Klió 2000/3.
9. évfolyam
A század-, sőt ezredvég közeledtével szaporodnak az átfogó igényű művek, amelyek megkísérelnek választ adni arra: mit hozott és mit hagy a következő évezredre a lezáruló század. Vannak előfeltevéses víziókból kibontott értékelések, de alapos tudományos munkák is. Az utóbbi kategóriába tartozik Gabriel Jackson: Civilizáció és barbárság a XX. századi Európában című kötete. A kronologikus fejezeteket az első világháború előtti „boldog békeidőket” ábrázoló történeti bevezető, a kötet végén pedig az európai XX. század egyfajta interpretációs kísérlete foglalja keretbe. A vállalkozás hihetetlenül nagyívű. Azokra az előzményekre emlékeztet (Berendtől Hobsbawmig és tovább), amelyek nem elégszenek meg a politika-, gazdaság- és diplomáciatörténet ábrázolásával. Jackson merész kirándulást tesz a művészetek, a természettudományok és a műszaki élet száz évére, nyíltan vállalva, hogy e téren részben másodkézből dolgozik, olykor a legjobb szakértők közvetlen lektori segítségét véve igénybe. Eközben különösen azokat a tényezőket emeli ki, amelyek a hihetetlen vívmányok és a végletes erőszak paradox kettősségét eredményezik.
A szerző a San Diego-i Californiai Egyetem professzora volt, ám hosszú évek óta mint emeritus professzor, a Barcelonai Egyetemen tanít. Érdekes irányból jutott el ehhez a nagyszabású szintézishez. Mindeddig a XX. századi spanyol történelem kutatásának egyik nagymestereként ismerték. Olyan klasszikus munkák származnak a tollából mint a maga idején, 1967-ben historiográfai fordulatszámba menő A Spanyol Köztársaság és a polgárháború,1 amelyet Spanyolországban csak 1976-ban adtak ki, de mexikói kiadását sokan olvasták (és nélkülözhetetlensége okán 1995-ben Barcelonában újra megjelentették). Ugyancsak tőle származik a második spanyol köztársaság történetének talán legkoncepciózusabb, egyéni szelekciós elveket követő dokumentumválogatása (Reform és forradalom között, 1931–1939).2 Minden bizonnyal főképpen a spanyol polgárháború általa többször bonckés alá vett jelenségvilága irányította az érdeklődését a nagy emancipatív eszmék és társadalmi újítások, illetve az elvadult gyilkolás meghökkentő dualizmusára.
Az első világháború előtti időszakból elsősorban a nacionalizmus hatása ragadja meg a figyelmét. Mint írja, végzetes következményekkel járt, hogy a nemzetek „mindinkább tudatára ébredtek saját partikuláris érdekeiknek”, viszont jóval kevésbé annak, hogy ezeket tűzön-vízen át követve „öngyilkos háború kirobbantása felé haladnak”. Jackson nem ragad le a nagylétszámú nemzeteknél, hanem tüzetesen vizsgálja a kisebb, sőt a kicsi nemzeteket és népcsoportokat is, akiknek a törekvései szintén egyre inkább nacionalista célok kitűzésében öltöttek testet. A háború ellen fellépő erőket is elemzi: a szocializmust és a szindikalizmust, valamint - eléggé egyedülállóan - a szociális problémákat, és az ezek mentén megfogalmazott marxista, anarchista programokat. Kitér a keresztény szociális kezdeményezésekre (pl. a Rerum Novarumra) is, rávilágítva mindezeknek a nemzeteken fölülemelkedő szemléletére. Ám az uralkodó tendenciát mégis a hatalmi szövetségek mind határozottabb körvonalazódásában, és az általuk gerjesztett fegyverkezési versenyben látja. Ezeknek a katasztrófát előkészítő hatásával véleménye szerint legalábbis „a kormányon levő erők és kabinetjeik teljességgel tisztában voltak”. Ellenpontként a leszerelést szorgalmazó erőfeszítések (pl. az 1907-es hágai konferencia) erőtlenségét hangsúlyozza.
Jackson erősen aláhúzza, hogy a lakosság nagy része nem jutott hiteles tájékoztatáshoz a háborús veszélyről, és a nagyhatalmak közti esetleges összecsapás pusztító hatásáról. Európa országainak a túlnyomó része 1871 után évtizedeken át nem látott nagy háborúkat. A századforduló pusztító fegyveres erőpróbái is kezdetben távoli földrészeken (a Karib-tengeren, Dél-Afrikában, Kínában, a Japán-tengeren) folytak, az európai ember nem élte át fizikai valóságukban a modern háború rémségeit. Ez is az egyik oka annak, hogy a háború ellen fellépő erők, például a szocialisták, a világháború kitörésének a pillanataiban nem tudtak igazán nagy ütőerejű tömegmozgalmat kibontakoztatni a béke védelmében.
Az egymást követő fejezetekben az ember hol azon ámul, milyen tömör a kifejtés, hol azon, mégis mennyire részletdús. Az első világháború, az „ingatag béke és a helyreállítás” időszaka után a fasizmust és „utánzóit” mutatja be. Érdekes, nem szokványos a kép. Mussolini és rendszere alapvonásait a diktátornak azzal a képességével toldja meg, hogy találékonyan sugallta a külföld számára: a fasiszta olasz állam a rend országa (ahol – mint mondani szokás – „a vonatok mindig pontosan érkeznek”). Többek közt ebben a részben tér ki a közép- és délkelet-európai kis országokra, sémákkal való dobálózás nélkül. A magyar olvasóban sem kelt olyan hiányérzetet vagy ellenérzést, amilyen pedig az országunkkal foglalkozó nyugati munkák olvasása közben gyakran fog el bennünket. (Talán csak a húszas évek oktatási erőfeszítéseit és eredményeit becsüli kissé alá.)
A válság és az ideológiai konfrontáció (1930–1939) című fejezetben Jackson mesterien mutatja be mindazokat a próbálkozásokat, amelyeket a krízis leküzdésére, és hasonló helyzet megismétlődésének elkerülésére az évtized során tettek. A defláció hatása, az inflációs módszerek alkalmazása, a keynesianizmus, a központosított szovjet tervgazdálkodás, és a hadigazdálkodásra alapozott fellendülés Schacht irányította német kurzusa váltják egymást a könyv lapjain. Németországgal kapcsolatban kiemeli, hogy a fegyverkezés keltette inflációt figyelembe véve a bérek nem emelkedtek túlságosan, de mindenkinek volt munkája, étele, és javultak a lakásviszonyok. A náci ideológia eleinte antikapitalista volt, de nem hagyott kétséget az iránt, hogy a zsidó vagyon kivételével nem kerül sor a magántulajdon elkobzására. Nemzetközi téren Hitler ügyesen támogatta különböző kis országok revíziós törekvéseit, lassan átvéve e téren Olaszország szerepét.
Abban a kérdésben, hogy a demokráciák miért mondtak csődöt Hitler megfékezésében, Jackson nem elégszik meg a megbékéltetési politikának, az elégtelen katonai felkészülésnek, vagy a hitleri szándékok téves értékelésének szokványos kritikájával. Hangsúlyozza: ezeknek az államoknak politikai és technikai problémát okozott a harc olyan erők ellen, amelyek megkövetelték maguknak a demokrácia adta összes lehetőséget, miközben törvénytelen eszközökkel a lerombolására törekedtek. Utal rá, hogy ezzel a problémával az 1945-ös győzelem után is szembekerültek a világ minden táján.
Jackson végigköveti a Szovjetunió történeti útját, amelynek egyik fő sajátságát – a végletes, részben sikeres fejlesztési törekvéseken túl – abban az elnyomásban jelöli meg, amely már Lenin idején elkezdődött, de békeidőben alkalmazott általános eljárásként Sztálin idején szilárdult rendszerré. A harmincas évek egyik, a háború megelőzését akadályozó dilemmáját abban látja, hogy „Sztálin véres tisztogatása, és a kommunista pártnak a spanyol köztársaságban kialakult növekvő hatalma mindenütt kételyeket támasztott a kommunisták szándékai tekintetében.” Nem hagyva kétséget a nácik alapvető háborús felelőssége iránt, kímélet nélkül elemzi a demokráciáknak és a szovjet kormánynak a súlyos mulasztásait és számítási hibáit is.
Érdekesen jeleníti meg a könyv a második világháború alakulásának fő tényezőit. A döntő mozzanatot az Egyesült Nemzetek koalíciójában látja. Ezen belül is kiemeli, hogy az Egyesült Államok mint hadviselő fél megjelenésével a tengely-ellenes koalíció „a demokrácia olyan arzenáljához” jutott, amellyel szemben Hitlernek reménye sem volt fölvenni a versenyt, az „európai erőd” szinte teljes birtokában sem. Érdekesen elemzi a háború haditechnikai problémáit is, mindenekelőtt a stratégiai (vagyis a hátország gazdasági centrumait célbavevő) bombázások nagy szerepét. Ugyancsak nagy súllyal, külön fejezetben tárgyalja a németek által Európában teremtett Új Rendet, amely, mint mondja, ingadozott a ideológiai-politikai hátterű genocídium, és a fogoly-munkaerő mind szükségesebb felhasználása között. Több helyen is visszatér a zsidókérdésre, amelyet – más, itt vagy ott diszkriminált csoportok viszontagságai mellett – számos konkrét vetületében vizsgál mint a század egyik megkerülhetetlen problémáját.
Az 1945 utáni évtizedek rajza sem kevésbé érdekes. A legnagyobb terjedelmet két, egymásnak felelgető fejezetnek szenteli (A jóléti állam és a Közös Piac, illetve A szovjet birodalom és a „reális szocializmus”). Az első többek közt azzal tűnik ki, hogy végigköveti a nyugati gazdaságpolitikák összes fordulóit, a már-már elfelejtett, erőteljes állami beavatkozás hirdetésétől és gyakorlásától (az 1950–1970 közötti időszakban) a privatizációs kurzusig a „Thatcher–Reagan-korszakban”. Az integráció lépéseit és gondjait alaposan alátámasztja az egyes országok viszonyainak a vizsgálatával, amelyek integrációs lépéseiket is irányították.
A „szovjet” és kelet-közép-európai fejezet a háború utáni időszakot négy szakaszra osztja. 1945–1953-ban Sztálin „helyreállította a nagy honvédő háború előtti ideológiai diktatúrát, rendőri üldözéssel és tisztogatásokkal”. Hruscsov nem demokratizálta a rendszert, de bebizonyította, hogy a politikai problémákat meg lehet oldani szélsőséges erőszak alkalmazása nélkül, és a lakosságnak a rendszer veszélyeztetése nélkül juttathatók szerény anyagi előnyök. Az 1964–1982-es Brezsnyev-korszakot úgy jellemzi, hogy ebben az egyre perspektívátlanabb időszakban veszti el a szovjet társadalmi rendszer a vonzóerejét a külvilágra, amelynek elmaradott térségeiben a hatvanas évek közepéig ez még érvényesült. Végül a Gorbacsov-időszakot mutatja be, hangsúlyozva: saját hibás számításai mellett örökölt mozzanatok is akadályozták, hogy életre galvanizálja a szovjet rendszert. Ilyennek jelöli meg az afgán háborút, a lepusztult technológiákat, amelyek többek közt a csernobili katasztrófába torkollottak.
Jackson (amerikai szerző esetében szinte kivételként) megpróbálja megérteni a szovjet társadalom hihetetlen ellentmondásait, amilyen a nemzetiségi kultúra fölvirágzása és az előrehaladó oroszosítás; az önálló individuum visszaszorítása és a női emancipáció; az „egyenirányított” művészeti alkotómunka és a tömegek műveltségi szintjének tiszteletet parancsoló emelkedése; a vezetői kiváltságok és a viszonylagos egyenlőség; a politikai pártok tilalma és a lakosság jelentős részének az az érzése, hogy a tanácsok, a „párt” vagy a tömegszervezetek tagjaként valami fontos dolog cselekvő részese. Végülis a szovjet rendszer összeomlásának fő okát abban jelöli meg, hogy a kemény politikai-ideológiai gátak nagyon megnehezítették az elkerülhetetlen tévedések felszínre kerülését és idejében végrehajtott korrekcióját. (Ezt találóan a genetika fejlődését meghökkentően sokáig megbénító, államilag kanonizált Liszenko-koncepció példáján mutatja be.)
A szovjet vezetésű keleti blokk viszonyait alig hihető empátiával mutatja be. Itt újra hangsúlyozni kell elmélyült hely- és tényismeretét. Nemcsak Bukaresttel nem téveszti össze Budapestet, minden név, dátum, helyszín és esemény is a helyén van. A magyar 1956 esetében olyan finom lélektani-politikai tényezőre is rámutat, mint a másfél évvel korábban nagyhatalmi egyetértéssel megteremtett osztrák semlegesség vonzó hatása. Érdekes az a tétele, hogy a blokk államainak a fejlődése erősen kötődött egy-egy – többnyire valószínűtlenül sokáig regnáló – vezető személyes jellemvonásaihoz. „Sztálin paranoiája, Hruscsov diadalkürtös lelkesedése, Ulbricht hideg hatékonysága, Kádár türelmes rekonstrukciós képessége, Dubcek alaptalan bizakodása” Jackson szemében nagyobb hatású tényezők voltak, mint „bármely politikai vagy társadalmi teória”.
Rendkívül érdekes a 14., összegző fejezet, amely a század hosszú trendjeit vázolja föl. Megpróbálja árnyalni azt a nyilvánvalóan egyszerűsítő megállapítást, hogy a piacgazdaság mindig egyenlő volna a demokráciával, a demokrácia a hatékonysággal, a diktatúra pedig a versenyképtelenséggel (ezzel a távolkeleti „kis tigrisek” és Kína példáját szegezi szembe). Mégis úgy mutatja be a századot , mint olyan időszakot, amelyben végső soron a szabad véleménynyilvánításon alapuló demokrácia fölénye igazolódik. Lehet talán vitatkozni azon, hogy a XX. századi Európában a tömeges emberirtás valóban elsősorban a biológiai és etnikai alapú fajgyűlölet következménye volt-e (az első világháborút, és itt az időbeni sorrend is fontos, illedelmes liberálisok és konzervatívok gerjesztették, elrettentő mérleggel és következményekkel). Mégis szeretnénk (nem könnyű!) egyetérteni a szerző derűlátásával, aki nagy reményeket táplál az embereknek a század (benne a háborúk és a diktatúrák) tapasztalataiból merítő nevelése, nemkülönben a szabad választás elvének és gyakorlatának a terjedése iránt. Ezért lehet „ésszerű a remény, hogy a béke és az alkotmányos kormányzás körülményei között Európa népei szavazataik és egész magatartásuk révén elkerülhetik a közelmúlt rémségeit”.
Ha ezt (a könyvben utolsó) mondatot a szerző valamely naív népboldogító utópia jegyében írná le, könyvét recenzálni sem volna érdemes. Ám attól, aki a futurista olasz Marinettinek a háborút dicsőítő kiáltványaitól és az 1912–1913-as Balkán-háborúktól egészen az 1990-es évek ismét csak balkáni rémségeiig minden idegszálával érzi a századot, legalább a hatalmas történelmi commedia dell’arte egyik lehetséges kifejleteként elfogadható.
Gabriel Jackson: Civilización y barbarie en la Europa del siglo XX. (Civilizáció és barbárság a XX. századi Európában). Planeta, Barcelona, 1997. 467 p.
Harsányi Iván
1. G. Jackson: La República Española y la Guerra Civil. Crítica, Barcelona, 1976.
2. Uő: Entre la reforma y la revolución 1931–1939. Crítica, Bercelona, 1980.