegyházi szláv nyelven íródott. A prágai püspökséget 973-ban éppen a keleti egyház befolyása ellen alapították. De a XI. században a Prága melletti Sázava-kolostorban is működött egy óegyházi szláv nyelvű kulturális centrum. Ez azonban nem jelentett baráti viszonyt a keleti egyházzal. Az I. András magyar királlyal jött ortodox szerzetesek találkoztak itteni bencésekkel. Tihanyban András a bencés kolostor mellett ortodox remetelakokat is létrehozott. A keleti egyház révén palesztínai és szíriai elemek is eljutottak ide, az erős aszkézis és az elvonulás a világtól, amire a Zobor-hegyi Szt. Szórád és Benedek a példa. Az előbbinek a VI. századi palesztínai Szozimosz volt a példaképe.
Kristó Gyula címe szerint Konsztantinosz adatait elemzi a honfoglalásról, de kitér az igazi kortárs, Prümi Regino adataira is, aki szerint a honfoglalás előtt az ország lakosai a pannónok, avarok, karantánok, morvák és bolgárok (ez először északon, aztán délen nyugatról keletre menő sorrend). Konsztantinosz közülük csak a morvákat ismeri, akik valószínűleg Dél-Magyarország középső részén helyezkedtek el. Tóth Sándor László, szintén Szegedről, a magyar törzsek 950 körüli elhelyezkedését próbálja megállapítani. Itt is Konsztantinosz a fő forrás, aki értesüléseit egyrészt VI. Leó pápa Gábriel nevű követétől, másrészt Termacsu, Bulcsu vagy Gyula vezérektől szerezte. Gábriel talán még 900 előtt járt itt, amikor a magyar törzsek még nem hódították meg a Dunántúlt. Konsztantin Morvaország lokalizálására három pontot hoz fel, Sirmiumot, Belgrádot és Traianus hídját. Magyarországnak valójában csak a keleti részét ismerte. Az Etelközben a folyó két oldalán 4-4 törzs arányban élő besenyők mintájára a szerző a magyaroknál is hasonló megoszlást tételez fel a Dunától nyugatra és keletre, ebben az esetben a keleti részre a Nyék, Kürtgyarmat, Jenő és Keszi törzset helyezi. Turkia a császárnál jelenti egész Magyarországot is, de annak csupán keleti részét is.
Az athéni Telemachos C. Lounghis a X. századi bizánci külpolitika két ellentétes irányú változatát mutatja ki. A fő ellenség ekkor a kazárok, de nem a besenyők a fő szövetségesek. A kazárok fő szövetségesei az úzok. A bizánci elképzelés szerint a kazárok ellen három oldalról kell támadást indítani, nyugaton a magyarokkal, de ennek érdekében a besenyőkkel is jóban kell lenni, délen a fekete Bulgária részéről (ez Sámuel országa dél-nyugaton) és keleten az úzok és alánok szövetségében. A besenyők ellenségeik révén semlegesítendők. A végső, rejtett cél viszont a besenyők felszámolása. A kazárokat először a kievi Szvjatoszláv győzte le, hatalmukat 1015-ben vesztették el véglegesen. A IX. század első felében még vitás volt, vajon Kazária első- vagy másodrendű ellenfél. II. Baszileiosz valószínűleg nem gondolt Bulgária teljes felszámolására, ez a terv korábban, az arisztokráciát képviselő Niképhoros Phokasz császár idején került elő, aki a kievi Szvjatoszlávot hívta a bolgárok ellen. Bulgária felszámolásával a besenyők Bizánc közvetlen szomszédai lettek, 1025-től kezdve többször is átkeltek a Dunán, és betörtek bizánci területre, a magyarok, oroszok és az úzok viszont nem segítették Bizáncot ellenük. Bizánc nem számolt az oroszok és besenyők együttműködésével.
A miskolci Baán István a bizánci források Tourkia metropoliáját Kalocsával azonosítja, hiszen Szt. István idején két érsekség csak úgy állhatott fenn egyidejűleg, ha egyikük ortodox volt. A keleti egyházban metropoliát akkor hoztak létre, ha néhány püspökség már több évtizede működött. 1028-ban a császár Jóannészt nevezte ki Tourkia érsekévé, ez nyilván a Szent István és II. Baszileiosz közti együttműködés eredménye. Hierótheosz erdélyi működésére már 953-ból van adat. A kétféle érsekség egyidejű fennállására analógia van Dél-Itáliában, ahol persze ez etnikai különbségeket is jelent, ezek Magyarországon ekkor nincsenek. A püspök és a papság tartozhatott az egyik, illetve a másik egyházhoz. 1050-ben Georgiosz a kalocsai érsek, aki lehetett görög, a későbbiek latin nevűek. Kalocsa-Tourkia alá valószínűleg az erdélyi, a bihari és a csanádi püspökség tartozott. A keleti befolyás révén Bizánc is segítette Magyarország betagolódását Európába. A szegedi Olajos Teréz I. András és Konsztantinosz Monomakhosz császár kapcsolataira az 1142–52 közt készült és ajándékba kapott Monomakhosz-korona mellett még egy, legújabban, 1992-ben előkerült forrást ismertet. A forrás egy 1053/54-ből való dél-itáliai oklevél, amely szerint egy Cirill nevű szpatharokandidatosz, tehát viszonylag magas rangú katonatiszt, aki egy magyar helyőrség élén állt itt, birtokot adományoz egy igumennek és testvéreinek. A tiszti rang alapján a magyar csapat létszámát mintegy 1200 főben kell megállapítani. Cirill már valószínűleg régebben élt itt, hiszen csak így szerezhetett olyan birtokot, amelynek egy részét el is adományozhatta. A barii évkönyv még 1227-ben is az itt katonáskodó népek sorában említ Turcit, ezek lehettek magyarok. Azt sem szabad elfelejteni, hogy Imre herceg 1022 táján vett feleségül egy bizánci hercegnőt.
A nagyobb terjedelmű tanulmányok sorában az első Jonathan Shepard cambridge-i professzoré. A X–XI. század során a szteppei nomádok ellen Bizánc megtelepedett lakosság segítségét vette igénybe, így keleten az aleppói emirátust, vagy Dél-Itáliában Salernót. Valószínűleg Magyarország is ilyen formában játszott szerepet Bizánc elképzeléseiben. Azért is, mert a magyar lovasság ekkor még ismerte a nomád harcmodort, tehát fel lehetett használni a nomádok ellen. A bolgárok megfélemlítésére is igénybe vették. A szlovákiai Nagymihály (Michalovce) mellett egy 1060/61-re datálható sírkövet találtak, Pruszianosz, vagyis Preszian vezérét. Sámuel nyugati bolgár (macedón) állama ellen maga István király is harcba szállt. 1018-ban Vitéz Boleszláv lengyel fejedelem oroszok elleni hadjáratában 500 magyar lovas vett részt, tehát a magyarokkal érdemes volt számolni. I. András idejéből azonban nincs adat ilyen együttműködésre, a tihanyi remetelakokba az ortodox világ perifériájáról érkeztek remeték. A Konsztantinosz Monomakhosz-féle korona nem készülhetett a bizánci udvarban, mert igen sok ikonográfiai hibája van, valószínűleg a negyedik keresztes hadjárat zsákmányából származik. Magyarország ekkor a pogány felkelések miatt nem tudott segítséget nyújtani Bizáncnak, III. Henrik állandó fenyegetései miatt sem. András nem volt Bizánc lekötelezettje, nyugati és hazai legitimációja fontosabb volt, mint a bizánci elismerés. Korábban Ajtony viszont lehetett ilyen kliens, sok lova és harcosa miatt. Szent István II. Baszileiosz halála után fordult szembe vele (a magyar szakirodalom az Ajtony elleni fellépést jóval korábbra teszi). 1060–91 közt a magyar–bizánci kapcsolatok békések, Magyarország mintegy Bizánc csendőre a felkelő bolgárokkal szemben. Erre az úz és kun betörések miatt is szükség volt. Niképhorosz Botaneiatesz császár unokahúgát egy magyar kralesz(király)-hoz adta feleségül, de annak halála után hazaküldték. A magyar korona alsó részén I. Géza király legitimként van elismerve. Talán ő a Szünadenosz családból származó leány férje, de Szent László is számításba jöhet. Géza a valószínűbb, ebben az esetben a házasság 1064–67 között jött létre, akkor a délkeleti rész az övé, ekkor egyezhetett meg a határ túloldalán parancsnokló bizánci hadvezérekkel. Ennek viszont ellentmond az, hogy az 1060-as évek derekán Géza Bizánc ellen harcol. Lehet viszont, hogy a házasság csak az 1070-es években jött létre, Géza ekkor épp úgy megfelel kliensnek, mint a század elején Ajtony. A Salamon feletti 1074-es győzelmében a besenyők játszottak döntő szerepet, és lehet, hogy ebben bizánci pénz is segítette Gézát.
Ivo Goldstein zágrábi professzor a XII. századi dalmáciai bizánci uralom kérdését elemzi. Komnenosz I. Mánuel (1143–1180) 1165–80 közötti dalmáciai uralma elhanyagolt téma. T. Buriæ új régészeti és numizmatikai eredményei alapján veszi elő újból a kérdést. Dalmácia I. Justinianus óta fél évezreden át elvben bizánci uralom alatt állt, a városi okleveleket a császárok uralkodása szerint keltezték. Latin nyelvűségük ellenére megvolt itt a Bizánchoz való tartozás tudata. Az 1071-es mancikerti vereség ugyan bizonyos nehézségeket okozott, de a Komnenoszok alatt ismét magához tért a birodalom. 1133-ban Isztria és Dalmácia (Záráig) velencei kézben volt, a középső rész horvát–magyar uralom alatt állt, a déli elvben bizánci. Mánuel ekkor I. (Barbarossa) Frigyes császárral rivalizált Itáliában, ezért foglalta el 1165-ben Dalmáciát. Utána jó ideig nincs bizánci háború Magyarországgal, de annál több Velencével. Mánuel arra törekedett, hogy birodalma északi határa a Dráva–Duna vonala legyen, Itáliát pedig egészében betagolja a bizánci birodalomba. Ezért tartott fenn békét III. Istvánnal és nem támogatta nagybátyáit, a magyar ellenkirályokat. Az 1165-ős magyar–bizánci háborúban viszont elfoglalta Dalmácia nagy részét. Spalato és Trau ekkor bizánci uralmi központok. Spalato és a Neretva folyó közt ekkor a Kaèiæok nemzetsége az uralkodó, ők voltaképpen kalózok. Ostrovica és Zára hátországa a bribiri Šubiæok (a Zrínyiek ősei) kezében volt. Boriæ boszniai bán 1150-ben még magyar hűbéres, de 1165 után Bosznia is bizánci uralom alá került. 1180 után viszont itt helyreállt a magyar uralom. A bizánci hódítás idején a lakosság elfogadta a bizánci uralmat, az itteni lakosokon aratott győzelmekről nem esik szó. A magyarok 1166-ban átmenetileg elfoglalták Spalatót, Šibeniket és Traut, III. István itt keltezett birtokadományozási okleveleket. 1167-ben újabb bizánci győzelem következett a magyarok felett. Ezzel azonban végetért a bizánci–velencei szövetség, egy 1171-es rendelet szerint minden velencei kereskedőt börtönbe kell zárni. Az egyes városok fölötti uralom változó volt. A bizánci uralom alatt megvolt a városi önkormányzat, a városok élén consulok álltak. Az 1180-ban említett Rogerius bizánci helytartó valószínűleg normann, aki tudott latinul, ezért a zenggi és knini püspök és hat zsupán az alattvalója. 1180 után helyreállt a magyar–horvát uralom, Angelosz II. Izsák 1185-ben formálisan is lemondott Dalmácia birtoklásáról, illetve erre vonatkozó igényéről. A lakosság azonban bizánci érzelmű maradt. Spalatói Tamás Historia Salontana néven emlegetett krónikája jónak tartja Mánuel 1165–80 közötti uralmát. Mánuel nem szedett adót, sőt pénzt osztogatott, ahogy azt Lombardiában csakugyan megtette a szigorú adószedő Frigyessel szemben. A szobrászatban ekkor bizánci hatás mutatkozott, ez a hátországból vagy Itáliából érkezhetett ide. Négy XII. századi bizánci mellkeresztet találtak Dalmáciában, egyet Fiumétól északra. Ezeket katonák vagy kereskedők hozhatták. Sok a bizánci pénzlelet Dalmáciában, még az Angeloszok korából való pénzekből is. Végeredményben Dalmácia stratégiai szempontból volt fontos Bizánc számára, de túl sok pénzbe került.
Paul Stephenson oxfordi professzor nagyjából ugyanezt a kérdést vizsgálja Mánuel uralkodása egész idején. 1160-ig magyar politikájában a dél-itáliai normann fenyegetés volt a fő szempont, 1160 után már a német jelenlét Magyarországon (nyilván csak befolyásról van szó, de az eltúlzott). III. István dalmáciai kiváltságait 1124-ben foglalta oklevélbe: a városok nem adóznak, püspököt és elöljárókat választhatnak, az idegen kereskedők vámjának kétharmada a királyt illeti meg, egyharmada a priort. Magyarok csak a városok engedélyével telepedhetnek le itt. Beszállásolási kötelezettség nincs (míg a doge költséges elszállásolást követelt). A városokból száműzöttek vagyonukkal együtt magyar területre távozhattak. 1125-ben azonban a partvidék velencei kézre került, 1134-ben Péter comes egész Dalmácia felett rendelkezett hatalommal. Az oklevélben szereplő tanúk latin és szláv nevűek. Péter valószínűleg már a magyar uralom idején ellátta ezt a tisztséget. II. János császár elfogadta a velencei uralmat, annak fejében, hogy a város hűséget esküdött neki. 1133 táján megint a magyaroké a hatalom, de a tengeren Velence az úr. A normann terjeszkedéssel szemben a század derekán bizánci–velencei együttműködés alakult ki. Korfut vissza is foglalták a normannoktól. 1154-ben azonban Velence megegyezett a normann hercegségekkel az érdekszférák megoszlásáról. Erre II. Géza magyar–horvát király, nyilván Bizánc egyetértésével foglalta el Zárát. A zárai püspökséget még 1154-ben, velencei uralom alatt érseki rangra emelték, a velencei pátriárka alá helyezve. Az 1160-as velencei előretörés miatt Bizánc Dél-Magyarország iránt érdeklődött és Dalmácia iránt is. III. István ekkor Velencéhez közeledett, Közép-Dalmácia, Zárával együtt ismét magyar uralom alatt volt, erre Velence Bizánccal kezdett tárgyalni. 1165-ben Bizánc elfoglalta Dalmáciát, az északi rész kivételével, amely velencei uralom alatt maradt. Velence száz hajót bocsátott Bizánc rendelkezésére. III. István elismerte a bizánci hódítást, de csak részben, ezért 1167-ben a bizánci hadsereg döntő győzelmet aratott a magyarok felett. Közép-Dalmácia Bizánc számára Ancona miatt volt fontos, hiszen innen terjedt el Itáliában a bizánci befolyás. Később a németek ostromolták. A kapcsolat Velencével megszakadt, egy 1171-es rendelet szerint minden velencei kereskedőt börtönbe kellett csukni. A bizánci fennhatóság jóindulatú volt Dalmáciában, Mánuel ettől remélte, hogy a pápa elismeri egyedüli igényét a császári címre (I. Frigyessel szemben). Dalmáciát eredetileg nem is akarta megszerezni, csak 1158 után az itáliai német előretörés kapcsán vált ez szükségessé. 1160-tól ez a német fenyegetés az egyetlen állandó mozzanat a bizánci külpolitikában, a többi szövetség gyorsan változott. A dalmát politika védekezés volt a németekkel szemben, de egyúttal imperialista a magyarokkal szemben. Végeredményben téves külpolitika volt, mert a német terjeszkedés a Balkánon nem következett be. Mánuel nem tudta összekötni szövetségesei érdekeit a birodalom érdekeivel. De több megértéssel volt a kikötővárosok irányában, mint Velence vagy a magyarok, ezért jó emlékezete maradt meg Dalmáciában.
A negyedik keresztes hadjárat és a latin császárság létrejötte jelentősen átalakította a bizánci politika lehetőségeit. A kötet harmadik részének tanulmányait a krakkói lengyel bizánci és művészettörténeti tanszék munkatársai írták. A tanszékvezető, Maciej Salamon a bizánci–lengyel kapcsolatok történetéről ad áttekintést. Oskar Halecki szerint ilyen kapcsolat csak a litván állam révén került elő, Salamon azonban jóval korábbiakra is utal. Azokat a korábbi feltevéseket, hogy Metód Lengyelországban is térített, és hogy Krakkóban lett volna ortodox metropólia, a szakirodalom egyértelműen elutasította (vagyis Krakkó nem volt harmadik Róma). Érdemben valóban csak I. Ulászló, illetve III. Ulászló (a magyar I. Ulászló király) idején van kapcsolat, de orosz közvetítés nélkül. A XV. századból már vannak orosz freskók, de ezeket orosz művészek festették. A lengyel–litván szövetség létrejötte után Litvánia egy ideig még a lengyelektől független külpolitikát folytatott, neki Kijev volt fontos, Lengyelországnak Halics és a dunai fejedelemségek. Itt ellentét is alakult ki Magyarországgal. A lengyel jelenlét inkább terjeszkedést jelentett, mint a kereszténység védelmét. Halicsban már a X. században lengyel–magyar–cseh ellentétek voltak kibontakozóban. Przemyœlben régészeti adatok alapján tudunk X. századi magyar helyőrségről. Ez a terület a lenzanenoi-törzs területe (ettől kapta a magyarban a nép a lengyel elnevezést). Itt a besenyők is szerepet játszottak. Vitéz Boleszláv 1018-ban 500 magyar és 1000 besenyő lovassal indult hadba az oroszok ellen. Szövetséget is ajánlott Bizáncnak. Kereskedelmi és képzőművészeti kapcsolatok a Duna-deltánál alakultak ki. Ismert bizánci műtárgyak magyar közvetítéssel kerültek Lengyelországba, így a jelenleg Párizsban található lengyel koronázási kereszt. A czestochowai szent Szűz csodatévő ikonját Opuliai László magyar helytartó hozta ide 1382 után. A vlach kolonizáció az Északkeleti-Kárpátokban még további kutatást igényel. Lengyelország számára a késő középkorban már Kijev és Moszkva lesz fontos, különösen 1453 után. Bizánci hatás nyugati közvetítéssel is érkezhetett ide. III. Ottó bizánci rítus szerint koronázta meg I. Boleszlávot.
Małgorzata Dšbrowska egy 1459-ből származó tervet ismertet, hogy a Német Lovagrendet helyezzék át Tenedosz szigetére, Konstantinápoly visszaszerzése érdekében. Ez éppen a 13-éves lengyel-lovagrendi háború idején került elő. A közeli Lemnoszra ekkor Velence tartott igényt. Tenedosz viszont olyan kis terjedelmű, bár stratégiailag fontos, hogy a lovagrendet nem lehetett volna itt elhelyezni.
Anna Różycka-Bryzek a 70 éves krakkói bizánci művészettörténeti tanszék történetét vázolja fel. A bizánci művészet iránti érdeklődést itt az keltette fel, hogy nyugaton vált divatossá ennek értékelése. A bécsi tanszék alapján Marian Sokołowski hozott létre 1882-ben egy tanszéket Krakkóban (a krakkói egyetem ekkor osztrák uralom alatt lengyel nyelvű volt). A világháború előtt a szlovén Wojslaw Molé lett a vezetője, most pedig a cikk írója.
Michał Myliński beszámol a lengyelországi bizánci emlékek összeírásá-ról, ez a munka befejeződött. Zömmel múzeumi tárgyakról van szó, ezek részben régóta ismertek és őrzöttek lengyel területen, részben a múlt században kerültek ide vétel útján, részben ismeretlen eredetűek. Lehetséges, hogy egyes tárgyak kimaradtak a leltározásból.
Małgorzata Smoršg Różycka a halics-volhíniai művészetet, mint a XIII. századi bizánci–orosz kapcsolat bizonyítékát tárgyalja. Halicsban Kijev mintájára a templomok bizánci stílusúak, de szobrászati díszük román stílusú. A legfontosabb megmaradt emlékek kéziratos könyvek miniatúrái, négy ilyet ismertet részletesebben, ezek láthatók a kötet végén a színes táblákon. A négy kéziratból ma kettő Moszkvában, egy Kijevben van, egy Krakkóban az egyetemi könyvtárban. Nem egy műhely termékei, de a legkülönfélébb stílusokat képviselik. Zömmel újszövetségi ábrázolások, de két kép a Varlaám és Jozafát történetéből való. A kéziratok megrendelője gazdag úr lehetett, Mindaugas (Mindowg) litván nagyfejedelemre is lehet gondolni. Volt kapcsolat balkáni kolostorokkal is. Halicsban is van egy Szent Hegy kolostor (az Athosz nyomán). Templom ebből a korból csak egy maradt fenn, de sok másnak van részletes leírása. A balkáni kapcsolatra utal, hogy a XV. században a bolgár Grigorij Camblak egy darabig az Athoszon élt, 1415–20-ban pedig litvániai metropolita volt.
Sławomir Skrzyniarz Dionysios Areopagites képmását elemzi egy XIV. századi bizánci kéziratból. ő volt az első athéni püspök, Szent Pál térítette meg. Képe a kéziratban a De coelesti hierarchia című munkájának kézirata előtt található, valószínűleg a XIV. század második feléből, tehát a Palaiologosz-korszakból, erre utal stílusa. A szerző felsorolja analógiáit. A kép olyan körben készülhetett, amely ismerte az antik hagyományt, tehát valószínűleg Konstantinápolyban.
A név- és helynévmutató és a táblák mellett van még egy fekete-fehér térkép is Közép- és Kelet-Európa 1050 körül címmel Paul Robert Magocsi 1993-ban kiadott atlasza alapján.
Az egyes tanulmányokban olykor homlokegyenest ellenkező megállapítások találhatók (pl. a Monomakhosz-korona kapcsán). Számos szerző persze nem vett részt a koppenhágai kerekasztalon, ennek vitájáról nincs szó a kötetben. Nyilván nem az ismertetés feladata ezekben a kérdésekben valamiféle eligazítást adni.
Byzanz und Ostmitteleuropa 950–1453. Beiträge zu einer table-ronde des XIX International Congress of Byzantine Studies (Bizánc és Kelet-Közép-Európa 950–1453. Egy kerekasztal előadásai a XIX. Nemzetközi Bizantinológiai Kongresszus alkalmából). Copenhagen, 1996. Hrsg. von Günter Prinzing und Maciej Salamon. Wiesbaden, 1999. Harrasowitz Verlag, XI, 1, 223 1., 4 tb. 1 tk. (Mainzer Veröffentlichungen zur Byzantinistik. Hrsg. von Günter Prinzing. Bd. 3.)
Niederhauser Emil