Klió 2001/1.
10. évfolyam
Senki sem fogja megtudni soha, hogy mi játszodott le a franciák szívében és fejében 1996. január 8-án, amikor bejelentették: meghalt François Mitterrand. Nagyon régóta már, talán a második hétéves elnöki periódusának kezdete óta királyának tekintette őt a francia nép. Az előszörre talán komikusnak tűnő kifejezés mögött azonban a franciák tisztelete húzódott meg, hiszen senki sem tiltakozott az Ancien Régime korszakából örökölt, nosztalgikus és a modern köztársaság keretei között értelmezhetetlen kifejezés használata ellen. A király szó teljességéhez már csak az egyház áldása hiányzott, amely az isteni jóváhagyást, áldást adja az uralkodó ténykedéséhez. Ez itt természetesen szóba sem jöhetett. A korábbi államfőkkel, uralkodókkal és elnökökkel való összehasonlítás tehát magától kínálkozik a franciák számára, amely alkalmat a francia történész- és politikai irodalom – minden lehetőségét kiaknázva – megragad.
Több különféle megközelítést is tehetünk ebből a szempontból. Kantorowicz elgondolásán alapulva, a középkori uralkodó kettős testtel rendelkezik, amely szerint az első emberi test, a második – a morális értelemben vett test – a politikai testet jeleníti meg, a királyság, később pedig az állam tekintetében. Az eredeti gondolat Plowden angol történész nevéhez kapcsolódik, aki I. Erzsébet uralkodása alatt munkálkodott, és akinek álláspontja szerint a királynak két teste van: az egyik egy halandó test, kitéve természet vagy baleset folytán bekövetkező fogyatékosságnak, a gyerekkor vagy az öregkor által okozott gyengeségnek, és minden olyan fogyatékosságnak, amelyek más emberek testét is sújtják. Azonban a politikai test nem sérthető, ezt a testet nem sújthatja a gyerekkor és az öregkor semmilyen fogyatékossága. Ez a kettősség azonban csak egy személy tekintetében figyelhető meg: ez pedig az uralkodó. Egyedül a király rendelkezik ezzel a tulajdonsággal, vagyis a halandóság okozta fogyatékosság nem érvénytelenítheti a király örökké való természetéből eredő cselekedeteit. A politikai test – amelyet ma az állam testesít meg – magából a király személyéből ered.
Mitterrand halála a kettős test metaforáját mutatja-e valójában? Ez az elképzelés a középkori monarchiára emlékeztet minket, elsősorban az angol monarchiára és csak másodsorban a franciára. A temetés másnapján, Paul-Marie Couteaux, a Párizs–VII. Egyetem professzora – Kantorowiczot idézve – a Le Monde-ban a „Király kettős teste” címmel jelentette meg írását, az előbbi gondolatmenetet vázolva fel, egyben a király kettős testének metaforáját alkalmazva Mitterrand elnöki tevékenységére.
1995. május 16-án az elnök az utolsó simításokat végezte a másnapi hatalomátadás előkészületein. Az elnök már hetekkel korábban átalakíttatta irodáját, a bútorokat az új irodájába szállíttatta, és visszahelyeztette a De Gaulle tábornok által használt bútorokat, amelyek másnap az új elnök – Jacques Chirac – szolgálatába állnak.
Az elnök 1992 novemberében tévébeszédében jelentette be betegségét. 1994. szeptember elsején jelent meg – Mitterrand jóváhagyásával – Pierre Péan: „Un Jeune Français, François Mitterrand, 1934–1947" című könyve, amely felveti az elnök fiatalkori szélsőjobboldali nézeteit, a Vichy-kormány alatti elkötelezettségét, és hivatkozik René Bousquet-val való barátságára, aki Vichy ideje alatt a rendőrség főtitkára volt. Egy hónappal az Elysée-palota elhagyása előtt jelent meg az elnök Mémoires ŕ deux voix című munkája, amelyben fiatal korára emlékezik vissza, és amelyben feleleveníti Bousquet-val való barátságát, majd levonja a következtetést: „Békében vagyok önmagammal”.
1996. január 8-án halt meg. Úgy tartják, hogy egy január 8-án akart meghalni, mint Marco Polo vagy Gallilei. Chirac így búcsúzott tőle: „Tizennégy éven át Mitterrand elnök országunk történelmének könyvébe meghatározó cselekedeteivel írta be nevét. Biztosította intézményeink működését, a demokratikus fejlődés megvalósulását, erősítette az emberi összetartozás érzését és elsősegítette az Európai Unió fejlődését és megszilárdulását. Betegségével szemben mindig kivételes bátorságot és erőt mutatott. Meghatottsággal és tisztelettel adózom emlékének”.
237 nap telt el úgy az elnök számára, hogy minden egyes napon betegségével kellett megküzdenie. 1995. augusztus 29-én a Le Monde-ban megjelent François Bédarida történésszel 1995. május 15-én – tehát két nappal az Elysée-palota elhagyása előtt – folytatott beszélgetése, amelyben Mitterrand kijelentette: „nem annyira változtattam meg a társadalmat, mint amennyire szerettem volna”.
Mit takar vajon ez a mondat? Mitterrand az uniós építkezés egyik meghatározó személyisége volt. Kohl kancellár mellett az Unió élharcosának tekinthetjük, aki kiállt az egységes pénz, az euró bevezetése mellett, akinek elnöki hatalma alatt Franciaország a Közösség (Unió) meghatározó állama volt. 1995 augusztusában George Bush volt amerikai elnök konferenciát szervezett az Egyesült Államokban, ahol az akkor már láthatóan gyenge és fáradt elnök is résztvett; beszédében azt hangsúlyozta, hogy az európai államok legfőbb feladata most már az, hogy a kisebbségek védelmét a lehető legszélesebb körben megvalósítsák, és az ehhez szükséges intézményrendszert létrehozzák.
Valós értelmet tulajdoníthatunk-e a középkori király kettős személyiségét feltáró megállapításoknak a modern kor keretei között? A kérdés megválaszolása korántsem tűnik egyszerű feladatnak. Elsősorban azért nem, mert más kihívásokkal kell szembenézni egy modernkori államfőnek, mint a feudális kor vagy éppen a felvilágosult korszak uralkodójának. A huszadik század többek között az európai egység felépítésén munkálkodik. E század kiemelkedő francia politikusai meghatározó szerepet vállaltak az európai és világtörténelemben. De Gaulle tábornok, akinek nevéhez a második világháború alatti francia ellenállás megszervezése és a háborút követő építkezés kötődik; Mitterrand, aki véghezvitte az európai építkezést abban a korszakban, amikor a legnagyobb szükség volt a megfelelő és taktikus diplomáciai érzekre, megerősítette a francia államot, megszilárdította intézményeinek működését, és meghatározó szerepet juttatott országának az Unió politikájában. A középkori királyhoz hasonlóan, politikai testét alkotó cselekedetei nem válnak érvénytelenné, hiszen a már kialakult és működő intézmények alapjaiban és szilárd működésében lelhetjük fel Mitterrand politikai testét.
1995. szeptember 4-én jelent meg Marie de Hennezel pszichológus La Mort intile című könyve, amelynek előszavában az elnök — a külvilág felé irányuló egyik utolsó, írásos üzeneteként – felveti azt a kérdést, ami akkor már a legtöbbet foglalkoztatta: „Hogyan kell meghalni?”. Halálával az elmúlt, közel ötven év egyik legmeghatározóbb politikai személyiségét búcsúztatták a franciák és a világ. Politikájának eredménye azonban máig megmutatkozik az államélet minden területén.
Jacques Julliard: La mort du roi (A király halála). Editions Gallimard, 1999. 363 p.
Takács Tibor