Klió 2000/3.
9. évfolyam
A szentek nem a legendák világába tartozó személyek, hanem olyan embertársaink, akik valóságos földi életet éltek, s az egyház napjainkig szentként tiszteli őket. Kultikus tiszteletük motivációja többrétű. Elsősorban és mindenekelőtt azért kapják ezt meg, mert életükben kimagasló módon tudtak Jézus Krisztushoz csatlakozni, hitüket megélni, életüket is feláldozva érte akár vértanúsággal – még a legutóbbi időkben is, nem csak az ókorban –, akár csöndes tanúságtétellel. Másrészt erkölcsileg is kimagasló életet éltek, és ezáltal követendő példát adtak minden kor minden emberének. Továbbá azért, mert a mennyei dicsőségbe jutva hathatósan tudnak közbenjárni a földön élő embertársaikért.
Az egyház adja meg tehát a szenteknek a tiszteletet, amely először a hívek részéről nyilvánul meg, aztán a szentté avatásban csúcsosodik ki. S ez is igazolja, hogy valóságos személyekről van szó. Igaz viszont, hogy a szentek életleírásainak különböző gyűjteményei (Szentek élete) – a róluk szóló történetek először szóbeli hagyományozás utján való terjedése miatt – már legendás elemeket is tartalmazhatnak, de a történelmi alapok itt is egyértelműek.
XII. századi szentünk, Szent Rozália esetében is így van ez. Minden terjedelmesebb, illetve részletesebb Szentek életében megtalálható az életrajza és kultikus tisztelete. Nem csak az egyházi naptárba került be halála napján, szeptember 4-én (amely a mennyei születésnapja), hanem a világi naptárban is helyet kapott ezzel a dátummal. Az életrajzokat tartalmazó gyűjteményes kötetek csupán általános szinten tesznek említést – sokszor csak feltételesen – arról, hogy Rozália lehetett bizánci szertartású is.1 Jelen írásunk címének végén lévő zárójeles kérdőjel is ezt fejezi ki, bár egy legújabban megjelent könyv alapján szeretnénk újabb adalékokkal szolgálni arra vonatkozóan, hogy valóban bizánci keresztény szentről van szó.
Maria Torrisi könyve a hagiografikus irodalom területére tartozik, ám nem csupán a devóciót szolgálja, hiszen történelmi alapossággal jár utána a tényeknek. Így mutatja be a szent alakját, kultuszát, egyházi ünneplését, ikonográfiáját, kultuszhelyeit, sőt a személyét körülvevő gazdag folklorisztikus, máig is élő hagyományt. A szerzőnek sem elsődleges célja, hogy bizonyítsa: Rozália a görög egyház szentje, de a történelmi hűség miatt nem tudja megkerülni, hogy ne említse ezt a tényt. Igaz viszont az is, hogy nem foglal állást, hanem megmarad a jelzés szintjén, utalva arra, hogy vannak, akik ezt tartják róla.
Rozália nemesi családból származott. Édesapja, Sinibaldi fejedelem, a normann király vazallusa volt, akinek a király hatalmas birtokokat juttatott, így hatalma kiterjedt nem csak a palermói, hanem az agrigentói provinciára is. Édesanyja Maria Viscardi a normann királyi rokonságból származott. Egyes történészek Nagy Károly családjából eredeztetik. Ezt megerősíti az a tény, hogy VIII. Orbán pápa is így vezettette be a Martirologium Romanumba. A nemes és rendkívül szép leány a családi palotában jó nevelést kapott, komoly keresztény alapokkal. Hamarosan Margit királynő udvarhölgyévé lett. Szülei nemesi házasságot szántak neki, s ő kezdetben ezt nem is ellenezte. A hagyomány szerint azonban, egy látomás alapján másképpen döntött. Azon a napon, amikor a számára választott Balduin lovaggal kellett volna találkoznia, a tükörben a saját képe helyett a töviskoronás Jézus arcát látta meg. Ez a látomás késztette arra, hogy döntsön: Krisztus jegyese akar lenni egész életében. Elhagyta tehát a királyi palotát, és a szerzetesi életformát választotta.
Torrisi kiegyensúlyozottan mutatja be a történészek három, egymástól különböző véleményét. Az első szerint Rozália a bencés szerzetesi közösségbe lépett, a remetei hagyományok szerint élő bivonai, illetve a quisquinai monostorba, s csak később kapta meg Hugó palermói érsektől az engedélyt arra, hogy remete legyen. A másik vélemény szerint „Rozália a Nagy Szent Bazil görög regulája szerint élő szerzetes lett”.2 Így a palermói Szent Üdvözítő görög monostorába lépett, ahol szerzetesi próbaidejét töltötte, majd a meliai Sziklás Szűz Máriáról elnevezett monostorba, ahol szerzetesi kiképzését kapta. Ez utóbbi „remetei intézmény volt, amely olyan barlangokból állt, melyekben az üldözések idején keresztények laktak, s amelyeket ezekben az esztendőkben a bazilissza apácák használtak, hogy bizonyos ideig magányos életet éljenek. A magány és a szemlélődő békesség keresésére alapozó misztikus görög spiritualitás és a belső összeszedettség eme helye lehetett az alapja annak, hogy Rozália végérvényesen az aszketikus életre való visszavonulás mellett döntsön”. A harmadik vélemény – nem zárva ki az előzőek egyikét sem, mert mind a bencés, mind a bazilita szerzetességben igazi szerzetessé formálódhatott Rozália – azt tartja, hogy kezdettől fogva a remeteéletet választotta. Ez nem lehetett szokatlan, hiszen az egyház életének első három századában nem voltak még monostorok, s éppen a remeteséggel kezdődött a szerzetesi mozgalom.
Két, ereklyeként kezelt dokumentum igazolja egyrészt azt, hogy Rozália görög keresztény volt, másrészt azt, hogy görög monostorban élt. A Szent Üdvözítő monostor belső bővítésekor egy kőműves talált egy ládikát, amelyben a Szent Kereszt ereklyéje és Rozália sajátkezűleg írt levele volt. Az ereklyét a keresztes háborút megjárt őseitől örökölte, és görög nyelven írt levelével adományozta a monostornak. A történelem folyamán mindkettő elveszett, ám a monostor újjáépítésekor (1681 és 1699 között) előkerült egy fekete márvány lap, amelyen görög és latin változatban fennmaradt a levél szövege: „Én, Sinibaldi Rozália szerzetesnővér, Uramnak ezt a fadarabját erre a monostorra hagyom, amelyhez mindig kötődöm”.
Rozália mindenesetre a remeteélet mellett döntött. A király halála után az apja birtokaihoz tartozó Sierra Quisquina területére vonult teljes titokban. Nem vitt magával semmi mást, csupán egy kis ezüstkeresztet,3 valamint egy kezdetleges rózsafüzért,4 melyből néhány szemet meg is találtak a holtteste mellett, s ezeket ma a palermói székesegyház kincstárában őrzik. A remete leány egy sziklákkal körülvett piciny barlangban húzódott meg, amely a külvilág elől zárt és teljesen észrevehetetlen volt. Tizenkét hosszú évet töltött itt a teljes magányban. A barlang falán a puha kőbe véste elhatározását. A latin nyelvű feliratot 1624. augusztus 25-én találták meg, negyven nappal holttestének a pellegrinoi hegy barlangjában való felfedezése és csaknem ötszáz évvel a halála után. A kilenc szabálytalan sorban, kétujjnyi magas betűkkel írt felirat szövege a következő: „Én, Rozália, Sinibaldinak, Quisquina és Rose urának leánya, elhatároztam, hogy az én Uram, Jézus Krisztus szeretetéből ebben a barlangban lakom”. A szöveg alatt, a bal alsó sarokban látható a 12-es szám, melynek értelmezése az hogy ennyi évet töltött itt a szentéletű remete.5
Hogy miért hagyta el ezt a helyet, valójában nem lehet tudni. Torrisi szintetizálja a kutatók véleményeit, s végül azt a következtetést vonja le, hogy amikor a szicíliai grófok és bárók fellázadtak a normannok ellen, Rozália édesapja is meghalt, a birtokait pedig elkobozták, nem maradhatott a családi birtokon. Amikor őt is halálra keresték, egy tölgyfa odvában rejtőzött el, így menekült meg. A veszély elmúltával a Monte Pellegrino-hegyre ment, melynek 606 méter magasba nyúló mészkősziklái biztos menedéket nyújtottak már a rómaiak és a szaracénok ellen is, soha nem tudták elfoglalni. Rozália ebben a zord környezetben élte le életének hátralevő részét egy barlangban. „Napjai teljes szigorúságban, mindenről való lemondásban, vezeklésben és a Krisztushoz való folytonos imádságban teltek. Teste felemésztődött, mert a szent remetének nem volt más gondolata vagy vágya, mint a Megfeszített. De tudta, hogy ez volt az ő szentség felé vezető útja.”6 A századok folyamán a néphit színes fantáziával vette körül magányos életének ezt a részét. Így terjedtek el a megkísértéseiről szóló történetek. Megtörtént, hogy délceg ifjúként jelent meg neki az ördög, máskor a szükségben lévő családjához akarta visszavonzani, vagy azzal csábítani, hogy otthon hatékonyabb keresztény életet tudna élni. De minden csábítást és kísértést visszautasított.
Nem lehet pontosan tudni, mennyi időt töltött Rozália remeteként a barlangban, csak a halála dátuma ismert, amely 1160. szeptember 4-én következett be, mintegy harmincöt éves korában.
A halál nem váratlanul érte a szentéletű remetét, nem is szenvedések közepette tört rá. Az öt évszázaddal később megtalált holtteste ezt igazolja. Nem volt senki, aki mellette állt volna a halál órájában, egyedül készült fel rá. Jobbját kispárnaként helyezte a feje alá, baljával pedig a keblére szorította a keresztjét. Érdemes felfigyelni arra, hogy az 1625-ből származó képén – mely egyidejűnek tekinthető holttestének feltalálásával – bizánci módon fogja a keresztet: két ujját behajlítja, a másik hármat pedig összefogja, amivel a görög szertartású keresztények a Jézus Krisztus istenségét és emberségét, valamint a szentháromságos egy Istenbe vetett hitüket fejezik ki. Rozália holttestét senki nem temette el, ám a természet gondoskodott erről is. A barlangban lecsepegő, meszet tartalmazó víz mintegy kagylóval vette körül testét, és meg is kövesítette. Így találtak rá tizenöt lábnyi mélységben a felszín alatt. A néphagyomány ezt is kiszínezte, s azt tartja, hogy egyenesen az angyalok temették el a szentet.
Rozália életszentsége már a kortársai előtt is ismeretes volt. Egy emberöltő után azonnal elkezdődött a tisztelete, s vele együtt a holttestének felkutatása is. Sok helyen folytattak ásatásokat a Monte Pellegrino-hegyen, s egy lány a remeteélet mellett döntve és remeteruhát öltve próbálta felkeresni. Ennek a kutatásnak egy nagyon erős földrengés vetett véget, amit felülről jövő jelként értelmeztek: maga a szent nem kívánja, hogy megtalálják. Aztán mégis tovább folytatták a századokon át tartó kutatást, és 1589-ben egy Benedek nevű ferences remete látomásban részesült. A szent azt mondta neki: „Bármennyire is kerestek, addig nem találhattok meg, amíg a városom, Palermo nem szenved el egy nagy szerencsétlenséget”.7 Rozália tisztelete közben egyre nőtt, amit a tiszteletére épített kápolnák igazolnak. „De a legfontosabb tanúbizonyság Szent Rozália tisztelete azonnali elterjedésének az a szent ikon, amit 1170-ben neki szenteltek a palermói Martorana bizánci templomban, s Antiochiai György, a király admirálisa építtetett 1143-ban”.8
A palermói nép sok kéréssel és könyörgéssel fordult Rozáliához közbenjárásért, s így megjelenései és csodái hamarosan bekövetkeztek. Először 1348-ban jelent meg egy mosólánynak a Bivona melletti folyónál. Megígérte neki, hogy megszűnik a pestis, ha egy kápolnát építenek a tiszteletére. A lány nem ismerte fel Rozáliát, de másodszori megjelenése után egy nemesember megígérte a kápolna felépítését. Miután kész lett, a pestis megszűnt. Egy másik csoda hasonló eseményhez kötődik. Ekkor Palermo városa szenvedett pestisben. Miután a város szenátusa 1474-ben restauráltatta a Monte Pellegrinón lévő, romlásnak indult kápolnát, ismét megszűnt a szörnyű betegség. Aztán 1575-ben Pasquale Barbera előtt jelent meg, és megígérte neki, hogy leánya születik. Egy tizenhét esztendős, Domenica nevű, születésétől néma leány, miután annak a helynek a közelében hívta segítségül Rozáliát, ahol remeteségének első periódusát töltötte, visszanyerte beszélőképességét.
Szent Rozália 1623 októberében fehér szerzetesi öltözetben jelent meg Geronima lo Gatto, 47 esztendős asszony előtt, aki a kórházban halálán volt. Azt hitte, hogy egy ápolónő, ezért kérte, nedvesítse meg kiszáradt ajkait. Amint a fehér ruhás szerzetes közeledett hozzá, a szomjúsága azonnal megszűnt. Így ismerte fel Rozáliát, aki eltűnése előtt ígéretet tett neki: „Hagyj fel minden félelemmel, mert hamarosan meggyógyulsz, ezért tégy fogadalmat a Monte Pellegrinón!”9 Két nap múlva csodálatosan meggyógyult az asszony. Néhány hónap elteltével, 1624. május 26-án két másik asszonnyal el is zarándokolt a hegyre. Itt újabb látomásban és ígéretben részesült: „Eljöttél, hogy beváltsd megígért fogadalmadat, most menj békével! Hamarosan megmutatom neked a pontos helyet, hol nyugszik a testem: arra buzdítalak, hogy azonnal kezdd meg a keresést és értesítsd a város püspökét, hogy elérkezett az idő!”10
Közben Palermóban hatalmas pestisjárvány ütötte fel a fejét, amit a hagyomány szerint a hatalmasságok kapzsisága okozott. Egy Tuniszból érkező, kincsekkel megrakott vitorlás hajó hurcolta be a betegséget 1624. június 7-én, amely addig soha nem látott méreteket öltött. Mivel az összes rendelkezésre álló eszközzel sem tudták megakadályozni a betegség terjedését, Doria bíboros zarándoklatot szervezett a Monte Pellegrinóra. Ott segítségül hívták a helyi védőszenteket, Krisztinát, Nimfát, Ágotát és Olíviát. A nép pedig spontán módon hozzáfűzte a Rozáliához szóló könyörgést: „Ora pro nobis!” Ez volt az első nyilvános istentiszteletben való segítségül hívása.
Nem hagytak fel azonban a holttest keresésével sem. Rozália előre kinyilvánította, hogy egy nagy vész folyamán fogják megtalálni. S elérkezett az idő. A Geronima lo Gattonak tett ígéret után ötven nappal megtalálták azon a helyen, amit megmutatott neki. Négy szerzetes és kilenc világi ember vasbunkókkal tört szét egy sziklát, amely gátolta a további kutatást. Ekkor – 1624. július 15-én – rendkívüli látvány tárult eléjük: a szent teste megkövesedve egy nyílás nélküli sziklába volt zárva, mint egy kagylóba. A hatalmas kőtömböt egyetlen ember fel bírta emelni. A megkövesedett test kiemeléséről az érsek gondoskodott, s nem akarta híresztelni a megtalálását, amíg az egyházi vizsgálatok meg nem történnek. Ám a hír mégis gyorsan elterjedt, s az emberek ereklyeként vitték haza a szikla darabjait. Ezek vízbe téve gyógyító erejűekké váltak. Az igazi csodás esemény azonban, amely a szent holttestének megtalálását kísérte, a pestis megszűnése volt. A feltalálást követő tizenkettedik napon, július 27-én a város szenátusának elöljárója az egész nép nevében javaslatot tett arra nézve, hogy Szent Rozáliát Palermo város legfőbb patrónájává nyilvánítsák; megígérte egy gazdag kápolna építését, valamint azt, hogy mire megtörténik a földi maradványok végleges azonosítása, egy ezüst tartót készítenek az ereklyék számára. Szeptember 4-én pedig a város – a pestis miatti hosszú elzárkózás után – fényes körmenetet tartott, amelyben még nem az ereklyéket vitték (mivel a hivatalos eljárás még nem fejeződött be), hanem a szent szobrát.
Az azonosítási eljárás viszonylag hosszú időt vett igénybe. Doria bíboros egy szakértőkből és orvosokból álló bizottságot hozott létre, amely először nem tudott eredményes munkát végezni, azonban 1625. február 25-én végül egy újabb bizottság megállapította a földi maradványok kétségen kívüli hitelességét. Ezt maga a szent erősítette meg, mégpedig előzetesen. Ugyanis egy – a nép által „Vadász”-nak nevezett – ember (Vincenzo Bonello) a halálos ágyán árulta el, hogy neki is megjelent Szent Rozália, mégpedig akkor, amikor a pestisben elhunyt ifjú felesége miatti elkeseredésében le akarta vetni magát egy szikláról. A szent elvezette a holttestét rejtő barlanghoz, s kérte, mondja meg az érseknek, hogy a földi maradványok valóban az övéi. Aztán előre jelezte, hogy hamarosan meg fog halni pestisben, és hozzáfűzte: „Azon a napon, amelyen csontjaimat győzedelmesen hordozzák körül ünnepélyes menetben, a városban megszűnik a pestis”.11
Ugyanebben az esztendőben június 7-én – Onofrio Paruta krónikás aprólékos leírása szerint – soha nem látott hatalmas ünnepség kezdődött a városban; július 12-én a nemesek lovas felvonulása követte, majd az első tűzijáték Szent Rozália tiszteletére. Végül a szent ereklyéinek ünnepélyes körmenete következett 1625. július 15-én. Ezt a dátumot, a holttest megtalálásának első évfordulóját nyilvánították a pestis végleges megszűnésének napjává.
Torrisi könyvének második felében Szent Rozália vallási és népi kultuszával foglalkozik. A címben megadott szempont szerint itt azt próbáljuk meg kiemelni belőle, ami arra utal, hogy görög keresztény szentről van szó. Ez különösen az ikonográfájáról szóló részben követhető nyomon. A szerző – az eddigi módszeréhez híven – itt sem foglal egyértelműen állást, hanem egymás mellé helyezi a véleményeket. „Egyes esetekben úgy festik meg, mint bazilita szerzetest, máskor a ferencesek vagy a bencések öltözetében. Aki bazilitaként akarja ábrázolni, fekete csuklyával festi meg, melyen fátyol fehérlik, szoros szerzetesi ruhával, melyről hímzett szerzetesi felsőruha omlik alá, sima vörös, arany gombokkal ellátott köntössel, a szent kezében lévő aranyozott pátriárkai stílusú kettős kereszttel.12 Ennek az ikonográfiának – mely őt a bazilita szerzetességhez köti – folyamatos elterjedését jelzi az, hogy napjainkig is tart.”13 Ilyen stílusú ábrázolások figyelhetők meg az ereklyetartón és sok más képen, melyek nagy része a palermói egyházmegyei múzeumban találhatók. Az ereklyetartó részletes leírásánál Torrisi ismét utal a szent görög szerzetesi mivoltára: „Az urnát a bazilita szerzetesi ruhába öltöztetett Szent Rozália képe díszíti, bal kezében a pátriárkai keresztet tartva, rózsakoszorúval a fején, egy a pestist és minden rosszat jelképező sárkányt legyőző testhelyzetben”.14
Torrisi a Martorana templom leírásánál ismét említi Szent Rozália görög vonatkozásait. Az Admirálisról elnevezett normann Szűz Mária templom a mozaikjairól híres; 1143-ban építtette a király admirálisa, Antiochiai György. „Ez az a hely, amit – a Rozáliát bazilita szerzetesnek tartó hagyomány szerint – az előtt látogatott, hogy a remeteéletet választotta volna. Annak emlékére, hogy eljárt abba a templomba, melyben ma görög-bizánci szláv szertartásokat is végeznek, egy festmény, amely a baloldali hajó legkülső oszlopán látható egy medálionban, a szentet rózsakoszorúval a fején ábrázolja, bazilita szerzetesi ruhában; ugyanígy ábrázolja a XIII. századi oltárkép, mely a bizánci iskolából származik. Ez a legrégebbi kép a szent remetéről, amely máig fennmaradt.”15
Szent Rozália egész Palermo patrónája. Különös tisztelettel övezik azonban egész Szicíliában. Az a tény, hogy a katolikus egyház fellegvárának számító Itália szülöttje volt, nem tette megfelelőképpen lehetővé, hogy bizánci keresztény voltát kiemeljék az életrajzok. Pedig azt is meg kell jegyezni, hogy görög egyházmegyék is vannak Dél-Olaszországban, sőt Szicíliában is. Maria Torrisi könyvének – amely a szentről szóló legújabb mű – figyelmes olvasása közben mégis fel lehet fedezni azokat az utalásokat, melyek azt igazolják, hogy görög szertartású szerzetes, illetve remete volt földi életében Szent Rozália. Végső konklúzióként óhatatlanul előtör a vágy: milyen jó lenne, ha egyszer napvilágot látna egy olyan életrajz, amely ebből a szempontból mutatná őt be.
Maria Torrisi: Santa Rosalia, (Santi e santuari 26), (Szent Rozália, – Szentek és kegyhelyek 26.), Cinisello Balsamo, Milano, 1999. 54 p.
Ivancsó István
1. Például: L. Dedek Crescens: Szentek élete, Budapest, 1900. II. köt., 182–183; Meszlényi Gy.: Szentek élete, Szatmár-Németi, 1905. II. köt., 186–188; K. E. White: Szentek kislexikona, Budapest, 1993. 217–218; Zala M. (szerk.): Szentek lexikona, Budapest, 1994. 316. o.
2. M. Torrisi: Santa Rosalia, (Santi e santuari 26), Cinisello Balsamo (Milano), 1999. 6.
3. Szerzőnk nem említi azt a tényt, hogy ez olyan kereszt volt, amit a Nagy Szent Bazil szabályai szerint élő szerzetesnővérek ma is viselnek. Máshol azonban erről is olvasható: „Mind az ősi, mind a modern kutatók felteszik a kérdést, hogy Rozália bazilita szerzetesnő vagy remete szűz volt-e. Stilting meg van győződve arról, hogy bazilita szerzetesnő volt. P. Sparacino azt a tény, hogy Martorona és a »Casa professa« képein bazilita habitust visel, kapcsolatba hozza azzal a ténnyel, hogy mialatt Quisquinaban volt, átjárt a meliai bazilita monostorba azért, hogy áldozzék”. (The Shrine of St Rosalia, Palermo, 1987. 6.) Ugyancsak ez a szerző neve nélküli könyv írja kissé később (11. o.), hogy a szent holttestének megtalálásakor „egy Rozália névvel ellátott ezüst keresztet találtak, ugyanolyat, amilyet a bazilita szerzetesek viselnek”.
4. A kezdetleges rózsafüzér a Jézus-imához használt imafüzér lehet, amit a keleti szerzetesek használnak, s általában száz szemből áll. Egyetlen rövid fohászt imádkoznak minden szemére: „Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!” – Lehet, hogy a nyugati világban élő szerző nem ismeri.
5. Más értelmezés szerint azonban ez nem évszám, hanem szintén a sziklába vésett kereszt jele. Ugyanis a remeték általában nem szokták számon tartani az idő múlását, különösen nem úgy, hogy kőbe vésik.
12. Ez a kifejezés ismét a bizánci keresztre utal, ugyanis nem a megszokott – a nyugati egyházban általánosan használt – keresztről van szó. Kár, hogy a szerző nem ad további leírást róla.