Klió 2000/3.
9. évfolyam
Erhard Busek Mitteleuropa – Eine Spurensicherung című könyvében igen sajátos módon mutatja be a XX. századi Közép-Európát. Megközelítésének alapja az a kérdés, hogy egyáltalán létezik-e Közép-Európa, és ha igen, akkor milyen szerepet töltött be a múltban és milyen szerepet játszik most Európában.
A könyv bevezetőjében maga a szerző válaszol a feltett kérdésre. Busek meg van győződve arról, hogy létezik Közép-Európa. Szerinte Közép-Európa magját azok az országok alkotják, melyek valamikor a Dunai Monarchiához tartoztak, de tágabb értelemben a térség részét képezi Fehér-Oroszország és Moldávia is. De a határok kérdését a szerző nem is tartja fontosnak, sokkal lényegesebb, hogy a térség a kontinens középső részén helyezkedik el. A „Közép” mindig meghatározta, hogy mi történik Európában. Amikor 1945 után a keleti és nyugati részre osztás következtében a „Közép” eltűnt, a kontinens de facto megszűnt létezni. Politikailag az egyik rész önálló volt, de több okból kifolyólag egy Atlanti-óceánon túli szuperhatalommal állt szoros összeköttetésben, a másik rész ezzel szemben egy ideológia által erősen befolyásolt rendszer terrorja alatt állt. 1989-ben ismét felmerült a kérdés, hogy létezhet-e újra az önálló Európa, vajon adott-e a térség országai között az átjárhatóság vagy választóvonalak – vasfüggönyök – húzódnak a határokon, vajon lehetséges-e a kommunikáció és az eszmecsere vagy a különböző világok találkozásukkor nem értik meg egymást. Bár a megosztott világok és rendszerek már a múlthoz tartoznak, de közös Európáról még nem beszélhetünk. Közép-Európának döntő szerepe van az egységes kontinens létrehozásában, mert ha a különböző kultúrák találkoznak és együtt tudnak működni, akkor létrejön az egységes Európa, ha ez nem sikerül, akkor eldől, hogy bekövetkezik-e a Samuel Huntington által felvázolt „clash of civilizations”, mert Európa középső részén az ortodox gondolkodás és az iszlám világ által formált kultúrák terjednek el.
A bevezetőt követően a könyv három szerkezeti egységre tagolható. Az első részből megismerhetjük a szerző életútját, megtudhatjuk, hogy családja Hessen környékéről, pontosabban a Gießen melletti Buseck-völgyből származik. Vallásuk arra ösztönözte őket hogy származási helyüket elhagyva a Habsburgoknál keressenek menedéket. Valószínűleg íráshiba következtében tűnt el nevükből a c betű. A család nem támogatta a náci rendszert és ez hivatalosan is ismert volt. Busek nyugatias nevelésben részesült, szinte csodálattal adózott az amerikaiaknak, akik „a háború után sok jót tettek az osztrákoknak és biztosították Ausztria biztonságát a vasfüggöny előtt”. Busek úgy gondolta, hogy 1955-ben, az államszerződéssel véget ért egy szörnyű történelmi időszak, és kezdetét veszi valami sokkal jobb. Az 1956-os magyarországi események hatására azonban az illúzió véget ért. Ezután állandó résztvevőjévé vált azoknak az osztrák akcióknak, melyek a magyar forradalmároknak nyújtottak segítséget. 1968–69-ben többször megfordult Prágában és Lengyelországban, így közeli ismerőjévé vált az ottani eseményeknek is. Útjai során olyan személyekkel – írók, költők, politikusok, színészek, tanárok – ismerkedett meg és kötött szoros barátságot, akiket napjainkban talán sokszor disszidensként emlegetnek, de nélkülük Európa nem kaphatta volna meg az esélyt, hogy újra önálló és egységes legyen. Ekkortól érezte erkölcsi kötelességének a szerző, hogy ezeknek az embereknek a gondolatait megőrizze az utókor számára – és ezt meg is teszi könyvének második szerkezeti egységében.
Élete során Busek a politikában is szerepet vállalt. 1969-ben Bécs alpolgármestere volt, Jugoszlávia szétesésének idején a Nemzeti Tanács elnökhelyettese, 1991 júniusától pedig az Osztrák Néppárt elnöki posztját töltötte be Wolfgang Schüssel megválasztásáig.
Az életrajzi rész után a szerző néhány támpontot ad a korszakban való tájékozódáshoz, ezzel is elősegítve azt, hogy megértsük, miért volt olyan jelentős az 1989-es fordulat néhány szereplője. Nézzük meg ezeket a támpontokat összefoglalva:
a) Az Európa középső részén 1989-ben bekövetkezett fordulat belső indíttatású volt. A tömbök egyensúlya – a nyugati hatalmak véleménye szerint – még évtizedekig fennállhatott volna, ha nem lettek volna cselekvő emberek a térség középső és keleti részén.
b) A kommunizmus és a szocialista társadalmi rend eszméje már véget ért, melyhez hozzájárultak az 1953-as berlini, az 1956-os magyarországi, az 1968-as prágai és az 1981-es lengyelországi események.
c) Elsősorban nem a gazdasági sikertelenségek, sokkal inkább az irodalmárok, művészek és színészek gondolatai, művei tették lehetővé egy olyan metavilág megalkotását, melyet a tömegek a jövőre nézve perspektívaként értelmeztek.
d) Az egyetemek, az egyházak és az íróegyesületek bár különböző, de jelentős szerepet játszottak az 1989-es folyamatban.
e) A Nyugat 1989-ben még nem volt felkészülve a változásra és helyenként még napjainkban sem reagál megfelelő módon a gazdasági, társadalmi és politikai problémákra. Elcsodálkoztató, hogy a szovjet hatalom összeomlását többször is megjósolták beszédeikben a politikusok, pl. Ronald Reagan: „The empire of the evil”, de mindmáig nem sikerült elfogadható formát találni e sokszínű térség számára.
f) Európa középső régiójának sokszínű kultúrája 1989 után ismét a felszínre került: kisebbségi problémák, határok kijelölése, történelmi mítoszok, ősi hatalmi elképzelések mind-mind bővítik a megoldásra váró problémák körét.
g) Olyan személyek alakították 1989-ben Középkelet-Európa sorsát, akik nem voltak politikusok.
h) A vasfüggöny lehullása következtében még szembetűnőbbé vált az országok kulturális különbözősége a térségben. Az egyet nem értés, az összeütközés a sokszínűség miatt kontinentális, sőt globális konfliktushoz is vezethetett volna. A szláv, az ortodox és az iszlám világ elfogadása a kor követelményévé vált.
A mű egészének sajátossága a második szerkezeti egységből fakad. Ebben a részben Busek azokat a személyeket mutatja be az olvasónak, akik elkötelezettségük, állhatatosságuk és személyes eltökéltségük révén nagy esélyt adtak Európának, hogy az elkövetkezendő századokat szabadságban és demokráciában töltse. A szerző nem tekinti magát sem történetírónak, sem történésznek, csak néhány észrevételt és megítélést szeretne közölni a teljesség igénye nélkül. Csak azokról beszél, akiket ismer vagy ismert – közülük is csak keveset, szám szerint 22 személyt említ meg könyvében – talán ez a szubjektivitás is már egyfajta értékelés. A leírások tartalmaznak anekdotákat, életrajzi adatokat, állásfoglalásokat, de a dicsőítéstől megpróbálja távol tartani magát a szerző. Nem követ semmilyen rendszert, sem értékelést, sokkal inkább azt meséli el, ami számára értékes és nem akarja, hogy feledésbe merüljön. Nem hallgatja el az érintett személyek tévedéseit sem, hisz nem lehet mindenkit és mindent pozitívan nézni. Viszont ezeknek az embereknek az volt az érdemük, hogy tanultak tévedéseikből, és a maguk módján tovább harcoltak. Ezt a részt a szerző egy kis „emlékműnek” szánja, de egyben felszólítás is az elmélkedésre, az átgondolásra és a tiszteletadásra, emlékezésre.
A könyvben említett személyek közül felsorolok néhányat: Tadeusz Mazowiecki, a demokratikus Lengyelország első miniszterelnöke, neki köszönhető, hogy a fordulat Lengyelországban súrlódások és az ország széthullása nélkül ment végbe; Wladyslaw Bartoszewski, külügyminiszter volt Kwaœniewski kormányának idején, sokat tett Lengyelországért, nem hatalma, hanem jelleme révén, ugyanis mindvégig úgy gondolta, hogy „érdemes becsületesnek lenni”; Józef Tischner filozófus, akinek Ausztria sokat köszönhet, mert őáltala vált Bécs a világ tudós elméinek találkozóhelyévé; Václav Havel, Csehszlovákia miniszterelnöke 1989-ben, aki szerint nem a gyors és előítéletek nélküli elnyugatiasodás a megfelelő út, hanem az, ha az országok megfelelő módon mozgósítják saját, jellemformáló (az ország arculatát meghatározó) erőiket; Jan Èarnogursky, aki nem a szlovák önálló államiság élharcosa, hanem csak több önállóságot akart országának, „Engedjétek, hogy mint két csillag csatlakozzunk az Európai Unióhoz!”; Magda Vasaryova színésznő, majd a demokratikus Csehszlovákia nagykövet asszonya; Antall József, a demokratikus Magyarország első miniszterelnöke, aki élete végéig reménykedett abban, hogy Magyarország hamarosan egy integrált Európa része lehet; Konrád György író, aki szerint Közép-Európa különböző nyelveknek és népeknek egyfajta különös hálózata; Glatz Ferenc, az ő nevéhez fűződik az orosz nyelv kötelező oktatásának beszüntetése, az egyetemek autonómiájának biztosítása, az Európa Intézet megalapítása. Soros György, bankár, számos oktatási program támogatója (Erasmus, Socrates, Tempus, Phare, Tacis); II. János Pál, aki jelentősen befolyásolta Középkelet-Európa változásait.
Az elbeszélések során végig érezhető, hogy a szerző a felsorolt személyekkel baráti kapcsolatban áll, legtöbbjük iránt hálát érez, mert sokat tettek azért az ügyért, amit Busek is sajátjának érez – Közép-Európáért.
A harmadik szerkezeti egység adja a könyv másik sajátosságát. A 13 fejezetből álló rész címeiként a szerző 7 esetben többnyire két szóból álló kérdést választott: Vissza Európába?, Nosztalgia vagy kontinuitás?, Előjáték a kultúrák harcához?, Balkán vagy Délkelet-Európa?, Létezik-e kulturális Európa?, Melyik Európa?, És Ausztria? A többi fejezet címe is igen rövid, két-három szóból áll. Ez a rész szorosan kapcsolódik a könyv második szerkezeti egységéhez, hiszen a címekben szereplő kérdésekkel és gondolatokkal kapcsolatban az előző részben a felsorolt személyek választ adtak, illetve állást foglaltak, most a szerző ezeket tárgyalja alaposabban, és kiegészíti saját észrevételeivel és véleményével.
1989 után számos közép-európai országban elhangzott a kérdés: Vissza Európába? A szerző úgy véli, hogy a kérdés nem jogos, hiszen Közép-Európa mindig része volt Európának, és napjainkban is az. De nem szabad kizárni az emberek emlékezetéből az 1945–1989 közötti időszak eseményeit. Bár régi igazság az, hogy sok eseményt csak bizonyos idő elteltével és bizonyos távolságból lehet objektíven megítélni. Ma még nehéz végső ítéletet alkotni arról, hogy miért tűnt le olyan gyorsan a történelem színpadáról a kommunizmus és a szovjet hatalom. Ma már azonban ki lehet jelenteni, hogy a bukás oka nem a Nyugattal szemben elszenvedett vereség volt, hanem a belső összeomlás. A szerző felhívja a korszakkal foglalkozó történészek figyelmét arra, hogy lassan elérkezik az idő a korszak eseményeinek a feldolgozására, mindenekelőtt addig kell elkezdeni a munkát, amíg még élnek szemtanúk. A kommunista pártok és hatalmi igényeik realizálása éppúgy az európai történelem és szellemi élet alkotórésze, mint a fasizmus és a nacionalizmus.
A szerző hangsúlyozza, hogy 1989 után a közép-európai országokban nem a nosztalgia került előtérbe, hiszen senki sem próbálja újjáéleszteni a Dunai Monarchiát és nem került szóba a Balkán-szövetség sem, hanem a folytonosságra helyezik a hangsúlyt. Ezt szolgálja a Busek és Briz által kidolgozott Közép-Európa terv, melynek célja az életkörülmények javítása a térségben és a „vasfüggönyön korábban észlelt rozsdafoltokból hasznot hajtani”, vagyis a meglévő demokratikus elemeket kell bővíteni. A közép-európai államok keresik az Európai Unióhoz vezető utat. Egy nagyobb rendszerhez való tartozás már megszokott ezeknél az országoknál. A térségnek nem magas szintű biztonsági rendszerre van szüksége, hanem olyan rendszerre, amely biztonságot nyújt az államokon belül jelentkező konfliktusok esetében. Nem szabad megfeledkezni a megoldásra váró feladatokról, hiszen még nem tisztázták teljesen a kisebbségi kérdéseket a térségben, még nem „kapcsolták ki” a demokráciát veszélyeztető személyeket, de a legfőbb cél: minden téren európaizálódni. Európában stabil rendszert kell teremteni, és ennek létrehozásában részt kíván venni Közép-Európa is.
Európának esélye van arra, ha elfogadja sokszínűségét, hogy hozzájáruljon a háborúk megakadályozásához. Természetesen az egységes Európán belül különböző kultúrák kerülnek egymással kapcsolatba, hiszen valamennyi nemzet bizonyos fokig igyekszik megőrizni nemzeti identitását és kulturális örökségét, de ez a kulturális különbözőség nem vezethet harcok kirobbanásához. Az 1989 óta felszínre kerülő ellentétek hatalmi harcok voltak, melyeket néha megpróbáltak kulturális különbségekkel legitimálni. De nem az ellentétek magyarázata kérdéses, hanem azoknak a rendezése és ehhez kell közösen alapelveket, magatartásformákat és javaslatokat kidolgozni.
A kontinens végleges formájára vonatkozó kérdésre nehéz választ adni, illetve a válaszok nagyon különbözők. Néhányan úgy gondolják, hogy Európának magába kell foglalnia Oroszországot és az integráció határa Vlagyivosztoknál legyen. Viszont nem tisztázott, hogy Oroszország akarja-e ezt. Mások szerint Közép-Európára kell kiterjeszteni a bővítést, olyan stratégiát kell kidolgozni, ami lehetővé teszi a lépcsőzetes integrációt, ugyanis eközben át kell alakulnia az Európai Uniónak is, és ehhez időre van szükség. A szerző megemlít még néhány problémát, ami gondot jelenthet a bővítésnél, pl. a középkelet-európai országok lakosságának 15 százaléka a mezőgazdaságban dolgozik, míg az Európai Unió tagállamaiban csak 5 százalék, és csökkenő tendenciát mutat; a csatlakozásra váró országokban az életszínvonal elmarad az Európai Unió országaiétól; NATO-tagság vagy EU-tagság, vagy mindkettő egyszerre; az Európai Unió és az Egyesült Államok viszonya; stb.
A kontinens bővítésével kapcsolatban néhányan felteszik azt a kérdést, hogy a Balkán tagja lesz-e az egységes Európának. A szerző is fontosnak tartja ezt a kérdést, mert külön fejezetet szentel ennek a témának, melynek már a címe is érdekes: Balkán vagy Délkelet-Európa? A Balkán földrajzi megjelölés, igaz, nem barátságos fogalom, de erről nem a bulgáriai hegyvonulat tehet, melyről a nevét kapta, sokkal inkább az elmúlt két évtized történelmi körülményei vezettek ehhez az asszociációhoz. 1989 után ez a térség vált a kaukázusi régió után az európai jövő legsebezhetőbb pontjává. Amennyiben a Balkán az egységes Európa része kíván lenni, akkor előbb Délkelet-Európává kell válnia, és nemcsak politikai téren, a demokratikus fejlődésben és a társadalmi stabilitásban, hanem az európaiak tudatában is. Közép-Európa számára Délkelet-Európa egzisztenciális jelentőségű a békés fejlődés szempontjából.
Középkelet- és Délkelet-Európa országaiban a hosszú török uralom idején az egyház volt a nemzet mentsvára és kultúrájának őrzője. 1989 után nyilvánvalóvá vált, hogy a különböző egyházak és felekezetek nagy szerepet játszottak, illetve játszanak a térség politikai átalakulásában. A nacionalista ellentétek kétségkívül erősödtek azáltal, hogy egyes etnikumok és nemzetiségek bizonyos felekezetekkel és vallásokkal azonosultak. A vallás vált a nemzeti hovatartozás első számú kritériumává. A nemzetközi politikában is többször alkalmazták eszközként a vallást. Gondolatmenetének végén felteszi a szerző a kérdést: Mit tehetnek a vallások? Milyen feladatokat tűzhetnek ki maguk elé az egységes Európában? Véleménye szerint a legfontosabb feladat, hogy a különböző vallások maradjanak meg pusztán vallásoknak, így járulnak hozzá legnagyobb mértékben Európa stabilizálásához.
Végül, de nem utolsó sorban arra hívja fel a figyelmünket a szerző, hogy stabil Európa nemcsak összehangolt politika, gazdaság, társadalom és kultúra nélkül nem létezhet, hanem összehangolt kommunikáció nélkül sem. A határok megnyitása eddig nem hozott jelentős változást abban, hogy megtanulják a népek egymás nemzeti nyelvét. Pedig napjainkban már nem járhatjuk be Európát tolmácsok hadával, hanem szükségünk van bizonyos nyelvi alapképzésre. Az Európai Unió Fehér Könyvének oktatással foglalkozó részei joggal írják elő, hogy minden európainak három közös nyelvet kell beszélnie. Viszont az Európai Unió korlátozottsága itt is megmutatkozik, hiszen a Fehér Könyvben felsorolt nyelvek között egyetlen szláv nyelv sem szerepel.
Erhard Busek az Európai Uniót az emberiség történelmében egyedülálló vállalkozásnak tartja, mert az európai népek szilárdan elszánták magukat, hogy megőrzik országuk nyelvét, különböző kulturális örökségüket és nemzeti identitásukat. Ennek ellenére csatlakoznak egymáshoz, nem azért, mert egy diktátor vagy egy hódító ezt akarja, hanem azért, mert meg vannak győződve, hogy nemzeti érdekeiket az Európai Unió által jobban tudják képviselni, még akkor is, ha ez a világrend az elkövetkezendő évszázad során még olyan nagyon meg is változik.
Milyen Európáról álmodik a szerző? Egy olyan egyesített Európáról, amely életképes a globalizáció világában, amely demokratikus felépítésű, és hasznosítja saját kulturális és történelmi tapasztalatait azért, hogy jó partnerévé váljon a világ többi részének. És ebben az Európában milyen feladat hárulna Ausztria polgáraira? Az osztrákok feladata – a szerző szerint – az, hogy jó európaiak legyenek és akarják azt, hogy Európa létezzen.
Az utószóban a szerző úgy jellemzi könyvét, hogy „benyomások és érzések pillanatfelvétele”. Csak vissza akarta adni benyomásait és megfigyeléseit, mert az idő gyorsan elfeledtet velünk olyan dolgokat, melyekre legalább egy pillanat erejéig emlékeznünk kellene. Busek könyvét nemcsak azoknak ajánlhatjuk, akik érdeklődnek Közép-Európa történelme iránt, hanem valamennyi európainak, hiszen a szerző olyan gondolatokat vet fel, és olyan kérdéseket tesz fel, melyeken mindannyiunknak érdemes elgondolkodnia, ha a jövőben stabil, egységes Európában szeretnénk élni. A mű igazi csemegeként szolgálhat a germanisztika szakos hallgatók, a németnyelvtanárok, illetve a német nyelv iránt érdeklődők számára változatos lexikája, nyelvi eszközrendszere miatt.
Erhard Busek: Mitteleuropa. Eine Spurensicherung. (Közép-Európa. Az ismertető jegyek megőrzése.) Kremayr & Scheriau Verlag, Wien, 1997. 257 p.
Szántó Mariann