Klió 2000/3.

9. évfolyam

Szlovákia a XX. században

A pozsonyi Kalligram kiadó 1998-ban jelentette meg a ma élő kiváló szlovák történész, źubomír Lipták azon monográfiáját, amelyet harminc évvel ezelőtt, 1968-ban már kiadtak, majd 1969-ben sürgősen betiltottak. A kötet tekintélyes (371 oldalas) elemzés és leírás Szlovákia XX. századi történelméről. A második kiadás borítólapján a következő meghatározás is szerepel: „A legvitatottabb történelmi esszé Szlovákiáról”. Ez a meghatározás tömören kifejezi azt, hogy a kötetnek 1968–1969-ben milyen volt a sorsa. Egy év alatt, amíg kapható volt, bestsellerré vált és rendkívül pozitív szakmai kritikát kapott, majd néhány hónap múlva, az ún. normalizáció kezdetétől ideológiai támadások kereszttüzébe került, s eltűnt a könyvesboltok és könyvtárak polcairól. A szerzőt eltávolították a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetéből, munkáit nem volt szabad idézni, megjelentetni. 1990 óta pedig, amikortól Lipták újra történészként működhet, legjelentősebb műve és más cikkei miatt ismét bírálják. A bírálatok most nem elsősorban a baloldalról, hanem a jobboldali nacionalisták részéről érik, mert szerintük a néppárti hatalom korszakát nem olyan jó színben tünteti fel, mint ahogyan azt elvárnák.

A kötetet a másik kiváló szlovák történész, a kolléga Ivan Kamenec 1998-as utószavával látták el. Ebben tömör értékelést és a szerzőről és művéről rövid szakmai áttekintést kapunk. Kamenec, miközben a könyvnek és szerzőjének szakmai sorsáról gondolkodik, a szlovák történetírás néhány évtizedének jellemzőit is felvillantja. Eszerint a könyvet több történész felhasználta és sokan vissza is éltek vele annak ellenére, hogy nem volt idézhető, nem lehetett megemlíteni. Fájlalja, hogy a totális politikai rendszer összeomlása (1989) után továbbra is ismeretlen, elfeledett maradt. Csak a Kalligram kiadó vállalkozott a kötet újrakiadására. Kamenec értékelése szerint a monográfia szinte semmit sem veszített ismeretközvetítő értékeiből és vitára ingerlő megfogalmazásaiból, ugyanakkor elkerülhetetlen, hogy ne hordozza magán azon korszak (tehát a hatvanas évek) bélyegét, amelyben megszületett. Lipták olyan kritikus történelemértelmezést adott, amelyet természetesen nem lehet tökéletesnek, érinthetetlennek, módosíthatatlannak tekinteni.

A ma legnépszerűbb és legelismertebb szlovák történész, Lipták a saját előszavában szakmai és morális érvekkel indokolja, hogy miért nem használta ki a második kiadás előtt kapott ajánlatot, hogy egészítse ki, írja át a művet. Nem tartja helyesnek, hogy harminc éves távlatból korrigálja nézeteit és értékeléseit. Módosítások nélkül jobban tükrözi azt a kort, azokat a viszonyokat, amelyben és amelyek között a mű megszületett. Nemcsak a XX. századi szlovák történelemről akart nyilatkozni, hanem arról a generációról is, amely ezt végigélte, és amely ennek során hét jelentős államjogi és ideológiai fordulatot volt kénytelen megélni, ezekhez különféle mértékben alkalmazkodni.

Lipták e művében a maga módján összefoglalta és koncentráltan közvetítette annak eredményét, hogy a szlovák történetírás akkor hol tartott a saját XX. századi történetének kontraverz kutatásában. Ennek alapján Kamenec megállapítja, hogy a szlovák történetírás talán legfontosabb feladatát leghatékonyabban a szlovákkérdés új államjogi megoldásának keresésével teljesítette, amikor 1968-ban a föderális államjogi berendezkedés előkészítésében segédkezett.

A vaskos kötet vezérfonala annak vizsgálata, hogy a szlovák politika e században a szlovák nemzeti emancipáció folyamatának elősegítése során milyen lehetőségekkel rendelkezett, milyen akadályokba ütközött. Természetes, hogy a folyamat befejezését, a szlovák nemzetállam létrejöttét nem kísérhette végig, hiszen vizsgálódásai 1967-ig terjednek. Művében a szerző időrendben halad előre, és mondanivalóját öt nagy szakaszra osztja aszerint, hogy a szlovák politika szempontjából mely időszakokat tekinti fordulópontoknak.

Az első meghatározó időszak a századelő, az 1914 előtti évek. Ez a szlovák viszonyok magyar (nemesi) politika általi meghatározottságának időszaka. Ekkor a szlovák értelmiségiek abban reménykednek, hogy míg a XIX. század a németek évszázada volt, addig a XX. század már a szlávok évszázada lesz. A szlovákok mint közösség, általában a felszabadítás csodájára vártak. Volt, aki erre azt válaszolta, hogy a nemzet sorsa a nemzet tagjaitól függ. A saját nemzetük problémáiban gondolkodó szlovákokat az aggasztotta, hogy a kicsi és szegény, gyenge Szlovákia hogyan fogja kivédeni a körülötte jóval erősebb nemzetek és politikák támadásait.

Ebben a korszakban a szlovák nemzet helyzetét is a magyar politika határozza meg, amely politikára Lipták szerint az jellemző, hogy a kapitalizmus elterjedését félfeudális gazdasági és társadalmi berendezkedéssel akarják kivédeni. Ez a félfeudális struktúra a szlovákok sorsát is elemi erővel befolyásolja. A gazdasági és nemzeti nyomorral szemben, védekezésként, a szlovákok tömegesen vándorolnak ki. Ugyanakkor az állami támogatással fejlesztett modern nagyipar Szlovákiában is érezteti jótékony hatását. A századelő gazdasági adatai azt bizonyítják, hogy Szlovákia jóval elmaradottabb, mint Csehország, amely mind gazdasági, mind államjogi és társadalomszervezeti szempontból, valamint közigazgatásilag is másfajta keretek, törvények, értékek alapján fejlődik. Így vázolja fel a szerző azokat az alapokat, amelyek a későbbi Csehszlovákiában az eltérések lényegét fogják eredményezni.

A századelő áttekintésében nagy jelentőséget tulajdonít annak, hogy a szlovákok által lakott területeken milyen iparosítási, gazdaságfejlesztési folyamatok indulnak be. Ez azért fontos a számára, mert később ezzel igazolja, hogy Szlovákia gazdasági elmaradottságának legfontosabb ellenszere a szlovák területek iparosítása. Minden vizsgált korszakban áttekinti a gazdaságfejlesztési koncepciókat és gyakorlati megvalósításukat, azokat az adatokat, amelyek a szlovákok fejlettségének mutatói (gazdasági, kulturális, iskoláztatási mutatók, a társadalmi szerkezetet, a rétegek és osztályok, csoportok nagyságát, fontosságát jelző adatok). Az ipar annak is fontos mutatója, hogy egy-egy társadalmat milyen fejlettnek tekinthetünk. Ezért folyamatosan (egészen 1948-ig, az államosításig) hangsúlyozza, hogy milyen problémákat jelent az, hogy szlovák területen az ipar nem a szlovákok, hanem idegenek kezében van. Adatok segítségével figyelemmel kíséri az idegen tulajdon arányainak alakulását is.

A századelő elemzésekor és a szlovák politika gyengeségének indoklásakor kitér a magyar politikára is, amely a magyar politikai nemzet létrehozását tűzte ki célul, s aminek kiszemelt áldozatai a szlovákok. A „30 milliós” magyar nemzet a történelmi Magyarországon nem jöhet létre másként, mint más nemzetek és kisebbségek elmagyarosításával. E magyar politika határozott kritikája végigvonul a köteten. Demográfiai adatait a hivatalos magyar összeírásokból meríti, és igazolja, hogy a századelőn a szlovákok, mint nemzet az elhalás állapotába kerültek. A szociális struktúra vizsgálatával is azt bizonyítja, hogy magyar cél volt a szlovákok szándékos elszegényítése. Ennek igazolásához a tőke nemzetiségi megoszlását is segítségül hívja, valamint igazolja a kisvárosok elmagyarosításának szándékát. A magyarosítás az alapiskolákig lebontva olyan gyakorlati formákban történt, amelyek a szlovákokban félelmet keltettek. Ez a magyarosítási módszer mélységesen antidemokratikus is volt, mert meggátolta a nem magyarok további előrelépését, művelődését. A szlovák politika a századelőn azzal volt elfoglalva, hogy meddig és hogyan lehet ellenállni a magyarosításnak.

A szlovák politika magyarokkal szembeni védekezése politikailag gyenge volt, aminek alapvető oka a megkésettségben keresendő. A pánszlávizmustól való magyar félelem is megtette a hatását. Ebben az időben a fejlettebb magyar kultúra vonzotta az ambiciózus szlovák fiatalokat, és így gyorsan elmagyarosodtak. Akik a szlovák értelmiségiek közül a nehezebb utat választották, azok megmaradtak szlováknak.

A szlovák politika a századelőn a szlovák nemzeti emancipáció útját illetően többféle mozgalomba tömörült. Alapkövetelményeik nemzeti, nyelvi és demokratikus értékekre épültek. 1914-re szocialista, katolikus-klerikális és agrárius mozgalmakra osztódtak. Ez a megoszlás a politikai elvek tekintetében fennmaradt 1945-ig. Ezek a mozgalmak különböző időpontokban pártokat is alapítottak. A szlovákokra legnagyobb hatással és befolyással a katolikus-klerikális néppárt, Hlinka későbbi Szlovák Néppártja volt. Mindegyikük programja a szlovák nemzeti emancipációs folyamat folytatását, a szlovák nyelv, a szlovák gazdaság, a szlovák politika jogait követelte.

A szlovák politika jellege, lehetőségei és problémái közé tartozott a századelőn a szövetségesek keresése. A Monarchiában megtalálták a szlávokat, a románokat, és mindenekelőtt a cseheket. A magyar politika félt a pánszlávizmustól és mindent megtett, hogy e szövetségeket eliminálja.

A csehek és a szlovákok egymásra találása nem volt problémamentes. Az idillinek nem mondható kapcsolatot súlyos viták formálták. E viták olyan alapvető problémákat feszegettek, amelyek a közös cseh–szlovák államban folyamatosan jelen voltak. De a századelőn a csehek a szlovákok iránt a legmélyebb megértést tanúsították a magyar nemzeti elnyomással szemben.

A második meghatározó időszak az első világháború. Ebben a szlovákok olyan tapasztalatokat szereztek, amelyek megerősítették a magyaroktól való elválás és a csehekkel való közös állam létrehozásának szükségességét. Az első világháború kemény iskolát jelentett a szlovákoknak (is), amit súlyos véráldozatokkal fizettek meg. Annak ellenére, hogy a monarchia katonáiként olyan állam oldalán harcoltak, amely vesztesként fejezte be a háborút, utána olyan állam polgáraiként élhettek tovább, amely a győztesek közé tartozott. Ezt a szlovákok a csehek államalkotó akaratának köszönhették. (A helyzet megismétlődött később, a második világháború után is.) A háborúnak a szlovákok szempontjából fontos jellemzője volt a több mint kétmillió hadifogoly a monarchia katonáiból. Közülük talán legszámosabban éppen a csehek és a szlovákok voltak, akik a szlávoknak (különösen az oroszoknak) boldogan megadták magukat. Belőlük alakultak azok a légiók, amelyek az új csehszlovák állam fegyveres erejének legnagyobb részét képezték.

E háború négy éve alatt született meg a csehszlovák állam eszméje. Cseh gondolat volt, amelyhez a szlovákok (főként az amerikai emigráció segítségével) csatlakoztak. A cseheknek volt állami tudata, a szlovákoknak nem, és ez meghatározta a közös államról való gondolkodás folyamatát, valamint a közös állam kialakítását, majd működését is. A csehek Csehszlovákiában régi államuk megújítását látták, a szlovákok egészen új helyzetbe kerültek. A csehek a szlovákoknak a közös államba való bevételével saját szláv túlsúlyukat akarták növelni a németekkel szemben. A szlovákok miatt a csehek és a magyarok szembekerültek egymással.

Csehszlovákia tervének szlovák elfogadtatásában számos komplikáció merült fel. A csehekkel közös állam gondolata ugyanis hiányzott a korábbi szlovák politikai gondolkodásból, ezért ezzel a szlovákoknak a háború folyamán kellett megbarátkozniuk. Végül kizárásos (tehát minden felmerült alternatívát számba vevő és kizáró) alapon fogadták el a csehszlovák állam gondolatát. Időközben ugyanis a történelmi Magyarországon Lipták szerint a szlovákokat sújtó szlávellenes hisztéria uralkodott el, és a szlovákok russzofil érzelmeit is támadások érték. A felmerült változatok mindegyike ugyanis a szlovákoknak valamely másik szláv nemzettel (lengyel, orosz, cseh) létrehozandó közös államára vonatkozott.

Ebben az időszakban dőlt el, hogy a szlovák nemzeti emancipáció folyamatának államjogi megoldása keleti vagy nyugati irányt vesz-e. Voltak ugyanis olyan szlovák politikai gondolkodók és csoportosulások, amelyek Szlovákiát a cári Oroszország, majd Szovjet-Oroszország védelme alá szerették volna helyezni, a cseh–szlovák program elfogadásával azonban a szlovákkérdés államjogi megoldása a Nyugat felé fordította őket. Az amerikai szlovákok (akik aktívak voltak a csehszlovák gondolat támogatásában), majd a hazai szlovákok több memorandumban és egyezményben kívánták biztosítani a szlovák területnek a cseh területekkel való alkotmányjogi alapú egyenlőségét, de a létrejött Csehszlovákiában ez az egyenjogúság nem valósult meg. Emiatt a szlovák politikának több évtizedes harcot kellett vívnia mindaddig, amíg létre nem jött az önálló Szlovákia.

A történelmi Magyarország megszűnésének folyamatát taglaló fejezetben a szerző sorra veszi a magyar politikai pártokat, erőket, csoportosulásokat és szomorúan állapítja meg, hogy nem akadtak olyanok, amelyek megadták volna a szlovákoknak a követelt nyelvi jogokat, vagy amelyek politikailag, társadalmilag, kulturálisan és nyelvileg hajlandók lettek volna egyenjogúsítani a szlovákokat. A szlovákkérdés megoldását célul kitűző szlovák politikának még 1917-ben is volt olyan irányzata, amely számolt a megoldás magyar variánsával, azaz azzal, hogy a szlovákok a magyar állam keretein belül autonómia-formát kapnak, vagy föderális államalakulatot hoznak létre. Ezzel párhuzamosan azonban számoltak a csehszlovák megoldással is. Így a szlovák politika alternatív lehetőséget kapott, de sem az otthoni szlovákok, sem az emigráns szlovákok között nem volt elég erős a magyar variáns támogatottsága, s a magyarok is csak akkor voltak hajlandók a szlovákokat figyelembe venni, amikor már késő volt, 1918 őszén. Ekkorra a szlovákok már döntöttek.

Az éppen kialakuló Csehszlovákiában a szlovák államszervezés számos problémával küszködött. A szlovákoknak nem voltak olyan belső szervezeteik, szerveik, amelyek fokozatosan átvehették volna a hatalmat; nem volt fegyveres erejük sem. Ezért minden államszervezési feladatot és a fegyveres testületek kialakítását a csehek végezték el helyettük. Így kerülhetett sor arra, hogy 1918 végén, 1919-ben Szlovákia területén a csehek és a magyarok egymás ellen harcoltak a szlovákokért, Szlovákiáért.

A kötet megírásának időszakát, azaz a hatvanas éveket tükrözi az a korkövetelmény, hogy minden baloldalinak számító eseményt a többinél részletesebben, alaposabban kell elemezni. Lipták e műve sem kivétel ez alól. Ezért hosszan és alaposan, baloldali szempontok alapján ismerteti és elemzi az őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság rendkívül bonyolult eseményeit és következményeit. A Tanácsköztársaságról (a szlovákról is) pozitív képet ad, és eközben meglepő (a magyar olvasó számára ismeretlen) szlovák szempontokkal ismertet meg bennünket. Ezek között találjuk azt is, hogy Csehszlovákia kialakulásában milyen nehézségeket okozott az, hogy a szlovákokban mélyek voltak a különféle kötődések Magyarországhoz, Budapesthez. Itt elsősorban az állami keretek közötti gondolkodást, a közigazgatási szokások, hagyományok, rendszerek, írott és szokásjogok beidegződéseit mutatja be. A háború és a forradalmak eseményei, Csehszlovákia kialakulása azonban a szlovákok magyarokkal szembeni régi és mély bizalmatlanságának a bizonyítékaiként is szolgálnak.

A XX. századi szlovák politika harmadik meghatározó korszaka az első Csehszlovák Köztársaság időszaka. A szerző sorra veszi, hogy e korszaknak melyek a pozitív, és melyek a negatív hozadékai. Lipták szerint ez olyan korszak, amikor Szlovákia végre elszlovákosodik, mert megszűnik a legdurvább, primitív (azaz magyar) nemzeti elnyomás a szlovákokkal szemben. A szlovák hivatalos nyelvvé válik, és a szlovákok saját hazájukban minden tekintetben szlovákként élhetnek. Szlovákia elszlovákosításának adatait elemezve azt igazolja, hogy a háború utáni első népszámlálás szerint Szlovákia lakosságának több mint 66 százaléka szlovák (míg a történelmi Magyarország 1910-es népszámlálása szerint 57,66 százalék volt a szlovák). Ezt az elszlovákosítást a szerző addig a mértékig üdvözli, amíg az át nem csap szlovák nacionalizmusba. De persze ez a nacionalista hullám egyre magasabbra csapott, pl. akkor, amikor a magyarok lakta dél-szlovákiai területeket a csehek és a szlovákok kolonizálták, cseh és szlovák településeket hozva ott létre. A szlovák nacionalizmus hulláma elérte azokat a cseheket is, akiket többszázezres létszámban azért dobtak át Szlovákiába, hogy ott megteremtsék az új állam államigazgatási és közigazgatási alapjait. Ehhez ausztriai szervezeti struktúrákat vettek át a magyarok helyett, és a megbízhatatlan magyarokat a közigazgatás számos területén csehekkel cserélték le. Lipták szerint az osztrák–cseh szervezeti struktúra és politikai berendezkedés sokkal haladóbb és demokratikusabb volt, mint a magyar. A népi forradalom útján létrejött Csehszlovákiában monarchia helyett egyenlő és titkos választójog alapján köztársaságot építettek ki, alkotmányosan biztosították a törvény előtti egyenlőséget; haladó szociális törvényeket hoztak létre, bevezették a nyolcéves iskolakötelezettséget.

A legnagyobb problémát az jelentette, hogy az általánosan és alkotmányosan deklarált jogok gyakran papíron maradtak. A formális jogegyenlőség és a tényleges egyenlőtlenség miatt a későbbiekben súlyos szociális feszültségek keletkeztek. Az előzőleg deklarált nemzeti egyenjogúság nem valósult meg, nem alakulhatott ki ténylegesen szlovák politika. Szlovákia az első köztársaságban nem képezett önálló önkormányzati egységet. A másik kellemetlen meglepetés az volt, hogy a csehszlovák nemzeteszmét állami és államjogi doktrínává növesztették és mesterségesen létre akarták hozni a csehszlovák nemzetet, amit azonban a szlovákok nem fogadtak el. A harmadik súlyos politikai probléma a gazdasági viszonyokból eredt. A fejlett cseh tőke, a cseh ipar letarolta a gyenge szlovák ipart és gazdaságot, és súlyos gazdasági és társadalmi válságot okozott. A gátlástalan cseh ipari és kereskedelmi tőke még azt az ipart is megszüntette, amit a magyarok alatt a múlt század nyolcvanas éveiben létre tudtak hozni Szlovákia területén. Ezzel a csehek meggátolták azt az iparosítási folyamatot, amit a szerző a szlovák politika legfontosabb törekvései között vezet végig az egész köteten. A múlt század nyolcvanas éveiben beindított szlovák iparosítást, amely szervesen fejlődhetett volna, a csehek (elsősorban konkurencia-okokból) leállították, ami számos politikai és társadalmi feszültség forrásává vált.

Az első köztársaság azonban Lipták értékelésében mégis jobb osztályzatot kap, mint a szlovákellenes magyarosító magyar politika 1918 előtt. Szlovákia számára ugyanis ez a múlthoz képest hatalmas előrelépést, haladást jelentett. Demokrácia volt teljes húsz évig, még akkor is, ha az korlátozott és formális volt. Csehszlovákiában a magyarhoz képest mindenképpen radikálisnak számító földreformot hajtottak végre (a németektől és a magyaroktól kisajátított nagybirtokokon). A jogrendszer minden problémája ellenére segítette az egyenlőség-tudat és a demokrácia-tudat kialakulását, ebbéli tapasztalataikat gazdagította. A polgári demokrácia 20 éve fontos tanulóidő volt a szlovákok politikai kultúrájának fejlődésében. Szlovák politikai pártok jöhettek létre, a civil társadalmi szervezkedés megindult és kialakult, parlamentáris keretek között politizálhattak, szervezett politikai életet élhettek. Számos szlovák politikus személyiség nőtt fel, akik állami funkciókba is bekerülhettek (bár nem olyan mértékben, mint ahogy az elvárható lett volna). Saját anyanyelvén kiművelt és oktatott fiatal értelmiségi réteg alakult ki. E fejezete végén a szerző megállapítja, hogy 1918 után a nemzeti szabadság ára a gazdasági hanyatlás, stagnáció volt.

Csehszlovákia nem volt felkészülve annak a különbségnek a kezelésére, amely a cseh és a szlovák országrész között minden szempontból fennállt. A gazdaságban ez azt jelentette, hogy a cseh szabadverseny helyett a szlovákok irányított állami gazdaságpolitikát igényeltek volna. A liberalizmus alapján a cseh tőke letarolta azt a szlovák (államilag védett) ipart, amit a budapesti központi irányítás alapján hoztak létre. A szlovák ipar hatalmas veszteségeit a szerző megdöbbentő számokkal illusztrálja. Csak a húszas években a cseh tőke kétszáz szlovák gyárat likvidált. Lipták szerint két, iparilag eltérő országot szerveztek egy államba. A megvalósított földreform sem tudta a szlovákiai nagy (15 százalékos) lakosságnövekedést kielégíteni. Szlovákiában általános szegénység alakult ki. 1930-ban a szlovák lakosság 43,3 százaléka a proletariátushoz, 46,7 százaléka pedig a kistermelőkhöz tartozott. Ekkoriban a katasztrofális állapotot az is kifejezte, hogy a lakosság egyharmada munkanélküli volt. Az ebből logikusan következő folyamat a radikalizálódás. A szlovák politika létfontosságú szükségletévé, a pártok programjának központi részévé újra Szlovákia iparosításának kérdése vált. A szlovák elégedetlenség olyan méretűvé dagadt, hogy az autonómiát követelő szlovák néppárt 1936-ban a csehektől a szlovák ipar tönkretétele miatt kártérítést, reparációt követelt.

Az oly szükséges iparosítási tervek csak későn, 1937-ben születtek meg, amit a nemzetközi helyzet befolyásolt. Ekkorra olyan stratégiai védelmi igények merültek fel, amelyek a fegyvergyártó nehézipar fejlesztését szorgalmazták. Ez az az időszak, amikortól újra kezdik fejleszteni a közép-szlovákiai nehézipari, fémgyártó vállalatokat, a szlovák fémkohászatot. A fegyvergyártási konjunktúra azonban már a hitleri Németországnak érlelte meg a gyümölcsöket.

Az első köztársaságban a németkérdés és a magyarkérdés mellett megmaradt tehát a szlovákkérdés is. Ez utóbbi az államigazgatás, a közigazgatás módjában, a gazdasági nehézségekben, az államjogi viszonyban, a kulturális színvonal különbségében, eltérő hagyományokban és politikai szükségletekben jelentkezett. De az urbanizáció fejlődésével, a kulturális központok és a városi életforma terjedésével a szlovák társadalom fokozatos fejlődése is biztosítva volt. Mindez a politikai tapasztalatokat növelte, de még mindig a nemzeti felszabadító harc maradt a fő cél, csak a magyarnál jóval kedvezőbb körülmények között.

1935 után az országon belül megnövekedett Szlovákia súlya és jelentősége (a német előrenyomulással szemben folyosót, kijárót, menekülési utat jelentett a szlávok felé). Ekkoriban vált határozottá az a szlovák politikai hang, amely a szlovák önkormányzatiság kiszélesítését, egyes politikai pártok esetében a szlovák autonómia követelését hirdette meg. A közös államon belüli autonómia követelésének mozgalma Lipták szerint mindenképpen létrejött volna, a problémát az jelenti, hogy ezt a klerikális-konzervatív jobboldal hirdette meg, és ezáltal e törekvés reakciós jelleget öltött. E problémát taglalva részletesen kitér arra, hogy a szlovák társadalom milyen politikai és vallási elvek alapján osztódik meg, hol helyezkedik el benne a radikalizmus, mennyire szocialisztikus és mennyire katolikus. A XX. századi szlovák történelem jellegének kialakulásában nagy szerepet játszott az is, hogy a szlovák polgári demokratikus politika gyenge volt. Ennek okai és következményei között találjuk mindazt, amit a szlovák történelem 1938 után produkált.

Lipták számára korkövetelmény volt, hogy a kommunista mozgalom, a kommunista párt szemszögéből is megvizsgálja a szlovákkérdés megoldásának terveit. Sorra veszi a kommunista pártnak a szlovák társadalomban betöltött szerepét, aminek lényege, hogy a szlovák nemzeti felkelésig, 1944-ig nem volt jelentős erő. Ezzel együtt gyakran hangsúlyozza a szlovák társadalomnak a baloldali radikalizmusra való „hajlamát” meghatározott társadalmi helyzetekben.

Szlovákia szerepe az első Csehszlovák Köztársaság megszűnésében, Lipták szerint, két nézőpontból is értékelhető. Az egyik a szlovák nemzeti emancipáció követelésének nem teljesítése. E szemszögből az 1938-as autonómia a centralizált Csehszlovákiát gyengítette ugyan, de már csak a kornyadozó építményre mért csapást. A másik nézőpont szerint a német akarat Szlovákiát használta fel arra, hogy Csehszlovákiát, Csehországot szétverje. A magyar és a lengyel étvágyra hivatkozva kényszerítette ki a szlovák néppárti vezetésből, hogy kihirdesse azt az önálló szlovák államot, amely azután Hitler kezében olyan játékszer volt, amelynek semmiféle önálló akarata nem lehetett. Az önálló szlovák állam létrejöttét az új állam politikusai a kisebbik rossz elvének figyelembe vételeként jellemezték. Láthattuk, hogy Csehszlovákiába a szlovákok kizárásos alapon léptek be, majd a kisebbik rossz elvét követve szálltak ki belőle. A második világháború végén, a szlovák nemzeti felkelés segítségével pedig arra törekedtek, hogy Szlovákiát föderális köztársaságként próbálják meg visszavinni a második Csehszlovákiába.

Miután hosszan elemzi és értékeli azt a folyamatot, ahogyan a müncheni egyezményre sor került, és ahogyan Csehszlovákia szétesett, Lipták rátér a szlovák politika negyedik meghatározó korszakára, a második világháborúra. 1939. március 14-én új állam jött létre, a szlovák állam (köztársaság), amelyet a nagyhatalmak az USA kivételével elismertek. Elmondja, hogyan került sor erre, és milyen jegyek alapján vált világossá, hogy ez Hitler bábállama. A német vezetés, a lengyel és a magyar érdekek között Szlovákiával lavírozva, különféle játszmák eszközéül használta ezt a Szlovákiát, amely a szerző elemzése és jellemzése alapján nem mondható fasisztának vagy nácinak. Gyakran és hosszan elemzi a magyar irredenta és soviniszta törekvések helyét és szerepét a szlovák politika alakulásában, és azt igazolja, hogy e szlovák állam védekezésül és a magyar előnyomulásra adott válaszként jött létre, mert ezzel a németek jóindulatáért versenyeztek a magyarokkal. Lipták szerint a szlovákok azért nem mertek kiugrani a háborúból, mert a magyaroktól féltek. Megtudhatjuk, hogy a szlovák hadseregnek is volt kiugrási terve, amely a SZU irányában szeretett volna nyitni. Arra is választ kapunk, hogyan és miért történt, hogy Szlovákia, bár folyamatosan Hitler szövetségese volt, mégis a győztesek oldalán tehetett pontot a háború végére. Ezt mindenekelőtt a cseh emigráns kormánynak köszönheti, amely egyúttal keményen és brutálisan visszautasította a szlovák nemzeti élet Csehszlovákián belüli, autonóm keretek közötti folytatásának lehetőségét.

A tisoi szlovák állam keretein belül már nemzeti alapú iparvédelmi politika valósult meg. Elkezdődött a tőke (különösen a zsidó, a cseh és a magyar tőke) szlovákosítása. Ezzel együtt a szlovák ipart és gazdaságot a hitleri Németország hadiipari termelőjeként és szállítójaként működtették, ami bizonyos mértékű gazdasági hasznot hozott a szlovákoknak. Lipták elemzi azt a folyamatot is, ahogyan a zsidó vagyonokat árjásították és ahogyan (a németeket kivéve) a más nemzetiségűeket kizárták a gazdaság működtetéséből. Ezzel kezdődött el Szlovákiában a magántulajdonba való rendkívüli mértékű beavatkozás, ami mellett az 1945 utáni államosítás és kisajátítás már nem is tűnt olyan nagy bűnnek.

E szlovák állam politikai-társadalmi rendszerét elemezve, Lipták megállapítja, hogy jobboldali néppárti diktatúra volt. A demokráciaellenes, jobboldali autoriter (vezérelvű) rendszer a szlovák politikában mély gyökerekkel rendelkezik, mert ilyen elemek az 1920-as években megindult autonómia-törekvésekben is fellelhetők. Ez a szlovák állam liberalizmus- és bolsevizmusellenes belpolitikát folytatott, és az ellenzéket koncentrációs táborba zárta. Egypárti politikai diktatúra volt, s az egypárti politikai monopóliumot az alkotmányba is belefoglalták. A vezérelvűséget ugyancsak az alkotmány és több törvény is tartalmazta. Lipták elemzése közben a magyar Horthy-rendszert kegyetlenebb diktatúraként mutatja be, mint amilyen a tisoi rendszer és állam volt. A Horthy-rendszert folyamatosan fasisztaként emlegeti, de a tisoi szlovák rendszerről ezt nem állítja, sőt ennek jelzőjeként visszautasítja (pedig Szlovákiában az ellenzéket koncentrációs táborba zárták), annak ellenére, hogy szerinte e rendszerben a zsidók meggyalázása, vagyonuk elvétele népi-nemzeti játékká vált.

A tisoi rendszert olyan slendrián diktatúraként írja le, amelyben lehetséges volt az ellenállás megszervezése is. Az ellenállás megszervezésének legfőbb, legaktívabb, legradikálisabb ereje a kommunista párt, amely ekkortól és a megszervezett és végrehajtott (majd a németek által levert) szlovák nemzeti felkeléstől kezdve a lakossághoz egyre közelebb kerül. A kommunisták a nagy, a végső harcra készülnek a kapitalizmus ellen, és olyan terveket is készítenek, amelyek szerint Szlovákia nemzeti emancipációs problémáját úgy lehetne a legjobban megoldani, ha a SZU egyik köztársaságává válna. Az ellenállás megszervezése közben kerül sor azon tervek egyeztetésére is, amelyek a háború utáni Szlovákia sorsára vonatkoztak. A kommunisták soraiban még a csehszlovák föderalizációs lehetőség is felmerült, amit a szövetségesek által egyetlenként elismert és hivatalosnak tartott londoni emigráns csehszlovák kormány Benes vezetésével határozottan visszautasított.

A szlovák nemzeti felkelés (amelynek Lipták szerint a háborúval foglalkozó nyugati szakirodalom nem szentel elég figyelmet) a szlovák nemzet sorsára nézve elsőrendű hatású és jelentőségű volt. Benne a szlovák történelem fő politikai áramlatai mérettettek meg. A szerző szerint a felkelés katonai és politikai jelentősége azért nem tudott érvényre jutni, mert a románok elvették a szlovákok elől a nagy lehetőséget, a Kárpátokon való átkelés lehetővé tételét a szovjet csapatok számára. Ezért a felkelés végül alapvetően a belpolitika szempontjából vált jelentőssé. A felkeléssel Szlovákia a szövetségesek oldalára állt, s nem volt az sem mindegy, hogy Szlovákia hogyan lép az új Csehszlovákiába. A felkelésben ugyanis létrejöttek azok a fő szervek (a Szlovák Nemzeti Tanács mint parlament és a Megbízottak Testülete mint fő végrehajtó szerv), amelyek a szlovák nemzet politikai képviseletére hivatottak voltak. A felkelésben a kommunista párt jelentős erővé vált és súlya is megnövekedett, befolyása, hatása egyre szélesebb rétegekre terjedt ki.

Ezzel a megnövekedett befolyással és erővel léptek a kommunisták abba a korszakba, amely a szerző művében a szlovák politika tárgyalt utolsó, ötödik meghatározó korszakának számít. Ez a háború utáni korszak, amelyben azt a folyamatot kísérhetjük nyomon, ahogyan Szlovákia azon Csehszlovákia részévé válik, amely a többi népi demokráciával egyetemben szovjet mintára, sztálini proletárdiktatúrává válik. Ez az időszak Liptáknak a jelenkor küszöbét jelenti, hiszen Szlovákia XX. századi történetét harminc évvel ezelőtti távlatból (1968–69-ből) szemlélte. A második világháború utáni évek hatalmas népmozgásokat és politikai földrengéssel felérő fordulatokat hoztak Szlovákia számára is. Miután adatokkal igazolja a szlovák háborús károkat, leírja azt a különös légkört, amivel a háború utáni első évek elindultak. Ezek között voltak a kitelepítések (németek, magyarok lakosságcseréje) és a nyomukban járó szlovák és cseh kolonizáció. A kitelepítések és a lakosságcsere mélyebb okait, folyamatait nem elemzi. Adatokat közöl a lakosságmozgásokról, majd arról ír, hogy a politikai elit cseréje is mély és alapos, vagy inkább széles körű volt. Megjegyzi, hogy egy generáción belül három ilyen váltás ment végbe. A hatalomátvétel felelősségrevonással, bíráskodással, radikális tisztogatási akciókkal járt együtt. Azt is megjegyzi, hogy a magyaroknak állampolgárságuktól való megfosztása és a magyar megszállók eltakarodása megkönnyebbülést váltott ki a szlovákokból.

Miután felvázolta a háború utáni élet minőségét, a politikai hatalomátvétel és a „hogyan tovább” politikai kérdésfeltevése következik. A hatalomért folytatott harc most már a kommunisták, a szocialisták, valamint a polgári erők között folyik. A jobboldali konzervatív erőket felszámolták vagy azok elmenekültek. Állami méretekben az egyik fő politikai problémát az okozta, hogy az ország cseh és szlovák részében a politikai erők összetétele nem volt egyforma. A cseheknél a kommunista és szocialista erők voltak túlsúlyban, a szlovákoknál a kommunistáktól jobbra álló közép- és jobboldali polgári erőkből létrehozott Demokrata Párt. Így az első országos választásokon kialakult az a komoly politikai feszültség, amelynek végső következménye a Szlovákiában 62 százalékos túlsúlyt kitevő Demokrata Párt baloldaliak általi felszámolása lett. A külpolitikában a szláv (szovjet, délszláv) orientáció került előtérbe, a belpolitika tétje pedig az államosítás, a kisajátítás mértéke, a magántulajdon felszámolásának mikéntje lett. A szerző azt írja le, hogyan játszódott le a baloldali radikális államfordulat, és hogy ez milyen spontán és mesterségesen megszervezett tömegnyomásokra történt. Ez az elemzés természetesen még nem vetheti fel a hidegháborús befolyási övezet nagyhatalmak részéről történő felosztását, hanem azt próbálja meg bebizonyítani, hogy a baloldali államfordulat belpolitikai okokból, belpolitikai nyomásra történt.

Az államosítás szakaszai együttjárnak minden ellenzék felszámolásának folyamatával. Így jut el az ötvenes évek elemzéséhez, mely éveket találóan „név nélküli éveknek” nevezi. Mivel időben egyre közelebb kerül azokhoz a napokhoz, amikor megírta a könyvét, szakmai nehézségeit elismerve közli, hogy ha ezeket az éveket csupán a publikált források alapján tekintjük, akkor a történelmi törvényszerűségek és tapasztalatok ekkorra érvényüket veszítették. Aki az 50-es, 60-as évekkel akar foglalkozni, az információhiányba ütközik.

A források és információk hiányának ellenére azonban kiválóan és lényeglátóan elemzi a sztálinizmus csehszlovákiai politikai, gazdasági és társadalmi kialakulását. A források egyoldalúak, mégis meglehetősen pontosan és sokoldalúan írta le 1968-ban azt, amire sok kutató csak jóval később (az 1980-as, 1990-es években) jött rá, csak később látott meg és fogalmazott meg. Lipták véleménye szerint a történelmet nem lehet a jelentől elválasztani, mert a múltban folyik a jelen megalapozása, a jelenben pedig a jövő készülődik. Így tehát az ötvenes években a buldózeres leegyszerűsítés, a kiüresedett, szürke formák és terek korszakát alapozták meg. Megszületett az a panelvilág, amely ugyan civilizációs előrelépést jelentett a szegények kunyhóihoz képest, de a kitűzött célokat normális módszerekkel elérni nem lehetett. Elismeri az ötvenes évek hatalmas mennyiségi fejlődését, de felteszi a kérdést, hogy ez a minőségnek hogyan lesz a kárára. Megállapítja azt is, hogy a sztálinizmus megmutatta: a szocializmusnak nem lehet csehszlovák útja. Gyakran felteszi a kérdést, hogy a szovjet modell bevezetésében fellépett deformációk a rendszer sajátjai-e, vagy csak végrehajtási hibák, de mindannyiszor le kell szögeznie, hogy a deformációk a rendszer belső logikájából, elveiből fakadnak. Az 1968-ig megszerzett húszéves tapasztalat arra a kijelentésre ösztönzi, hogy a társadalmi rétegeket forradalmi úton nem lehet megváltoztatni, átalakítani. Amikor ezt mégis megpróbálják, akkor következik a terror. Az 1948 februárja után megvalósított politikai rendszer, azaz a proletárdiktatúra az ilyen politikai társadalmi elvekre épített illúziókért való legdrágább megfizetés. Az elveszett illúziók között tarthatók számon a cseh–szlovák viszony igazságos elrendezésére vonatkozó elképzelések is.

 

L'ubomír Lipták: Slovensko v 20. storoèí (Szlovákia a XX. században). Bratislava, Kalligram, 1998. 371 p.

Hamberger Judit

 

HonlaP

Tartalomjegyzék 2000/3.