Klió 2000/3.
9. évfolyam
Laird Boswell, a Wisconsin Egyetem tanára a nemzeti hovatartozás, a beilleszkedés, illetve a be nem fogadás kérdéseit vizsgálja tanulmányában a franciák és az elzász-lotaringiaiak viszonyának konkrét, 1939–40. évi története kapcsán. A cikk sok tudnivalót nyújt a terület II. világháborús történelméből és tanulságokkal szolgál a nemzeti gyűlölködés megnyilvánulásairól, kibontakozásának esetleges okairól.
1939 szeptemberében ugyanis mintegy 600 ezer elzászi és lotharingiai lakost evakuáltak a frontvonalakról, s egy részüket Délnyugat-Franciaországban telepítették le. A menekültek már 8 hónapot töltöttek új környezetükben, s jól-rosszul beilleszkedtek, amikor 1940-ben, egy április végi nap délutánján összejövetelt tartottak, és a helybeliek rájuk fogták, hogy biztosan Hitler születésnapját ünneplik. A hír futótűzként terjedt és egyre torzult: már horogkeresztekről beszéltek, s nagy dáridóról. És hiába cáfolta a hírt a helyi újság, már késő volt, a közvélemény egyre nagyobb gyanakvással kezdte nézni az elzászi, lotharingiai menekültek jelenlétét a francia nemzetközösségben.
Két héttel az eset után Hitler megindította nyugati villámtámadását. A francia lakosság haragja most még erősebben zúdult a többnyire németül beszélő elzászi, lotaringiai kitelepítettekre. Állandósult a gyanú, az ellenszenv irántuk. Tulajdonképpen a felszín alatt mindig is jelen volt feszültségek törtek most fel. Ez a jelenség a szerző szerint a franciák nemzeti érzéseiben mutatkozó mély válságra utal.
Az európai nacionalizmusról szóló irodalomban meg szokták különböztetni az állampolgári és a nemzeti hovatartozás két modelljét. A Rajna jobb partján az állampolgárság etnokulturális kritériumokra alapult (ezen az alapon tartott Németország igényt Elzász-Lotaringiára), a folyó másik oldalán a nemzetközösséghez való önkéntes csatlakozás döntötte el a hovatartozást. Ez a szembenállás legalább a forradalomra és a napóleoni időkre megy vissza, ha nem régebbre, és legújabbkori gyökerei Fustel de Coulanges és Theodor Mommsen vitáiban találhatók meg abból az időből, amikor Németország annektálta Elzász-Lotaringiát 1871-ben. Franciaországban a nemzeti identitás mélységesen etnikai és kulturális jellegű. Sokan úgy vélik, hogy az országban tulajdonképpen a nemzettudat etnokulturális modellje került szembe az „uralkodó” állampolgári, asszimilációs modellel a Dreyfus-ügy idején, aztán a Vichy-rendszerben, és kihívást jelent ma is, a Le Pen-féle Nemzeti Front fellépése idején.
Boswell úgy látja, hogy 1939–40-ben a menekültek és a helybeliek között azért erősödtek fel a feszültségek, mert a szereplők nem egyformán gondolkodtak arról, mit jelent franciának lenni. E felfogásbeli különbség azonban nem pusztán a nép között volt tapasztalható, hanem áthatotta az állam szervezeteit is (a katonaságot, a bürokráciát és a nevelési rendszert), s ezzel az állam – nem tudva róla – maga is gyarapította a nemzeti hovatartozás érzésével kapcsolatos ellentmondásokat.
Elzász, továbbá Lotaringia egy részének elvesztése 1871-ben súlyos sebet ejtett a franciák lelkén és hazafiságán. „Elvesztett tartományok”nak, a „két nővér”-nek emlegették, és a térképeken a gyász színeivel ábrázolták e területeket. Nélkülük csonkának érezték Franciaországot. I. világháborús győzelmüket követően aztán visszakapták az „elvesztett tartományokat”, azonban az újra beillesztésük igen nehezen ment. Az állam tapintatlanul, a helyi viszonyokat nem ismerő tisztviselőket küldött az ottani lakosok nyakára, akik valósággal gyarmatosítókként viselkedtek. Erőszakkal bevezették a francia nyelvet az iskolákban, ahol fél évszázadon át németül tanultak a gyerekek. Végül Párizs – az ellenállást tapasztalva – beleegyezett, hogy Elzász-Lotharingiának külön jogrendszere legyen ezután is, s az állam és az egyház továbbra is összefonódva működjék.
A „visszakapott tartományok” iránt a 20-as évek közepétől csökkent az érdeklődés. Az átlag francia számára nem volt kétséges, hogy e területek, amióta XIV. Lajos az országhoz csatolta őket, egyértelműen ízig-vérig franciák voltak, hogy az ötven éves német uralom alatt is mindig azok maradtak. Arról, hogy mit jelentett az ottani lakosoknak a Heimat (a haza) fogalma, a német nyelv, a protestantizmus, és az a körülmény, hogy itt nem vált szét az állam és az egyház – arról a franciák alig tudtak valamit.
Az elzász-lotaringiaiak a háború kitörésekor, 1939. szeptember elején kerültek ismét a figyelem központjába, akkor, amikor a francia hatóságok a Maginot-vonal mentén egy 10–15 km szélességű sávban Luxemburgtól egészen a svájci határig mintegy 600 ezer elzászi, lotaringiai lakost evakuáltak. Strasbourg városa közel 200 ezer lakójának 48 óra alatt el kellett hagynia otthonát. A menekülteket Közép- és Délnyugat-Franciaországban (Haute-Vienne, Dordogne, Landes, Charente, Charente-Inférieure, Indre, Lot-et-Garonne, Gers), vidéki házakban helyezték el.
A menekültek és a helybeliek között hamarosan súlyos ellentétek keletkeztek, hiszen két kultúra, két társadalmi rendszer találkozott itt össze. Az érkezőket kellemetlenül érintette a szegénység, a folyóvíz és a villanyáram hiánya és a primitív toalettek. A megdöbbenést fokozta, hogy a különbségek a beszélt nyelvben, a szokásokban, a nemzeti tudatban is feltűnőek voltak. Az utazás és megérkezés körülményei is szörnyű élményt jelentettek – amit nem lehet csodálni, hiszen bár a hatóságok már a 30-as évek közepén (!) elkészítették az evakuáció tervét, most rövid időn belül több mint félmillió embert kellett dél felé költöztetniük, miközben a hadsereget ellenkező irányba kellett utaztatni. A megérkezés után néhány nap alatt szétosztották a menekülteket számtalan kis városkában, apró településeken, tanyákon. Sokuk nagy elszigeteltségben élt ezután. A számukra rekvirált házak szegényesek voltak, gyakran fűthetetlenek. A menekültek alig hoztak magukkal téli holmikat, s itt sem kaptak ilyeneket. Úgy érezték, az országnak ez a része 300 évvel el van maradva a fejlődésben.
A menekültek demoralizálásához hozzájárult, hogy az általuk elhagyott két tartományba francia katonaság nyomult be, és szeptember, október folyamán rabolt, fosztogatott a vidéken. A jól őrzött Strasbourg megmenekült ettől, de más helységek nagyon rosszul jártak. Sarregueminesben például mindent tönkretettek, felégettek a részeg francia katonák. Rontotta a helyzetet, hogy az erről szóló hírek, gyakran túlzó rémhírek eljutottak a menekültekhez is. A fosztogatás a furcsa háború első napjaitól decemberig tartott. A hadseregben novemberben hirdették ki, hogy a rablók, tolvajok akár halálbüntetést is kaphatnak. Végül 63 katonát állítottak a háborús tanács elé. A kártalanítást erőtlenül, bürokratikusan intézte az állam. Hogyan történhetett meg az, hogy a francia hadsereg katonái végigfosztogatták az elzásziak, lotaringiaiak elhagyott otthonait? 1939 őszén a francia katonák a legelemibb felszerelést sem kapták meg. Nem volt ruhájuk, cipőjük, kabátjuk, takarójuk. Az elhagyott házak annál inkább csábították őket, mert azt gondolták, ez a terület nemsokára harctér lesz, s a rablásokért utólag a „boschokat” lehet majd hibáztatni. Emellett jórészük semmit sem tudott az itteni lakosságról, s látva a német nyelvű könyveket, újságokat, úgy viselkedett, mintha német területen lett volna. Az elzásziak, lotaringiaiak viszont ezek után másodrendű állampolgároknak érezték magukat a saját hazájukban. A katonaság éppen akkor bomlasztotta a nemzeti egységet, amikor arra a legnagyobb szükség lett volna.
A menekültlét napi kellemetlenségei mellett a nyelvi problémák okozták a legtöbb bajt. A menekültek jó része, különösen az öregek, egyáltalán nem beszéltek franciául, mi több, az ellenség nyelvét beszélték. A fiataloknak közvetlen módszerrel (azaz anyanyelvi magyarázatok nélkül) kellett franciául tanulniuk az iskolában, aminek az lett a következménye, hogy sem németül, sem franciául nem tudtak igazán. Német beszédük alapján a helybeliek könnyen összetéveszthették őket a német internáltakkal. A nyelv miatt őket ért hátrányok következtében a menekültekben kisebbségi érzés alakult ki a les francais de l’intérieurrel szemben. Növelte ezt az érzést az, hogy megtiltották nekik a dialektusok használatát a telefonbeszélgetéseknél. A menekült elzásziak, lotaringiaiak arra ébredtek, hogy anyanyelvük miatt nem voltak hazafiak többé.
A konfliktusok másik forrása a vallás volt. Elzász-Lotharingiában az egyházat és az államot nem választották szét, az 1801-es konkordátum érvényben volt. Ez azt jelentette, hogy eltérően a franciaországi szokástól, náluk az állam fizette a papokat, lelkipásztorokat, rabbikat, a nevelést vallási alapon szervezték meg, a vallásoktatás fontos része volt a tantervnek. Az elkülönülő közigazgatási és nevelési rendszer szintén szétválasztó hatású volt a menekültek és a helybeliek viszonylatában. Előfordult, hogy nem szolgálták ki őket a boltokban. A helybeliek „boschok”-nak csúfolták az elzásziakat, lotaringiaiakat, s az érintettek keserűen emlékeztek arra, hogy amikor német uralom alatt éltek, akkor pedig „Franzosenkopf” volt a gúnynevük. A legfájdalmasabb az volt számukra, hogy kétségbe vonták francia mivoltukat, holott 1871 és 1914 között ők voltak a francia nemzeti identitás letéteményesei.
Az elzászi, lotaringiai menekültekkel szemben feléledt ellenségesség és gyanú még erősebben fellángolt a német támadás idején, 1940 májusában. Kémeknek tartották őket, a franciák szemében ők voltak az ötödik hadoszlop. Mindenféle anarchista cselekedettel vádolták, s előfordult, hogy az utcán bántalmazták őket. Még a francia igazságszolgáltatás is mostohán bánt velük, gyakrabban és szigorúbban büntette őket, mint a helybelieket. Újabb csapás volt rájuk nézve, amikor megjelentek a belga menekültek. őket szívesebben fogadták, s ez csak mélyítette a szakadékot az elzász-lotaringiaiak és a franciák között.
Franciaország veresége óriási változást hozott a menekültek életébe: 1940 nyarán és őszén a németek unszolására az elzásziak, lotaringiaiak többsége (miután a zsidókat és az „idegen” elemeket kiszűrték közülük) visszatért az otthonába. 20–60 ezerre becsülik azok számát, akik helyben maradtak, és csatlakoztak az ellenállókhoz, majd a háború után végleg új hazájukban leltek otthonra. Vajon mi volt az oka, hogy ilyen óriási tömegek tértek vissza a náci fennhatóság alá? Boswell azzal magyarázza, hogy erős nyomás nehezedett ez irányban a Vichy-kormányra, s ezen keresztül az elzászi vezetőkre is. Az elzász-lotaringiaiak „hazamenekültek” a franciák ellenséges magatartása elől is, és a rossz életkörülmények szintén a hazatérés mellett szóltak.
A II. világháborút követő évtizedek alatt az evakuáció emléke elhalványult. Utólag kis jelentőségű epizód volt csupán a náci uralom rémségeihez képest, ahhoz képest, hogy körülbelül 40 ezer erőszakkal besorolt elzász-lotaringiai pusztult el német egyenruhában főként az orosz fronton, és további tömegek haltak meg a felszabadító harcokban. A résztvevők igyekeztek nem emlékezni a múltra, bár született azóta „Nos, inkább ne beszéljük róla!” címmel egy nagy sikert aratott keserű szatíra is. Boswell a két világháború között mindenekelőtt az elszász-lotaringiaiak rosszul véghezvitt integrálásában látja az okát annak, hogy bennük és a franciákban a nemzeti egységtudat válságba került. E válság legmélyebb pontját az 1939–40-es evakuáció ideje jelentette. Valami „disszonáns hang szólalt meg magában a francia lélekben” – ahogyan egy megfigyelő megjegyezte –, s emiatt lett bizonytalan, mit is jelent franciának lenni. Ez a „disszonáns hang” azután áthatotta az egész társadalmat a néptől kezdve az állam irányító intézményeiig. A szerző további magyarázata, hogy az elzász-lotaringiaiak korábban a nemzeti identitás megtestesítői voltak a dél-nyugat franciák szemében – s ezt a mítikus képet nehéz volt összeegyeztetniük a németül beszélő menekültek valóságos képével. A bajokat súlyosbította, hogy a két világháború közötti évekből fennmaradt konfliktusokhoz hozzáadódtak a háború okozta nehézségek. Az állam maga is hozzájárult az elzász-lotaringiaiak elidegenítéséhez, amikor például nem lépett fel erélyesen a fosztogató katonákkal szemben az első napokban; amikor elmulasztotta megismertetni a nemzettel az elzásziak, lotaringiaiak kultúráját, történelmét. Az állam ingadozott a nemzet etnikai és állampolgári koncepciója között. A 30-as évek közepétől azután inkább az etnikai szempontú felfogás mellé állt. Az iskola azt hirdette: a francia latin nemzet. Türelmesek voltak a helyi dialektusokkal szemben – ha azok latinok voltak. Ebben a „latin Franciaországban”, persze, nem volt egyértelmű Elzász és Lotaringia helyzete. Éppen ezért különféle magyarázatok születtek etnikai, nyelvi, földrajzi eredetéről. Mindezek – párhuzamosan azzal a vélekedéssel, miszerint Elzász-Lotaringia saját elhatározásából lett francia (Renan) – azt igyekeztek bizonyítani, hogy Elzász és Franciaország azonos etnikai gyökerekből alakult, egyaránt a latin civilizációból táplálkozott, és mindkét nemzet kulturális öröksége az 1900 évvel ezelőtt élt gallokig vezethető vissza. A jelen felfogást tehát a messzi múlttal kísérelték meg alátámasztani.
Mások másként érveltek. M. Leroy szerint például Elzász-Lotaringiát kelták és „ellatinosodott germánok” lakták, s a terület a latin és germán civilizáció olvasztótégelye lett. Voltak, akik úgy gondolták, Elzász-Lotaringia mindig is latin volt, mások szerint el kell latinosítani.
A délnyugati franciák mindebből csak annyit láttak, hogy a németül beszélő francia menekültek nem illenek be közéjük, ezért a nehéz időkben belső ellenséget konstruáltak maguknak a személyükben. Ami a nyelvet illeti, a baszkkal és a bretonnal nem volt semmi bajuk, a német viszont más volt: ez az országot örökösen fenyegető hatalom, azaz az ellenség nyelvének számított. Elzász-Lotaringia helyzetét még az is befolyásolta, hogy kimaradt az 1870 után bekövetkező konszolidációból, s fiai német oldalon harcoltak az I. világháborúban. A 20-as, 30-as években, az újra beillesztésük idején az állam gyakran megsértette állampolgári jogaikat az erőszakos franciásítással, az igazságtalan közigazgatással, bíráskodással. Az elzász-lotaringiaiak s a franciák különbözőképpen élték meg kapcsolatukat szűkebb régiójukhoz és a nemzethez is. A délnyugati franciák szemében a nemzethez fűződő kapcsolat a petite patrie iránti szeretetből nő ki; az elzász-lotaringiaiakat mélységes ragaszkodás fűzte szűkebb hazájukhoz, a Heimat-hoz, de helyi ragaszkodásuk és a nemzethez fűződő érzelmeik között nem volt soha erős a kapcsolat. ők úgy érezték, szerethetik a Heimat-ot, ugyanakkor erősen kötődhetnek a nemzethez (bár egyikből nem következik szükségszerűen a másik), úgy vélték, a nyelvnek nincs köze a hazafisághoz, és nem láttak ellentmondást abban, hogy a nagy egész közepette az ő régiójukban más törvények és privilégiumok érvényesülnek. Nemzettudatuk jobban megközelítette a hivatalos francia köztársasági modellt, mint a délnyugat franciáké. Szerzőnk szerint ambivalens nemzeti érzéseik a francia társadalom nemzettudatában jelen lévő megosztottságot tükrözte.
Laird Boswell: Franco-Alsatian Conflict and the Crisis of National Sentiment diring the Phoney War (Francia–elzászi konfliktus és a nemzeti érzések válsága a „furcsa háború” idején). The Journal of Modern History, 71. évf., 3. szám, 1999. szeptember, 552–584. o.
Fodor Mihályné