Klió 2000/3.
9. évfolyam
Elliott és Atkinson könyvével az érdeklődő rendkívül szellemes, esetenként frappáns, az igazi problémákra rákérdező szintézist vehet kézbe Nagy-Britannia és a világ történetének utolsó fél évszázadáról. Mindkét szerző Anglia-szerte ismert író. Elliott emellett a nagy élvonalbeli napilap, a liberális beállítottságáról ismert The Guardian gazdasági rovatának a vezetője, Atkinson pedig állandó munkatársa. Nagy figyelmet fordítanak a gazdasági folyamatokra; a kötet mégsem közgazdasági, főként nem száraz gazdasági áttekintés. Hangsúlyosan nyitott a politikai, a társadalmi-szociális, és a kulturális folyamatokra, a „nagy trendekre” ugyanúgy, mint a jellemző kisebb mozzanatokra. Politikai személyiségek egyéni vonásait is megeleveníti.
A könyv címe mintegy Eric Hobsbawm, a kiváló brit történész egyik legújabb, nagy nemzetközi sikert aratott könyvére, a The Age of Extremes-re („A szélsőségek kora”) rímel. Hobsbawm kiemelten írt az 1950–60-as évek boldog „aranykorszakáról”, amikor a nyugat-európai országokra ráköszöntött a jólét. Ez akkor elválaszthatatlan volt az állam gazdasági beavatkozásától, a „gondoskodó”, a „jóléti állam”, a keynesi szellem érvényesülésének a fénykorától.
Nos, ennek a korszaknak szakadt vége az 1970-es évektől, és ezt a fordulatot elemzi kitűnően a két szerző. Ennek során az utóbbi évtizedeket egészen az abszolút jelenkorig összevetik a nagy brit fénykor, az Attlee-időszak eseményeivel, az akkori szereplők megfogalmazott szándékaival és lépéseivel. Ám ezekből az összevetésekből rendre a mai hősök kerülnek ki rossz bizonyítvánnyal. A szabad brit hagyományok dicséretére legyen mondva: a két szerző úgy jelentethette meg gyilkosan kemény szövegét a liberális „szabad piacgazdaságról” és eredményeiről, a Thatcher- és a Blair-kormányzat lépéseiről, hogy közben semmi sem fenyegette a liberális Guardian-nél betöltött állásukat.
A könyv „cselekménye” három korszakban játszódik. Az egymásra vetítések az 1945-ös indulást nemcsak a 90-es évek jelenidejével vetik össze, hanem az 1970-es évekbeli fordulattal is, amikor a „bizonytalanság kora”’ elkezdődött.
A szerzők (ahogyan egykor a francia történetírók szerették mondani) a „totális valóság” megragadására törekedtek. Felelevenítették, hogy az 1970-es években hány és mely frontokon következett be a lázadás. A gazdaságban „a gazdagok lázadása”: a neokonzervatív felfogás jegyében mondtak búcsút a gondoskodó államnak, Keynes szellemének, a teljes foglalkoztatottság célkitűzésének, a magas (főként pedig a progresszív) adóztatásnak. Politikai értelemben ez a Thatcher-korszak, vele jár a közkiadások megnyírbálása. Ám erre a korszakra sok egyéb is jellemző: a globalizáció rohamos térnyerése, a szociális struktúra változása (és az ebbe való erőszakos beavatkozás); az individualizálódás – és furcsa kontrasztjelenségeként – az eltömegesedés a kultúrában; a fogyasztásban pedig a MacDonald’s féle éttermek és a Coca-Cola diadalútja. A zenében, a fiatalok szórakozásában ez a rock-kultúra és -nemzedék időszaka.
Az 1990-es évek végére kiderült, hogy ez a korszak is végetér, nem is akárhogyan. Gazdasági-pénzügyi válságok robbantak ki. Nemcsak az orosz és a kelet-európaiak, hiszen ezeket megelőzte a mexikói, a latin-amerikai, a távol-keleti krízis. Ezt kísérte a munkanélküliség újbóli tömegessé válása Nagy-Britanniában és Európában, a környezeti rombolás ijesztő méretei. Mindez gyakran vezetett egyértelműen emberek okozta katasztrófákhoz.
Miután a szerzők így sorra vették az 1970 óta eltelt harminc év rossz örökségét – ezt nevezik „a bizonytalanság korának” – az abszolút jelenkorba érkezve megállapítják: ezek után nem tekinthető véletlennek a thatcherista vezetés és felfogás kudarca, sem a Blair–Schröder–Jospin korszak bekövetkezte.
A szerzők azonban ezzel kapcsolatban is nálunk szokatlan hangot ütnek meg. Leszögezik, hogy ez a baloldal is „a nagytőke nyelvén beszél”. Ezzel pedig fölidézi azt a veszélyt, hogy gyenge, igazi alternatívát nem nyújtó politikája nyomán a baloldal esetleg újabb húsz évre elveszítheti a vonzerejét. A baloldalnak ugyanis – folytatják – egyértelműen színt kell vallania: vagy a nagytőke érdekét tekinti elsődlegesnek, vagy a munka világáét. Ez utóbbi a munkanélküliség elleni tényleges erőfeszítéseket kíván, a lakásépítésben szociálisan elérhető otthonok teremtését, az egészségügy és az oktatás újfajta kezelését.
A jelen bajainak ilyen bemutatása, és a kezelés hiányára való rádöbbentés után a szerzők szembeállítják a történetileg harmadik munkáspárti kormányzat, az Attlee-kormány 1945 utáni nagy örökségét a jelenlegi Tony Blair–Gordon Brown-féle politikával és gazdaságpolitikai krédóval. Bemutatják, hogyan vállalta az Attlee-kormány két, egymást váltó, „mindenható” gazdasági csúcsminisztere (szűkebben pénzügyminisztere), Hugh Dalton és Sir Stafford Cripps a nagytőke kemény megadóztatását, még az élelmiszer-jegyrendszert is, a kormánynak a gazdasági életbe való beleszólását, a Bank of England államosítását és – horribile dictu – a jövedelmek tudatos újraosztását. Ez alapozta meg az Aneurin Bevan nevéhez fűződő híres „NHS”, az ingyenes egészségügyi rendszer bevezetését. Ezt egészítette ki a teljes foglalkoztatottságra való törekvés. A szerzők találóan idézik Dalton és Cripps ide vágó mondatait, amelyekkel szembeállítják Blair és Brown kijelentéseit. A szavak mellett a tetteket, az intézkedéseket is bemutatják.
A párhuzamoknak kulturális vonulata is van. 1945-ben az emberek még vállalták a „háborús szocializmus”, a közös szociális gondolkodás örökségét. Jó ideig még a jegyrendszer fenntartása ellen is kevesen lázadoztak, s az sem mindegy, milyen körökből indult el ez a lázadozás. Az is a korabeli tömegkultúra jellemző jegye volt, hogy a szórakozásban a mozi és a futball állt az első helyen, mellette pedig a tánc, ez sem zárt lakosztályokban, hanem nagyobb, nyilvános tánctermekben. Az individualizálódás még nem tört magának utat. Persze az 1950-es évek elején a televízió még csak az angol családok 10 százalékának az otthonában jelent meg.
A gondolkodásmód váltásának ugyancsak jellemző mozzanata, hogy az akkori Munkáspárt határozottan magáévá tette az egyenlőség elvét. A szerzők ezt a megfelelő gazdasági intézkedések bemutatásával szemléltetik, magát a törekvést pedig bármely baloldali szellemiség „örök” jellemvonásának tekintik. A „hősies kezdetet” ebben a vonatkozásban is a mai gyakorlattal és a mostani vezetők nyilatkozataival szembesítik.
Kimondják, hogy ehhez a célhoz képest az egyenő esélyek biztosításának az 1990-as években az Új Munkáspárt vezetői (és más szocialisták) által hangoztatott jelszava már igencsak leszűkített, alacsonyabb szintre szállított programkövetelés. A szerzők (ne feledjük, egyikük közgazdász!) rávilágítanak, miként mélyült el a szakadék a brit társadalomban szegények és gazdagok között, és hogyan mélyül egyre tovább.
Az 1990-es évek brit valóságában persze kedvező folyamatok is érvényesültek. Míg Nyugat-Európában általában igen nagy a munkanélküliek aránya, Nagy-Britanniában ezt az utóbbi években éppúgy sikerült leszorítani, mint az inflációt. Ismert tény viszont egész régiók lepusztulása, az iparilag hajdan fejlett, gazdag északnyugati (Liverpool) és északkeleti (Hull–York–Durham) körzet visszaesése, ahol egész iparágak estek vissza, szinte megsemmisültek.
Ám a bajok, a veszélyek ennél is jóval súlyosabbak. Az emberekbe nagyon mélyen ivódott be (nem véletlenül) a munkahely bizonytalanságának az érzése. (Az Új Labour vezetői sem ígérnek teljes foglalkoztatást!) Ezt kiegészítik a gyorsan emelkedő lakbérek, házárak. Így egyszerre kétfelől is rázuhanhat az emberek fejére a tető. Ez okozza „a kor alapérzését”, a bizonytalanságot, amely korántsem „hamis tudat”, és semmiképp nem a hajdani Munkáspárt és az 1945–48-as korszak öröksége.
A kötet e legfontosabb folyamatok mellett számtalan más történeti, gazdasági szociális, politikai és személyes kérdést érint, sokszor teljesen új rápillantásokkal. Mondanivalójukat félreérthetetlenül fejtik ki – egyrészt a baloldal helyét keresik, másrészt alternatíváit mutatják föl. Hogy ne tűnjön ködösnek, amit a szerzők elkötelezettségéről írtam, helyes, ha idézem is őket. Már a bevezető első mondata így hangzik: „Korunk fő harca a pénzügyi érdekeltségeket képviselő laissez-faire kapitalizmus és a szocializmus között folyik, amely a gazdaság demokratikus ellenőrzésére törekszik az egyszerű emberek érdekében. Ezek az ideológiák kibékíthetetlenek.” Ezzel szemben érzékeltetik, hogy a 90-es évek újabb szociáldemokrata vezetői (Blair és Schröder is) mégis megkísérelték a kettő összebékítését. Így vonult be a szociáldemokrata felfogásba is a „szabad piacgazdálkodás” elfogadása. Csakhogy ezzel valójában búcsút mondtak a régi hagyományoknak, a szocializmusnak akár mint távlati célnak is. A mindennapok gyakorlatában pedig az „egyszerű embereket” fenyegető gondok megannyi kérdésében föladták az érdekvédelmet. Ebben az alapkérdésben a szerzők nagyon egyértelműen nyilatkoznak. „A szociáldemokrácia semmit nem tud kínálni, ha nem nyújt biztonságot; a szabad piac pedig nem teremthet biztonságot (legalábbis a többség számára nem), hacsak nem szünteti meg saját magát. Ehelyett a pénzügyi körök biztonságát garantálja – de a többség rovására.”
A szerzők – bizonyára sokakat meghökkentve vagy elgondolkoztatva – azt írják: „A biztonság nemcsak a munkahelyek megőrzését jelenti. Arra is kiterjed, hogy ne kelljen félniük attól, hogy elvesztik a lakásukat, a jelzálogjaikat, hogy kirabolják őket, hogy gyermekeiket megmérgezik széndioxiddal, egyéb füstgázokkal és hamburgerekkel”, nemkülönben az ezt szolgáló propagandával. Vagyis félreérthetetlenül más világot akarnak mint amilyenben élünk – és amely felé haladunk.
Larry Elliott and Dan Atkinson: The Age of Insecurity (A bizonytalanság kora). Varso, London–New York, 1999. 312 o.
Jemnitz János