Klió 2000/3.
9. évfolyam
Az elmúlt három évtizedben az amerikai történészek érdeklődése is egyre határozottabban fordult az eseménytörténet felől a gazdasági-társadalmi háttérjelenségek felé. Igaz ez az amerikai hadsereggel kapcsolatos kutatások esetében is, hiszen nagy számban jelentek meg tudományos igényű munkák, amelyek a katonák társadalmi gyökereit vizsgálták. Különösen fontos ez az Egyesült Államok első fejlődési periódusában, a hétéves háború (1756–63, az amerikai történetírásban francia és indián háborúk elnevezéssel szerepel) kezdete és a britekkel vívott második háború (1812–14) befejezése között.1
A történészek élesen szembeszálltak azzal a régen elfogadott, az amerikai köztudatba már mítoszként beépült gondolattal, hogy az amerikai katonai erő gerincét ebben a korai időszakban a keménykötésű kisbirtokos farmerek és független, szakképzett kézművesek alkották. Ezzel szemben azt az elméletet dolgozták ki, hogy a hadsereg soraiba zömmel a legfiatalabb, legszegényebb, a társadalom kereteibe legkevésbé beilleszkedett elemek álltak, akik között különösen nagy számban szerepeltek a kisebbségek, elsősorban a bevándorlók és a feketék. Meg kell jegyezni azonban, hogy csak kevés kutató vállalkozott arra, hogy megmagyarázza, illetve részleteiben bizonyítsa ezeket az állításokat. Sőt, néhányan arra a megállapításra jutottak a hétéves háború vizsgálata alapján, hogy a katonák társadalmi összetétele nagyobb mértékben tükrözi vissza a társadalom általános rétegződési viszonyait, mint azt korábban valaha is gondolták volna.
J. C. A. Stagg, a Virginiai Egyetem történész professzora James Madison iratainak rendszerezésében és kiadásában szerzett elévülhetetlen érdemeket. Ebben a tanulmányában azt a célt tűzte maga elé, hogy összehasonlítsa az amerikai hadsereg békeidőbeli, 1802 és 1811 között besorozott újoncainak társadalmi hátterét azokéval, akik az 1812–15 közötti háborúban léptek be annak kötelékébe. Ennek létjogosultságát azzal indokolja, hogy a békeidőbeli és a háborús hadsereg két teljesen különböző szervezet, s hogy a hadsereg működése és társadalmi összetétele békeidőben segíthet megérteni háborús gépezetként való viselkedését is.
A békeidőbeli és háborús hadsereg szervezeti és funkcióbeli különbségeit Stagg azzal magyarázza, hogy 1689 és 1815 között sem a brit, sem pedig az amerikai kormányzat nem tett szinte semmilyen erőfeszítést sem egy esetlegesen bekövetkező háborúra való felkészülés érdekében. A katonák csaknem kizárólag nem-katonai tevékenységet végeztek és – bár az alakulatokat rendszerint nem oszlatták fel teljesen – nagy földrajzi területen voltak szétszórva. Feladatuk volt egyrészt a rendfenntartás, a népszerűtlen (elsősorban adózással kapcsolatos) törvények betartatása, másrészt viszont ők végezték az utak javítását, az erődök, illetve a középületek építését is, de sokszor a földművelést, az állatok takarmányozását és egyéb alantasnak (vagy legalábbis nem túl hősiesnek) tartott munkát is. A brit hadseregben már a XVIII. században ez volt a gyakorlat, amelyet a XIX. század első felében az amerikai hadsereg is átvett.
A hadseregbe lépéskor sokakat a harc- és kalandvágy vonzott, de Stagg figyelmeztet, hogy másokra ennek az ellenkezője igaz, hiszen ők inkább a békeidős, nem katonai jellegű tevékenységekhez vonzódtak. A hadsereget békeidőben körülölelő jelképrendszer, ennek megfelelően, élesen különbözött a látványos patriotizmusnak azon megjelenési formáitól, amelyek egy háborús konfliktus esetén jellemzik. A társadalomban is egészen eltérő válaszreakciót vált ki a „két hadsereg”, ami a különböző toborzási mintákban is megmutatkozik.
A hadtörténészek azonban eddig nem foglalkoztak ezzel a kérdéssel, inkább szándékosan figyelmen kívül hagyták. A szerző ezt azzal indokolja, hogy –eltérően Európától – az amerikai kontinensen nem voltak hagyományai az állandó hadseregnek, s éppen ezért, a megfelelő írásbeli forrásanyag hiányában roppant nehéz a köztársaság korai időszakában az amerikai hadsereget tanulmányozni. 1756 és 1789 között a gyarmatok, illetve később az államok, de a Kontinentális Kongresszus is csak pillanatnyi fenyegetettségre válaszoló, ideiglenes hadsereget szerveztek, amelyet a veszély elmúltával azonnal fel is oszlattak. (A Kontinentális Hadsereg is erre a sorsra jutott, s a kongresszus az állami miliciákra és egy három évre szerződött katonákból álló kisebb ezredre támaszkodott.) Az 1790-es években megkezdődött egy reguláris „hadsereg-kezdemény” szervezése, amely már megfelelő adminisztrációs rendszerrel rendelkezett, azonban sajnálatos módon a vezetett legénységi adatok zöme egy tűzvészben megsemmisült.
Thomas Jefferson elnöksége idején hadseregreform kezdődött, amelynek keretében 1802-ben meghatározták a hadsereg békelétszámát, s ehhez az 1808-as, ún. embargó válság kapcsán még egy Kiegészítő Katonai Erőt rendeltek. Ezen alakulatokról szerencsére már elegendő írásos anyag áll rendelkezésre. Stagg professzor azonban szomorúan jegyzi meg, hogy ezekből szinte semmi sem deríthető ki a katonák társadalmi hátteréről. Noha ismert Jefferson azon törekvése, hogy republikanizálja a hadsereget, s a toborzást a városias rétegek köréből a vidéki népesség irányába helyezze át, ám a megfelelő iratok hiányában nem ellenőrizhető, hogy ez mennyire járt sikerrel.
Az 1802 és 1815 közötti időszak2 adatai már lehetővé teszik az 1812 előtti, illetve az 1812 és 1815 közötti periódus újoncmintáinak szisztematikus összehasonlítását. A szerző azt állapítja meg, hogy a békeidőbeli és a háborús hadsereg közötti különbségek sokkal jelentősebbek, mint azt korábban gondolták volna, s a továbbiakban ezeket veszi nagyítóüveg alá.
Az 1802 és 1811 közötti időszakban az újoncok 80 százaléka született amerikai volt, míg 19 százalék bevándorló, 42 százalék a dél-atlanti régióból, 23 százalék Új-Angliából, 30 százalék pedig a közép-atlanti régióból származott. A háború kitörésének idejére tovább csökkent a katonák között a bevándorlók aránya, s mind a három fenn említett régió 30-30 százalékban képviseltette magát. Az újoncok születési helyében megfigyelhető észak felé tolódás hátterében az áll, hogy 1812 után az Egyesült Államok külpolitikai érdeklődése Kanada felé fordult, illetve ezek a területek közelebb helyezkedtek el a nemzet főbb népességi központjaihoz. A bevándorlók aránya az 1810-es népszámlálás adatai szerint 11 százalék volt az össznépességben, de ennél mind a háborúban, mind pedig előtte magasabb arányban képviseltették magukat a hadseregben. Az 1812 után megfigyelhető csökkenés azért érdekes, mivel 1802-ben és 1808-ban olyan törvényeket hoztak, amelyek azt írták elő, hogy csak állampolgárok léphetnek be a hadseregbe (noha ezeket nem tartották be szigorúan), ezzel szemben a háború kitörése után az egyetlen kitétel a testi alkalmasság lett. A szerző azzal magyarázza a csökkenést, hogy az ír bevándorlás csúcspontja 1800–1802 közé esett (kb. 15 ezer fő érkezett ekkor az Egyesült Államokba), de ezután markáns visszaesés figyelhető meg. Ebben szerepet játszottak az európai háborúk, illetve az, hogy a britek kiemelten ügyeltek az 1803-as ún. utastörvény (Passenger Act)3 betartatására, de nem elhanyagolhatóak a brit–amerikai kereskedelemben bekövetkező gyakori zavarok és a Királyi Haditengerészet erőszakos szolgálatba kényszerítési gyakorlata sem.4
Különösen nehéz feladatot jelent a dokumentumokban a feketék azonosítása és a hadseregben szolgálók számának pontos felmérése. Annyit azonban biztosan meg lehet állapítani, hogy 1802 és 1815 között sokkal kevesebb fekete szolgált az amerikai hadseregben, mint a Kontinentális Hadseregben, amelynek néhány alakulatában akár tíz százalékot is elérhetett az arányuk. Az 1810-es népszámlálási adatok szerint a déli államokban mintegy 100 ezer szabad fekete élt, azonban az állampolgárság világos meghatározásának hiányában lehetetlen pontosan megállapítani, hogy mennyire volt szabad jelentkezniük a hadseregbe. Stagg becslései szerint 1802 és 1811 között 1,3 százalék lehetett az arányuk az alakulatoknál, s ez a háború idején annak ellenére is alig emelkedett (1,6 százalékra), hogy visszavonták az állampolgársági korlátozást.
Az egész vizsgált időszakra igaz, hogy az újoncok túlnyomó többsége 16 és 45 év közötti fehér férfi volt, akiknek 24 százaléka Új-Angliában, 33 százaléka a közép-atlanti, 27 százaléka pedig a dél-atlanti régióban élt. A sorozások eloszlása ezzel szemben azt mutatja, hogy a katonák csupán 12 százaléka került ki Új-Angliából a háború előtt. Az 1812–15-ös háborúban viszont ez az arány több mint megkétszereződött (25 százalék), s ez azt jelenti, hogy ez a háború sokkal népszerűbb volt Új-Angliában, mint azt a történészek korábban gondolták.5
A katonák foglalkozás szerinti összetételét vizsgálva, a szerző megállapítja, hogy békeidőhöz képest jelentősen több farmer és tengerész lépett a hadseregbe a britek elleni háború idején. A tengerészek esetében ezt az 1807–1809-es embargó-törvények6 és az utána következő esztendők kereskedelmi korlátozásai által előidézett megélhetési nehézségekkel magyarázza. A farmerek esetében pedig fontos az a tényező, hogy a háború idején olyan „isten háta mögötti” helyekre is eljutottak a toborzók, ahová békeidőben nem. Az itt jelentkezők esetében a hazafiasság is jelentős motiváló tényező volt, de nem szabad sem a kalandvágyról, sem pedig a magasabb zsold jelentette vonzerőről megfeledkeznünk.
1802 és 1811 között a farmerek több mint kétharmada a dél-atlanti államokban és a délnyugati határvidéken állt be a hadseregbe, azonban mindössze harmaduknak volt ez a születési helye. Erre a jelenségre az a belső migrációs folyamat ad magyarázatot, amelynek során negyedmillió nem rabszolgatartó kisfarmer, bérlő és munkás vándorolt a dél-atlanti régióból (elsősorban a Chesapeake-öböl környékéről) a délnyugati határvidékre 1790 és 1820 között. Tették ezt elsősorban a magas földárak, a talaj csökkenő termékenysége, a népességnövekedés és az alacsony dohányárak miatt. A Chesapeake-öböl menti partvidéken ehhez hozzájárult még a dohányról a búzára való átállás is 1793 és 1815 között, ami miatt egyre kevesebb munkaerőre volt szükség a térségben. Az elvándorolt elemek akkor álltak be a hadseregbe, ha másképpen nem sikerült javítani helyzetükön. A háborúban viszont a már említett okok miatt is megnőtt az új-angliai katonák aránya és a fiatal farmmunkások és a farmerek fiainak több mint a fele szülőállamában csatlakozott a hadsereghez.
A kézműveseket vizsgálva megállapíthatjuk, hogy mintegy kétharmaduk a textil- és az építőiparból lépett be az amerikai hadseregbe. A legtöbb közöttük a cipész (20 százalék) és az ács (16 százalék) volt. Mindezt két tényezővel magyarázza a tanulmány írója. Egyrészt fontos hatást gyakorolt a nemzetközi kereskedelem instabilitása a napóleoni háborúk idején, másrészt viszont a gazdaság szerkezetváltozásában megfigyelhető új termelésszervezési formáknak éppen a cipészek és az ácsok voltak a leginkább kiszolgáltatva. Számukra a katonai szolgálat – békében éppúgy mint háborúban – alternatív alkalmazási formát jelentett.
A szakképzetlen munkások sorozásának központja Pennsylvania állam volt, egyedül Philadelphiában a munkások negyede állt be a hadseregbe. Ennek az volt az oka, hogy 1760-tól kezdődően egyre több ilyen elem koncentrálódott a város környékén, s egy-egy kisebb házat béreltek bármilyen munkáért cserébe. Gyakran változtattak lakóhelyet, de csak kis távolságokra költöztek. Philadelphiában egyre nehezebb volt munkához jutni, főként gazdaságilag bizonytalan időszakokban. Ilyen periódus volt az 1812–15 közötti háború is, s az a tény, hogy ekkor a Philadelphiában sorozottak között 16 százalékról 23 százalékra nőtt a munkások aránya, azt jelzi, hogy a katonai szolgálat számukra is fontos megélhetési forrást jelentett.
A tanulmány szerzője részletesen foglalkozott a dezertőrökkel és a továbbszolgálókkal is. Megállapítja, hogy az 1812 előtti években alacsony volt a dezertálók aránya (8 százalék), hiszen a Kontinentális Hadseregnél ez a szám akár a 25 százalékot is elérte. Az 1812-es háborúban megfigyelhető emelkedést a dezertőrök arányában Stagg azzal indokolja, hogy a családjukhoz, otthonukhoz közelebb állomásozó katonák számára jóval nagyobb volt a kísértés, és könnyebben is kivitelezhető volt a szökés, mint békeidőben. A továbbszolgálást illetően pedig meg kell jegyeznünk, hogy nehezen lehet összehasonlítani a háborús és a békeidős újrajelentkezéseket, hiszen 1802 és 1811 között csak 5 évre szerződhettek, míg 1812 és 1815 között akár 5 évre, a háború idejére, vagy csupán 12–18 hónapra (short term enlistment).
Végeredményként Stagg megállapítja, hogy egyértelműen megkérdőjelezhető az a mítosz, mely szerint a független farmerek alkották az amerikai hadsereg gerincét, viszont nem fogadható el az az állítás sem, hogy legnagyobbrészt a társadalom peremére szorult elemek léptek be a hadseregbe: Véleménye szerint ez a feltételezés a XVIII. század állandóhadsereg-ellenes ideológiájának negatív sztereotípiáit tükrözi. A helyes szemlélet szerinte az, hogy az Egyesült Államok korai történetének hadserege igen széles társadalmi bázist ölelt fel, s – bár a katonák anyagi helyzetéről kevés adat áll rendelkezésre – valószínűleg csekély átfedés van a hadseregbe jelentkezők és a társadalom nélkülöző, esetleg nyomorgó rétegei között. A szerző végezetül hangsúlyozza abbéli reményét, hogy más történészek is nagyobb hangsúlyt fognak fektetni a hadsereg társadalmi összetételének kutatására, illetve az újonc katonák egyéni motivációjának feltérképezésére.
J. C. A. Stagg: Soldiers in Peace and War: Comparative Perspectives on the Recruitment of the Unites States Army, 1802–1815 (Katonák békében és háborúban: az Egyesült Államok hadseregének toborzási gyakorlata összehasonlító perspektívából 1802 és 1815 között). William and Mary Quarterly, 2000. január, 79–120. old.
Vida István Kornél
1. A háború a belgiumi Gentben 1814 decemberében megkötött békével ért véget, azonban a hírközlés fejletlensége miatt két hétbe telt, amíg a békekötés híre átért az Egyesült Allamokba. A sors fintora, hogy eközben aratta az amerikai hadsereg egyetlen komoly szárazföldi sikerét Andrew Jackson, miután legyőzte a briteket New Orleans-nál 1815 januárjában. Ez az oka annak, hogy a szakirodalomban mind 1812–14-es, mind pedig 1812–15-ös háborúként is utalnak rá. Az amerikai szakirodalomban pedig egyszerűen 1812-es háborúként szerepel.
2. A továbbiakban az 1802–1811 közötti időszakot „békeidőként” említem, míg a „háború” elnevezés az 1812–15-ös háborúra vonatkozik, amit az tesz indokolttá, hogy Stagg összehasonlítása is ezen két periódusra szorítkozik.
3. A törvény korlátozta azon személyeknek a számát, akik nem brit (így pédául amerikai) hajók fedélzetén hagyhatták el Nagy-Britanniát.
4. A Királyi Haditengerészet egységei azzal az ürüggyel tartóztatták fel az amerikai kereskedelmi hajókat, hogy az amerikai tengerészek brit dezertőrök és azon elv alapján, hogy „aki egyszer brit volt, az örökre brit marad”, brit hajókra vitték őket szolgálni. Az amerikai nemzeti büszkeséget érthetően sértette ez a gyakorlat, s 1807 júniusában, az ún. Chesapeake-incidens, amely során egy brit hadihajó fegyvereivel kényszerítette az amerikai U. S. S. Chesapeake-et négy matrózának kiszolgáltatására, nagyon könnyen háborúba torkollhatott volna. Az 1812–14-es háború kirobbanásakor is kiemelt helyen szerepeltek az amerikaiak szemében a tengeren elszenvedett sérelmek.
5. Sok történész éppen azzal vádolta Új-Angliát, hogy nem támogatta az amerikai ügyet megfelelően a háborúban. Valóban, amikor a britek Új-Angliára is kiterjesztették a tengeri blokádot, az 1814 decemberében és a következő év januárjában tartott hartfordi konvención felmerült az Uniótól való szecesszió és a britekkel kötendő különbéke gondolata. Végül azonban a mérsékeltek kerültek többségre és ezzel az elszakadási törekvések háttérbe szorultak.
6. Az embargó-törvények közé három törvény tartozik: az 1807 decemberi embargó-törvény, az 1809 januárjában életbe lépett ún. Enforcement Act, amely az embargó szigorú betartását irányozta elő, illetve az 1809 márciusában hozott, ún. be nem avatkozási törvény, amely viszont éppen az embargó enyhítését írta elő.
l