Klió 2001/2.
10. évfolyam
A szerző két kiinduló gondolata: „Lényegében véve Olaszország rendhagyó eset az európai körképen belül… Olaszországot saját lakói is csak nagyon kevéssé ismerik. Ahhoz, hogy Olaszországot a maga történelmi különlegességével a középpontba állíthassuk, az kell, hogy kontinensünk egészének történelmi hátterére kivetítsük." Több helyen is kiemeli, hogy egy adott népet a más népekkel történő összehasonlítása révén lehet megismerni. Hogy az olaszok nem ismerik önmagukat, annak okát abban látja, hogy nagyon kevés tudományos kutatás folyt és folyik a „nemzeti karaktert" illetőn.
Tullio-Altan ezért könyvét két, csaknem egyenlő részre osztja, összesen öt fejezetben. Az első három fejezet az európai identitások, az utolsó két fejezet pedig az olasz identitás történelmét, fejlődését, jellemzőit vizsgálja.
A Nyugat-Római Birodalom bukása utáni anarchikus gazdasági és szellemi életet a római Keresztény Egyház oldotta a krisztusi univerzalisztikus „üzenet"-tel. Az i. u. I. évezred második felétől kialakuló feudalizmus új társadalmi berendezkedést hozott, új európai kulturális identitás jött létre, amelyben a lovagi etika jelentős szerephez jutott, benne keveredtek az önmagukat túlélt törzsi értékek a kereszténység szellemiségével. A kereszténység mellett a terjeszkedő iszlám is komoly kulturális befolyást gyakorolt az európai identitás fejlődésére.
A XIV–XVIII. századi Európában új államforma, az abszolút monarchia öltött testet. Változtak a gazdaság és a vallás közötti kapcsolatok is a születő kapitalizmus elvárásainak megfelelően; általában a megreformált egyházak feladata volt, hogy a keresztény tanítást az új gazdasági – politikai valósághoz igazítsák. Majd a feudális hatalom képviselői iránti hűséget és alárendeltséget felváltotta az állam és intézményei iránti hűség. Kialakultak az európai demokrácia alapjai, ebben a folyamatban az angol és a francia forradalom játszottak nagy szerepet.
A XIX–XX. században, a megelőző időszakban Európában lezajlott ipari forradalom és politikai-társadalmi változások az ideológiák terén hoztak mélyre ható változásokat: egyrészt felhevítették a függetlenségi és nacionalista indulatokat, másrészt elősegítették a vadkapitalizmus által kizsákmányolt osztályok utópista szocialista eszmékhez, anarchista mozgalmakhoz csatlakozását, ez viszont az elvilágiasodás elterjedését segítette. A gyarmatosítás két alappilléren nyugodott: új piacok és nyersanyagforrások felkutatása, ill. az európai kontinensen felhalmozódott politikai feszültségek európai határokon túlra történő kihelyezése. Az I. világháború után az etnikai feszültségek is tovább éleződtek, a magát mindenütt erősen tartó etnocentrizmus nem volt hajlandó nemzetközi szervezetek felügyeletét elfogadni! De súlyosbodott a gazdasági helyzet is Európában, ami gazdasági válságokat eredményezett, ez utóbbiak viszont forradalmakhoz, szélsőséges reakciókhoz vezettek: forradalom Oroszországban, fasizmus Olaszországban, nemzeti szocializmus Németországban, majd a végkifejlet, a II. világháború, utána Európa felosztása az USA és a Szovjetunió között, a hidegháború az atomfenyegetéssel, a katonai blokkok létrejötte. A gyarmatbirodalmak megszűnésével létrejött az ún. Harmadik Világ. Jelenleg az USA a világbéke egyedüli védelmezője a Szovjetunió összeomlása után. De hogyan alakult a különböző európai államok identitása az előzőekben csak nagy vonalakban tárgyalt történelmi korszakokban? Franciaország az európai kontinens történelmének szinte minden szakaszán átment. Sok, mítosszá vált történelmi személyiséggel és eseménnyel dicsekedhet. Identitástudata fenntartásában, megerősítésében kiemelkedő szerepet játszott és játszik ma is a francia nyelv, valamint polgárainak kulturális formálása. Nagy-Britannia lakóinak nyugodtsága, önkontrollált magaviselete mindig megfigyelhető volt, főleg az irányító eliten belül, s különösen a viktoriánus korban. Az epikus hagyományok szorosan kötődnek az erős tengeri jelenléthez; ez utóbbi különösen nyilvánvaló volt a gyarmatosítás és az azt kísérő kereskedelmi cseretevékenységek során. A latin nyelveknél jóval egyszerűbb angol nyelv ma komoly „veszély" a többi nyelv tisztaságára. Észak-Európából a VIII. századtól kezdve hajóztak el a normannok; az otthon maradottak alapították Dániát, Svédországot és Norvégiát. Hollandia a német és spanyol hódítók elleni harcok után vált Európa egyik vezető pénzügyi és ipari központjává, ami mellett kiemelkedően szép képzőművészet is virágzott az országban. Társadalmi életében „példamutató szintézisben jelennek meg a születő, modern demokrácia értékei, és egészítik ki egymást a jogok és a kötelességek". Svájc identitástudata a függetlenség kivívása után Tell Vilmos alakjában öltött testet, majd – a XVI. században – a katolicizmus mellett a protestantizmus megjelenésével kétgyökerűvé vált. Ma békésen együtt élnek a vallások, csakúgy, mint ahogyan megfértek, megférnek egymással a föderáció nyelvei is. Ma a svájciak a modern fogyasztói társadalom „támadásait" igyekeznek visszaverni.
A spanyol történelmi tudatot két esemény határozta meg: az ország visszahódítása az arab uralom alól, és Amerika felfedezése. Az előbbi esemény fontos következménye volt, hogy közel hozta egymáshoz a „trónt és az oltárt", a második pedig egy új társadalom megszületését segítette elő Dél-Amerikában. Fontos, érdekes megállapítást tesz a szerző a Habsburgokról, akiknek a több nemzetiség egymás mellett élését elősegítő politikája mintegy előre jelezte a mai Európa népei egyesülésének „elsődleges cél"-ját is. A német identitás a vér és a föld tradicionális tiszteletén jött létre, ehhez csatlakozott a „Führerprinzip", ami azután a nemzeti szocializmusba torkollott; ennek sok elágazása volt egész Európában, főleg a XIX. század végi gyarmatosítások idején. Viszont Németország volt az a nemzet is, amelyik Hitler letűnése után aktívan közreműködött az új európai demokrácia kialakításában! Lengyelország történelmi identitását a sok, szerencsétlenül végződött, a függetlenség kivívására vagy visszaszerzésére irányuló kísérlete, valamint erős katolikus vallásossága formálta. Oroszországban az uralkodói terror mind III. és IV. (Rettegett) Iván, mind I. Miklós cár idején magas fokot ért el. Ez utóbbi rendőrállami berendezkedése ellen a felvilágosult kisebbségek terrorizmussal válaszoltak, ami azután a nemzetközi anarchista mozgalmak révén a világ más vidékeire is eljutott. Sztálin a kommunizmust a pánszláv ideológiával párosította, a szovjet birodalom egyik egyesítő erejévé az orosz nyelvet tette. A Balkán mindig is Európa leginstabilabb területei közé tartozott, csak Tito volt képes relatív egységet és biztonságot megteremteni. S ezek után az „olasz identitás"! Olaszország területén az i. sz. V. századtól két kulturális tradíció maradt fenn: a római püspöki és a görög-latin klasszikus kultúra. A XV–XVI. század a bizonytalanság időszaka volt, az 1559-es Cateau Cambrésis-i béke pedig mintegy három évszázadon keresztül megfosztotta Itáliát attól a lehetőségtől, hogy saját sorsának irányítója lehessen; ebben a helyzetben a félsziget „nem polgárokat, hanem csak és kizárólag alattvalókat volt képes produkálni." Az olasz nemzeti identitástudat csak a XIX. század első évtizedeiben kezdett formát ölteni. E folyamat szereplői és előmozdítói voltak a francia forradalomban és a napóleoni háborúkban részt vett személyek, Cavour gróf, akinek a „politikai zsenialitása" nagyban hozzájárult az ország egyesítéséhez, valamint Garibaldi. A nacionalisztikus – országegyesítési – „retorikát" azonban nemigen tették magukévá sem a paraszti rétegek, sem a délvidék lakossága; az eszme csak egy szűk kisebbség keretein belül terjedt el. Ugyanakkor az olaszok nem vetették ki magukból azokat a morális értékeket, amelyekben mindig is hittek: a fasizmus alatt ezek az értékek vitték az Ellenállás soraiba fegyverrel kezükben ugyanezeket az olaszokat, s még a mai Olaszország nemzettudatában is ott vannak. A XIX. századi anarchista, marxista, republikánus irányzatok pedig az utóbbi évtizedek felforgató, magának az olasz demokratikus államnak az alapjait veszélyeztető terrorista cselekményekben (pl. Vörös Brigádok) bukkantak föl. A Giolitti-kormány „átalakító rendszerét" elsöpörte az I. világháború, s jött Mussolini fasizmusa, amely a létező állam gyengeségéből, az olaszok többségének közömbösségéből, az „éretlen, politikai baloldal széles rétegének kalandorságából" eredeztethető, de nem volt elhanyagolható a „döntő többség saját személyes érdekeinek" a védelme sem. A Felszabadulás utáni évek a De Gasperi-kormányzás és politika évei voltak, amikor a demokratikus elemek és a pozitív változások ismét képesek voltak értelmet adni az államnak és az általa megtestesített értékeknek; az „olasz csoda" korszaka volt ez. 1968-tól megint sötét felhők gyülekeztek Olaszország egén: színre léptek az újfasiszta ifjúsági mozgalmak, melyeknek vezetői és tagjai – Mussolinihez hasonlóan – egy gyengélkedő állam tehetetlenségét próbálták kihasználni; az ezekben az években történt súlyos politikai és társadalmi események hátterének feltárása, tisztázása, pontosítása még ma is sok tekintetben nyitott kérdés.
G. Andreotti, B. Craxi, A. Di Pietro – az első kettő volt kormányfő, a harmadik egy milánói ügyész – neve az 1990-es évek elejétől fonódott egybe az ún. Tangentopoli-ügyek kapcsán, amelyekben az említett ügyész részletesen és pontosan derítette föl a nagy pénzeket forgató megvesztegetési ügyeket, amelyekbe vállalatvezetők, politikusok sora bukott bele súlyos börtönbüntetések formájában, vagy öngyilkosságot elkövetve, sőt, pártok bomlottak föl. Di Pietro példáját több más ügyész is követte, és az eredmények minden esetben elképesztők voltak! A szálak, úgy tűnt – és sokak számára még ma is úgy tűnik –, végső soron az említett két politikushoz – Andreottihoz és Craxihoz – vezettek. E „tisztogatásnak" – mármint az ügyészek és a bírák részéről a megvesztegetési botrányokba keveredettek soraiban – azonban a szerző szerint van egy szépséghibája: „Nem a választópolgárok végezték, mint ahogy annak egy érett demokráciában lennie kellene, hanem bírák", és ez is a mai olasz polgári társadalom érzéketlenségét jelzi.
Prodi volt az, aki az utóbbi években szinte minden téren kompetens kormányt tudott kiállítani, mely kormány nagyon gyorsan hozta rendbe az államháztartást, és ennek eredményeképpen Olaszország „teljes joggal léphetett be az euro-övezetbe." Őt követte D'Alema rövid ideig tartó kormányzása. E két utóbbi kormánnyal kapcsolatban szintén kemény, csípős bírálatot mond a szerző az olaszokról: „Még a ma Olaszországában sem azért veszti el a bizalmat egy kormány, mert a közösség érdeke ellenében dolgozik, hanem éppen ellenkezőleg, mert e közösség javára, következésképpen azon érdekközösségek ellenében cselekszik, melyek a közjó ellenségei." És még ha az olaszok, személyes problémáik megoldása során „jelentős adag kreatív intelligenciáról tesznek is tanúbizonyságot, mindez nem ellensúlyozza az ebből adódó károkat, melyek mindannyiunkat sújtanak."
Az itt – némi túlzással szólva – részletesen tárgyalt témákon kívül a könyvben még, többek között, a következőkről is szó esik: a népről Braudel, Weber és Polányi által alkotott ideológiák; az európai népek találkozása, aggregációja, kölcsönös egymásra hatásuk a görögöktől a rómaiakon és a középkori emberen át a demokratikus államok kialakulásáig; a zsidó vallás rövid történeti áttekintése; Európa népeinek evangelizálása; a feudális társadalom jellemzői; az európai államok érdekösszefonódásai a XIX–XX. század fordulóján; az olasz identitás kialakulásán belül az olasz feudalizmus útja, története. Végül a gyarmatosítások rövid története, s benne: Dél-Amerika (ahol a bennszülöttek és a gyarmatosítók kultúrája érdekes szinkretizmust alkotott); Észak-Amerika (ahol a demokrácia „egyirányú" volt, az Európából érkezettek élvezhették, a bennszülöttek és a behurcolt afrikai néger rabszolgák nem); Afrika (itt a gyarmatosításnak „tragikusan negatív" hatásai voltak, különösen a törzsi életmódba történt beavatkozás miatt); Kína (ahol a XIX. században az angolok a fegyverek erejével védték az ópiumkereskedelmet, és ahol ma kommunista állami támogatással nyitnak kaput a nyugati kapitalizmus előtt); Japán (itt a XIX. század közepén az amerikai hadiflotta erőszakossága nyittatta meg az országot az amerikai behatolás előtt; ez a nép azonban képes volt úgy asszimilálni a nyugati kultúrát, hogy meg tudta őrizni saját hagyományos kulturális értékeit is); India (e hatalmas kiterjedésű ország, a sok-sok apró faluközösség a maga hagyományaival, a hindu és a muzulmán hitközösségek egyidejű jelenléte komoly akadályt jelentett egy „nyugati típusú demokratikus állam felépítése előtt"). Az iszlám országok egyfajta „alternatívát" kívánnak nyújtani a nyugati civilizációval – különösen annak USA-beli megnyilvánulási formájával – szemben. Igyekeznek a Korán előírásainak megfelelően élni, ugyanakkor a világpiacon is jelen kívánnak lenni a nyugati országokban képzett technikusi – pénzügyi – gazdasági elit segítségével.
S ha már nyugati demokráciákról van szó, a szerző három pontban foglalja össze mindazt, amit azok nem adnak meg a mai világnak: „1. A népek közötti béke nemzetközi garanciáját; 2. A források igazságos elosztását; 3. A természettel szembeni nem romboló jellegű viszony megteremtését." De elítéli a gazdaság öncélú fejlesztését és a piac szentséggé történő emelését is, melyeknek negatív következményei „a művészetek és az etikai – vallási téren az egyéni és közösségi élet szimbolikus értékei társadalmi súlyának fokozatos elszegényedése." Carlo Tullio-Altan professzor sokoldalú és gazdag történelmi és kultúrtörténeti áttekintést ad Európa fejlődéséről a Nyugat-Római Birodalom bukásától napjainkig. Óriási az anyag, (kicsi a rendelkezésre álló oldalkeret), és ez többféle megközelítési módra adhatott alkalmat; ő – szerencsére (legalábbis ezen cikk szerzője szerint!) – a legalkalmasabbat választotta: a komparatív, alapjaiban tradicionális módszert, s így kikerült sokfajta álokoskodó, áltudományos eljárást. Sajnos, az „európai nemzeti identitások" általa itt bemutatott kutatási eredményei elsősorban nyugat-európai mintákat, példákat idéznek (kivéve Oroszországot, Lengyelországot, illetve a Balkánt); Magyarországnak, a magyar nemzet identitásának – identitástudatának itt sem jutott hely!…
Carlo Tullio-Altan: Gli italiani in Europa. Profilo storico comparato delle identitŕ nazionali europee (Az olaszok Európában. Az európai nemzeti identitások összehasonlító történeti vázlata). Il Mulino, Bologna, 1999. 260 o.
Kun Tibor