Klió 2000/3.
9. évfolyam
Az olasz történelmi emlékezet és a történetírás az olasz függetlenségért és nemzeti egységért vívott hosszú küzdelem, a risorgimento nagyjaként, az egyesített Olaszország atyjaként tartja számon II. Viktor Emanuelt, Camillo Benso di Cavourt és Giuseppe Garibaldit. Gyakran hozzájuk sorolják még Giuseppe Mazzinit is, a köztársasági eszme előfutárát, különösen 1946. június 2. óta, amikor a népszavazás következményeként a monarchiát felváltotta a köztársasági államberendezkedés. Nem jutott hely azonban az „alapító atyák” sorában Vincenzo Gioberti egykori piemonti miniszterelnök számára, aki az olasz egységet föderatív úton és a pápa fősége alatt képzelte el. Az egyébként oly gazdag risorgimento-irodalom több mint fél évszázada nem foglalkozott érdemben Gioberti alakjával, művei modern kiadásban nem olvashatók. Így már önmagában az is jelzés értékű, hogy Gioberti életművének szentelt egy kötetet az „Identità italiana” címet viselő sorozat, amelynek tartalmát maga az elnevezés önmagában hordozza: „Történelmünk: férfiak, nők, helyszínek, eszmék és dolgok, amelyek azzá tettek minket, amik vagyunk.” Milyen nézeteket vallott Gioberti, milyen szerepet töltött be a risorgimentóban, és végül tanítása miért lehet(ne) ma ismét időszerű? – ezekre a kérdésekre ad választ Giorgio Rumi, a Milánói Egyetem professzora.
Nem klasszikus értelemben vett monográfiát írt a szerző. Nem olvashatunk részletesen Gioberti családjáról, gyermekkoráról vagy iskolai éveiről, de még aktív politikai szerepvállalásáról sem. Ezekről mindösszesen csak annyit közöl, amennyi fejtegetései megértéséhez feltétlenül szükséges. Rumi professzor Giobertit, a gondolkodót állította vizsgálódásai középpontjába. Már az első fejezetből kiderül, hogy Gioberti minden gondolata az olasz nemzeti felemelkedés kérdése köré csoportosult, általános érvényű megfigyelései is rendre Itália helyzetének leírásához nyújtottak tágabb keretet. Az egyes nemzetek viszonyát elemezve nem tartja kizártnak, hogy egy nép alávessen egy másikat, de ezt csak meghatározott feltételek együttes fennállása indokolhatja: ez a rendkívüli helyzet csakis átmeneti lehet, kizárólag az alattvalók érdekeit szolgálhatja, és végül a domináns nemzetnek magasabb kulturális szinten kell állnia az alávetettnél. Ezekből természetesen az osztrák elnyomás tarthatatlanságának levezetése következik: „Elképzelni sem lehetne a népek közötti igazságosság és a népek természetes hierarchiájának durvább megsértését annál az uralomnál, amely aláveti Rómát és Itáliát, a világ első számú városát és népét, a vallás székhelyét és az egyetemes civilizáció bölcsőjét egy barbárnak, amely még saját faja népeinek szemében is gyűlöletes és nevetséges.” Az alávetettség legitimációja minden szempontból gyenge lábakon áll, különösen Ausztria alacsonyabb szintű kulturális fejlettsége miatt. A megoldás a nemzetközi rend újraformálása, mégpedig vallási alapon: „A világ minden egyes nemzete különüljön el egymástól mint nemzet, de egyesüljön ugyanabban a vallásban és ugyanabban az egyházban, és ez lesz az a lelki társadalom, amely magában foglalja és összeköti a különböző politikai érdekszövetségeket...” Ebben az újrarendeződésben Itáliát illethetné a főszerep, mivel – a vallás székhelyeként és a keresztény kultúra központjaként – ez a vezető nemzet. Gioberti fejtegetéseiben egészen odáig megy el, hogy a „nemzetek feletti nemzet” (soprannazione) fogalmát használja. Nem nehéz észrevenni, hogy az egész eszmefuttatás az olasz egység történeti és erkölcsi legitimációját szolgálja. Ugyanis e vezető szerep betöltéséhez nemzeti egységre van szükség, amelynek eléréséhez ki kell űzni az idegent, és fel kell számolni a szektákat. Az első feladat egyértelmű, hiszen a nemzeti felemelkedéshez elengedhetetlen a külső elnyomás megszüntetése, a második azonban némi magyarázatot igényel. Gioberti a szekta elnevezést ugyanis mindenekelőtt a demokratákra, Mazzini köztársaságpárti követőire vonatkoztatja, mivel – szerinte – ezek eltérnek a nemzeti eszme fő vonalától.
Egy rövid életrajzi vázlatot követően Giorgio Rumi rátér annak a nagyszabású, dagályos stílusa miatt bizony nehezen olvasható műnek az elemzésére, amely íróját egy csapásra ismertté tette, sőt, azt is mondhatnánk, amely nélkül talán nem is tartanánk számon szerzőjét. Gioberti száműzetése idején, 1843-ban Brüsszelben adta ki Az olaszok erkölcsi és polgári elsőbbségéről (Del primato morale e civile degli Italiani) című értekezését. Nemzetről szőtt gondolatmenetének középpontjában a pápaságnak a félsziget történetében betöltött szerepe, továbbá az Itália számára ebből a geopolitikai helyzetből származó előny áll. „Itália és a Szentszék két különálló és alapvetően különböző dolog – fejtegeti Gioberti –, mindazonáltal tizennyolc századnyi együttélés annyira összekötötte és testvérré tette őket, hogy ha más anélkül is lehet katolikus, hogy olasz lenne, igaz olasz nem lehet senki anélkül, hogy katolikus ne lenne.” Ebből ered Itália egyedi és kétségbevonhatatlan elsőbbsége. A pápaság a történelem során többször megvédte a félszigetet, a XIX. században pedig Itália méltóságának visszaszerzése a feladata. A pápának nem egymagában kellene felvennie a küzdelmet, ha rendelkezésére állna a Szárd-Piemonti Királyság és a Nápoly-Szicíliai Kettős Királyság szárazföldi hadereje, valamint Velence és Genova hadiflottája. Szükség van továbbá a nép és a vezetők közötti összhangra, amiben a közvetítő szerepet a nemesség, mégpedig nem a feudális, hanem a polgári-patrícius jellegű réteg játszaná. Különleges szerep hárul a katolikus papságra is: ne a fejedelmek jogairól prédikáljanak, amelyeket azok úgyis ismernek, hanem a kötelességeikről, továbbá őrködjenek az erkölcsök felett, végezetül a vallás lényegével foglalkozzanak, ne a politikai hatalom gyakorlásával. Az egész folyamatot pedig a pápa irányítja, aki „az olasz fejedelmek és népek konföderációjának természetes és örökös vezetője”. Az olasz hanyatlás két fő okozóját a franciákban és a németekben látja. Figyelemre méltó és a mű egészét nézve ellentmondásos, hogy Gioberti igazából hallgat az osztrák kérdésről, általában a németekről beszél. Nem is az osztrák katonai jelenlétben és hegemóniában, vagy az itáliai fejedelmek tehetetlenségében látja a legfőbb veszélyt, hanem a német filozófia és a francia kultúra túlságosan erős itáliai befolyásában, ami az olasz szellem elfajulásához vezethet. Itália hivatása mindenekelőtt az, hogy egységes nemzetté váljon. Ehhez az egyes fejedelmek összefogása szükséges, a mozgalom élére pedig a pápa álljon mint az olasz konföderáció vezetője, aki egyben Európa békebírája és az egész emberi nem szellemi atyja.
„Sokkal inkább tisztelem a törököket, akik szeretik a reformokat, mint a keresztényeket, akik visszautasítják azokat. Jobban tisztelnék egy reformer ördögöt, mint egy maradi angyalt” – írta Gioberti egyik levelében 1847 végén. Ugyanebben az időszakban jelentette ki, hogy az olasz risorgimento egyrészt halad előre a pápa nélkül is, másrészt a pápa nélkül is katolikus marad. Ezek a kijelentések azt mutatják, hogy jóllehet Gioberti számára a vallás és haza továbbra is alappillérek maradnak, ugyanakkor szükségesnek érzi a pápaság megreformálását ahhoz, hogy az betölthesse az olasz egység megteremtésében neki szánt szerepet. A kötet szerzője Gioberti levelezésén keresztül kíséri nyomon a száműzetéséből a „népek tavaszán” visszatérő hazafi 1848-49-es tevékenységét, többek között néhány hónapos torinói miniszterelnökségét, de mindenekelőtt politikai gondolkodásának alakulását. Gioberti az olasz ügyre nézve nagy veszélyeket lát a demokraták köztársasági szervezkedéseiben: a római és a toszkán köztársaság esetében piemonti beavatkozást sürget, mielőtt még idegen hatalmak tennék meg ezt. IX. Pius pápa 1848. áprilisi döntésével, hogy ti. nem támogatja az osztrákok elleni katonai küzdelmet, Gioberti terve gyakorlatilag véglegesen meghiúsult. Ennek ellenére a pápa morális vezető szerepéről alkotott véleményén alapvetően nem változtatott, gyakorlati kérdésekben azonban egyértelműen – az ún. piemontistákhoz hasonlóan – a szárd királynak szánta a vezető szerepet az olasz egység megvalósításában.
Az 1848–49. évi események nézetei újragondolására indították Giobertit. Hogy milyen irányban történt a változás, szemléletesen kifejezi már magának az 1851-ben megjelent, a Primato után legfontosabbnak tartott értekezése címe: Itália polgári megújulásáról (Del rinnovamento civile d’Italia). Giorgio Rumi számba veszi azokat a pontokat, ahol módosult Gioberti véleménye a nyolc évvel korábban megfogalmazottakhoz képest. Gioberti mindenekelőtt megjelöli az okokat, amelyek szerinte a függetlenségi harc kudarcához vezettek. A szektákkal kezdi, ami alatt tudjuk, hogy főként a mazzinistákat érti, majd – ami viszont újdonság – a kormányokat és a fejedelmeket említi, akik nagyrészt külföldi elveket és példákat követtek. Itt a Primato névtelen veszélye alakot ölt Ausztria képében, amely terrort alkalmaz és katonaságot tart a félszigeten. A pápaság, amint láttuk, alaposan veszített fontosságából, mindazonáltal a nemzeti újjászületés lelki és kulturális vezetését ennek kell ellátnia, de csak azután, ha önmaga is alapos megújuláson megy keresztül. A risorgimento politikai és állami központja azonban áttevődött Torinóba, ugyanis a Szárd-Piemonti Királyság rendelkezik a szükséges feltételekkel: uralkodásra alkalmas dinasztia, hadsereg, alkotmány és szabad sajtó. Gioberti teljes mértékben az alkotmányos monarchia pártján áll, megfogalmazása Machiavellit idézi: „Azok, akik azt remélik, hogy a köztársaság egységesebb lehet ennél, tévednek.” 1848–49 további fontos tanulsága, hogy Itália önmagában képtelen elűzni az osztrákokat, erős szövetséges után kell néznie. Gioberti, félretéve korábbi ellenszenvét, kizárásos alapon Franciaországot jelöli meg jövendőbeli szövetségesként. Az olasz egység ilyen formában való megvalósítására egyedül Cavourt látta alkalmasnak, amit Párizsban történt halála (1852. október) előtt az őt meglátogató államférfivel személyesen is közölt. Az elkövetkező évek eseményei ismeretében egyetérthetünk a méltató szavakkal, amelyek szerint Gioberti „a nemzeti mozgalom stratégája volt, nem csak taktika”. Az idézet Antonio Gramscitól származik, aki talán mindenki másnál jobban megértette e múlt századi gondolkodót.
Ezzel már át is léptünk az utolsó előtti fejezetbe, ahol a könyv szerzője a Giobertit értékelő második világháború utáni történeti irodalomból szemelget. A nagyobb összefoglalókban megjelent, zömében kritikát tartalmazó írások némelyikével Rumi professzor szembeszáll, rámutatva érvelésük gyenge pontjaira. Az utolsó fejezet – az egyesítést követő évtizedektől egészen napjainkig terjedő időszakból vett – idézetek sorával azt mutatja be, hogy Gioberti tanítása milyen jelentős mértékben vált az olasz katolikus kultúra részévé.
Vincenzo Gioberti szélesebb körben feledésbe merült gondolatai az 1990-es évek változásai kapcsán, úgy tűnik, ismét érdeklődésre tarthatnak számot. Amikor ugyanis Észak-Olaszországból kiindul a föderalista eszme, ami rövidesen szeparatizmussá változik, és amikor nagy lépésekkel halad az egységes Európa kialakulása, akkor egyre többen teszik fel a kérdéseket: mit jelent olasznak lenni, mi is az a kollektív emlékezet, milyen szerepet játszott a vallás Olaszország történetében? Giorgio Rumi világos szerkezetű, közérthető stílusban megírt, szakszerű kismonográfiája meggyőzheti az olasz olvasókat – de bennünket is, akik részben hasonló kérdésekkel kerülünk szembe – arról, hogy a válaszok keresése közben Vincenzo Gioberti műveit is érdemes fella-pozni.
Giorgio Rumi: Gioberti. Il Mulino, Bologna, 1999. 111 p.
Pete László