Klió 2000/3.
9. évfolyam
Az I. világháború legdöntőbb eseménye Amerika Németország elleni hadüzenete volt. A lI. világháború legdöntőbb fordulata pedig, amikor Németország megtámadta Oroszországot. Roosevelt már jóval Pearl Harbor előtt elkötelezte magát, hogy ellenszegül a hitleri Németországnak; az amerikai flotta, hadüzenet nélkül, akkor már harcolt német tengerészeti egységek ellen az Atlanti-óceánon. Ezzel szemben 194l. június 22-e előtt a sztálini Szovjetunió egyáltalán nem kötötte le magát amellett, hogy szembeszáll Hitlerrel. Ellenkezőleg: Sztálin az utolsó pillanatig nem hitte, hogy Hitler megtámadja őt – tulajdonképpen még néhány órán keresztül azután sem, amikor a német fegyveres erők már betörtek Oroszországba.
Sztálin mindent megtett, hogy meggyőzze Hitlert a barátságáról. Hitler és Sztálin 1939 és 1941 közti kapcsolata a legkülönösebb, s talán a legérdekesebb fejezete a század diplomáciai, politikai és személyi történelmének. Bizonyos részletei – főképpen a szövetségesek által 1945-ben zsákmányolt német dokumentumokból – több mint ötven éve ismertek. Megközelítőleg kétszáz német hadosztály gyülekezett Lengyelországban, a szovjet határ előtt. Német gépek tucatjai végeztek felderítő berepüléseket a Szovjetunió nyugati része felett. Különféle okokból Hitler nem rejtette véka alá, hogy meg fogja támadni Oroszországot. Erre bőséges bizonyíték volt. Churchill megpróbálta figyelmeztetni Sztálint, hogy mi várható, ám hiába. Sztálin mindent megtett, hogy eltérítse Hitlert a szándékától, amelyben maga nem is hitt. Azt gondolta, hogy a legrosszabb esetben a német tábornokok készülődnek valamire Hitler ellenében.
Sztálint akkoriban nem csupán tévhit, hanem gyávaság is jellemezte. Erőfeszítései sokfélék és szánalmasak voltak: egyre-másra tett gesztusok, jelzések. Mind azzal a céllal, hogy kimutassa Hitlernek megnemtámadási egyezményük iránti lojalitását. Amikor végül kirobbant a német hadüzenet, Sztálin berlini nagykövete azt kérdezte Ribbentroptól: „Nincs ebben valami tévedés?” Vjacseszláv Molotov külügyminiszter pedig azzal fordult Werner von Schulenburghoz, Németország moszkvai nagykövetéhez: „Megérdemeltük ezt?” Von Schulenburg – ez a régivágású porosz nemes, aki hiába tett meg mindent, hogy eltérítse Hitlert Oroszország megtámadásának szándékától – lett ennek a komor, időnként nevetséges történetnek a hőse: 1944-ben Himmler kivégeztette.
Gabriel Gorodetsky a szovjet diplomáciatörténet szakértője. Terjedelmes beszámolója lényegében megerősíti az események előbbi összefoglalását. De van ennél több is. Könyve, s az abban található dokumentáció rendkívül időszerű, mert az utóbbi időben revizionista hullám keletkezett, amely főként (bár nem kizárólagosan) Németországból és Ausztriából indult ki. A történettudomány persze bizonyos mértékben mindig revizionizmus. Magyarázatot kell találnia a sokféle lehetőségre, amely fennállt; a történész mindig újra és újra tárgyalja a történelmet. Ami számít, az a revizionizmusnak a célja. Ebben az esetben egyes revizionisták célja Hitler Harmadik Birodalmának – a legjobb esetben részleges – rehabilitációja: amellett kívánnak érvelni (és néhány esetben azt akarják „bizonyítani”), hogy Hitler 1941. évi támadása Oroszország ellen csupán megelőzés volt, mert Sztálin volt az, aki abban az évben támadást készített elő Németország ellen.
Kezdődött ez 1977-ben David Irving: Hitler háborúja című könyvével (melyet John Keegan nemrégiben és meglehetősen érthetetlen módon a II. világháborúról szóló legfontosabb ötven munka egyikeként értékelt). Egy-két teljesen töredékes és pontatlan iratra, mint bizonyítékra hivatkozva, Irving azt állította, hogy 1941-ben a Szovjetunió meg akarta támadni Németországot. Tíz évvel később számos neves német történész folyamodott körmönfont kísérlethez Hitler rehabilitációja érdekében. ők két érvre alapoztak: az egyik, hogy a kommunizmus legalább olyan rossz, mint a nácizmus, ezért a holokauszt sok tekintetben válasz volt a gulágokra; a másik, hogy Sztálin egyébként is meg akarta támadni Németországot. Ez utóbbi érvelést átvette Günther Gillessen a konzervatív Frankfurter Allgemeine Zeitungban, aztán az osztrák Ernst Topitsch (aki kijelentette, hogy a II. világháború „lényegében szovjet támadás volt a nyugati demokráciák ellen, melyben Németország csupán a hadászati eszköz szerepét töltötte be”), továbbá a német hadtörténész Joachim Hoffmann, és Werner Maser (Hitler életrajzíróinak egyike), sőt még az amerikai R. C. Raack is. Ezek a szerzők támogatást kaptak Szuvarov, egy szovjet emigráns, valamint a nagyon kétes korábbi titkosrendőr, Pavel Szudoplatov és az orosz történész, V. A. Nevezsin révén. Sztálin ezen befeketítésének célja (melyre bőven volt anyag) Hitler rossz hírének ravasz tompítása volt – ismét azt igazolandó, hogy ez utóbbinak Oroszország elleni inváziója nem volt más, mint válasz Sztálin ellene irányuló támadási szándékára.
Gorodetsky könyvének érdeme annak bizonyítása, hogy Sztálin indítékait alapos tévedés a fentiek szerint magyarázni. A könyvben bemutatott tények olyan képet tárnak elénk Sztálinról, amely szerint nemcsak mások csapták be őt, hanem rendkívüli mértékben áltatta ő is sajátmagát. A kívánság a gondolat atyja; ez esetben Sztálinnak az volt a kívánsága, hogy megbízhasson Hitlerben. Hitler és Sztálin kapcsolatának lélektani dimenziója hátborzongatóan lenyűgöző történet. Később is, az egész háború ideje alatt tisztelték, sőt csodálták egymást.
1941. június 22-én a német hadsereg betör Oroszországba, és a Luftwaffe szétrombolja az orosz légierő felét; Sztálin zihálva lélegzik, tehetetlen. „Hitler bizonyosan nem tud róla... – motyogja. – Ha provokációra lenne szükség, a német tábornokok a saját városaikat bombáznák.” Néhány nappal korábban, amikor egyik jelentés a másik után jelezte, hogy a német támadás napok, ha ugyan nem órák kérdése, Zsukov és Tyimosenko tábornokok engedélyt kértek Szálintól, hogy elemi védelmi előkészületeket tehessenek. Sztálin válaszul arra utasította Tyimosenkot, hogy ne tüzeljenek a határ fölött berepülő gépekre. Dührohamában üvöltözött Zsukovval: „Azt javasolja nekem, hogy most mozgósítsunk, riadóztassuk a csapatokat és vigyük őket a nyugati határokra? Hiszen ez háborút jelent!” Sztálin faarcú talpnyalója, Molotov azt kérdezte Zsukovtól: „Mindenáron harcolni akar a németek ellen?” Június 18-án, kevesebb mint három nappal a támadás előtt Sztálin ismét ráüvöltött Zsukovra: „Azért jött, hogy háborúval ijesztgessen bennünket, vagy talán saját maga akar háborút, mert még nincs eléggé kidekorálva a zubbonya, még nem elég magas a rangja?!” „Ha képes lesz provokálni a németeket, ha engedélyünk nélkül a határra küldi a csapatokat, hát fejek fognak a porba hullni, jól jegyezze meg a szavamat!” – ezzel véget vetett a megbeszélésnek, és bevágta maga mögött az ajtót.
Ezek utan alig tétetett valami előkészület. Minden figyelmeztetés – már pedig ebből százszámra érkezett, kezdve a német emigánsoktól Churchillig – semmibe vétetett. Sztálin Churchillel szemben ragaszkodott Hitlerhez. Június 22-e után csaknem tíz napig Sztálin merev kábulatban élt; ekkor azután összeszedte magát, és először beszélt népéhez. Ez azonban már más történet. Ami idetartozik, az egy másik dokumentumból való bizonyíték, amely mellékesen megdönti a revizionisták, konzervatívok és újkonzervatívok Sztálinról, a Nemzetközi Forradalmárról szóló egész tézisét. Két hónappal a német támadás előtt ugyanis Sztálin így írt Georgij Dimitrovnak, a Komintern elnökének: „Az Internacionálét Marx idejében alapították a közelgő nemzetközi forradalomra várva. A Kominternt Lenin hozta létre egy hasonló időszakban. Ma minden ország számára a nemzeti feladatok a legeslegfontosabbak. Nem kell ragaszkodni ahhoz, ami tegnap volt! Mindig az új körülményeket kell pontosan számításba vennünk.” Az új körülmények ezúttal a szovjeteknek a hitleri Németországhoz fűződő barátságának szükségességét jelentették. Néhány nappal később Sztálin bérence, Andrej Zsdanov figyelmeztette Dimitrovot, hogy amit „Sztálin termékeny talajnak tekint a kémek és ellenséges ügynökök számára”, az „a kritikátlan kozmopolitizmus” (s főleg a zsidóságra célzott – de ez már ismét más történet).
Gorodetsky Dimitrov Bulgáriában őrzött naplójában találta ezt. Dokumentumainak nagy része azonban Moszkvából származik. Ezek értéke igen fontos, több okból is: a fent említett újabb adalékot szolgáltatják Sztálin gyávaságáról és Hitler iránt érzett, szinte határtalan bizalmáról, továbbá megvilágítják Sztálin 1941. május 5-én, a katonai akadémián elhangzott beszédének körülményeit és szövegét. Ebben ténylegesen felszólította hallgatóságát, hogy legyenek készen a háborúra, ha annak be kell következnie. Ezt a beszédet nemcsak hogy pontatlanul idézték, hanem néhányszor meg is hamisították. A tények azt is mutatják, hogy – ellentétben a még mindig elfogadott általános magyarázattal – Hitler 1941. áprilisi balkáni hadjárata valójában nem halasztotta el és nem is akadályozta Oroszország ellen indított támadásának időpontját.
Ezeknek a szovjet dokumentumoknak azonban megvannak a maguk korlátai. A dokumentumok „formálják” a történelmet, de a történelem is formálja a dokumentumokat: aszerint, ki, kik számára és milyen céllal készíti őket. Gorodetsky alkalomadtán maga is megjegyzi, hogy számos, külföldön működő szovjet diplomata és ügynök megalkuvó volt, hogy érezték, mit akar Sztálin éppen hallani. „Május elejéig – írja Gorodetsky – sok, a Kreml igényeinek megfelelően alakított hírszerzői jelentés futott be.” A hírek szállítói között volt az ajnározott Iván Majszkij, a londoni szovjet nagykövet, aki félt Sztálintól; ő jócskán hozzájárult ahhoz „az öncsaláshoz, amelynek a Kreml a hatása alatt állt a háború előestéjén”. Egy jó jellemzés e szovjet diplomaták egyikéről, a szófiai követről brit kollégája tollából: „faragatlan alak, aki látnivalóan retteg attól, hogy állást foglaljon”. A berlini szovjet nagykövet, Sztálin talpnyalóinak egyike májusban kezdte „hígítani” a jelentéseit. „Végsősoron a provokációtól való félelem vitte rá igazán Sztálint, hogy csökkentse a hírszerzői tevékenységet Berlinben.”
Bajok vannak Gorodetsky saját beszámolójával is. Ezek is abból származnak, hogy a szovjet dokumentumokra támaszkodik. A korszak jelentős külföldi diplomatái tucatjainak nevét elkeserítően hibásan, sokszor a felismerhetetlenségig helytelenül használja, mert egyszerűen átírja az orosz-cirill hangokat és betűket angolra. A legfontosabb ezen személyiségek közül a kitűnő moszkvai svéd követ, akinek az iratait valószínűleg Svédországban tanulmányozta Gorodetsky: Vilhelm Assarsson neve mégis véges-végig hibásan szerepel. Hitler fő katonai tanácsadóját „Alfried Jödl”-nek írja. Összekeveri I. Sándor cárt II. Sándor cárral, a nagyköveteket a követekkel. Legalább két alkalommal jelentős Quai d’Orsay-beli vagy párizsi diplomáciai eseményekre utal akkor, amikor a francia kormány nem is ott működött, hanem Vichyben. Súlyos hibák vannak a könyvben található mindkét térképen is.
Gorodetsky nagy hangsúllyal ír a szovjetek balkáni diplomáciai manővereiről, de megállapításai gyakran hibásak a Balkánnal kapcsolatban, és sok tévedést tartalmaznak. Több alkalommal ellentmond önmagának. (A 29. oldalon a szovjetek bevonulása két román tartományba „mentes volt minden terjeszkedési szándéktól”, de a 179. oldalon abba ütközünk, hogy „Sztálin álma a szovjet túlsúly megteremtése” – a Balkánon.) Mint ahogy sok ellentmondás esetében lenni szokott, a két állítás egyike sem helyes.
Csak remélhetjük, hogy Gorodetsky ezen tévedései nem szolgáltatnak további megerősítést a revizionisták számára. Mert ők még nem adták fel. Még most is hat átfogó érvelésük – melyet többek között Patrick Buchanan nemrégiben megjelent könyve és néhány brit revizionista, például John Charmley vetett fel –, nevezetesen hogy Churchillnek a Hitler elleni harca rögeszmés, megszállott döntés volt; hogy a nyugati hatalmaknak hagyniuk kellett volna, hogy Hitler és Sztálin a végsőkig harcoljanak egymás ellen 1939-ben vagy 1941-ben, és halálra véreztessék egymást. Csak néhány hete is a következő megjegyzést tette William F. Buckley a National Review-ben „Vajon jobb lett volna, ha Hitler elfoglalta volna Moszkvát? Nem lett volna rosszabb”. Nem teszik fel a kérdést: És ha Hitler akkor győz, nem lett volna-e legyőzhetetlen?
Sajnálatos az is, ahogyan Gorodetsky a brit politikát magyarázza. Nyilvánvalóan Sir Stafford Cripps mellett áll (aki igen jószándékú, de a legtehetetlenebb brit nagykövet volt Oroszországban) Churchillel szemben (akinek a legtöbb esetben igaza volt Oroszországgal kapcsolatban 1939 és 1941 között). Talán a legsúlyosabb mulasztása Gorodetskynek, hogy meg sem említi Sztálin döntő lépését, amikor Maxim Litvinov helyébe Molotovot nevezte ki 1939-ben, mielőtt megkötötte Hitlerrel a paktumot. Gorodetsky sajnálkozik azon, hogy „Churchillnek a II. világháborúról szóló terjedelmes könyvét a maga meggyőző és kifejezetten önközpontú eseménymagyarázataival mérvadónak tekintették és gyakran idézték a szovjet történészek”. Nos, lássuk, hogyan összegezte Churchill az előbb említett igen ominózus eseményt: „Ezen elismert zsidó embert, (Litvinovot), a németek gyűlöletének célpontját most kidobták, mint valami törött holmit, és, anélkül, hogy egy szó magyarázatra lehetőséget adtak volna neki, lekergették a világ színpadáról a bizonytalanságba, ahol éhbér és rendőri felügyelet várt rá. Molotov, akit alig ismertek Oroszországon kívül, külügyminiszter lett, s a legszorosabb együttműködésben munkálkodott Sztálinnal... Valójában csak egyetlen irány volt, amerre nagy valószínűséggel indulhatott, hiszen mindig is támogatta a Hitlerrel való megegyezés gondolatát.”
És pontosan így is történt. „Ne hagyjuk, hogy a (Churchill-) könyvben elterelje a figyelmünket a háború céljának olyan végletekig leegyszerűsített megfogalmazása – jegyzi meg Gorodetsky –, mint a nácizmus megsemmisítése. Ez elfedte Churchill eredendően imperialista szemléletmódját.” Sztálin politikája ezzel szemben „lényegében mindig is bizonyos fajta józan reálpolitika volt”. Összegezésében Gorodetsky elragadtatással idézi Henry Kissingert: „Richelieu vagy Bismarck jól megértették volna (Sztálin) stratégiáját”.
Van valami igazság ebben, de nem sok. Tűnődjünk el egy kissé azon a jeleneten, amely 1941. április 13-án a moszkvai vasútállomáson zajlott le. Hitler éppen lerohanta Jugoszláviát, mégpedig napok alatt. Korábban Sztálin tett valami gyenge gesztust a Hitlernek ellenállni próbáló jugoszláv kormány irányában, de már megbánta. Most igen-igen aggódott. Történt azonban vele valami jó is: a japán külügyminiszter Moszkvában volt, és szovjet–japán egyezmény megkötését javasolta, melyet Sztálin boldogan elfogadott. Hosszú, késő délutánba nyúló ebéd volt a Kremlben, nagy ivászattal. A japán küldöttség éppen távozni készült, de a transzszibériai expressz indulását egy óráig visszatartották. Hirtelen Sztálin maga jelent meg a pályaudvaron – precedens nélküli gesztus! Molotov ott taposott a háta mögött, szemmel láthatóan italosan és hangoskodva. Újabb példátlan esemény. Sztálin a német nagykövetet kereste, de nem találta. Így aztán a német katonai attaséhoz lépett, átölelte, és jó hangosan ezt mondta: „Mi mindig barátok maradunk, bármi történjék is!” Ezt kétszer megismételte, hogy mindenki hallhassa. A japán nagykövet magán kívül volt az izgatottságtól. Micsoda megtiszteltetés! Le-föl ugrált és oroszul kiabálta: „Köszönöm! Köszönöm!” Aztán a japán külügyminiszter Sztálint „Felséged”-nek szólította.
Nem Richelieu világa volt ez, és nem is Bismarcké.
Gabriel Gorodetsky: Grand Delusion: Stalin and the German Invasion of Russia (Sztálin és a német támadás Oroszország ellen). Yale University Press, 408 old.
Ismertette: John Lukacs: The Evils (A gonosztevők), The New Republic, 1999. november 15. 47–49. old. (Fordította: Fodor Mihályné)