Klió 2001/2.
10. évfolyam
Több mint hét évvel ezelőtt kezdeményezte Hans Georg Majer müncheni professzor, hogy nemzetközi együttműködés keretében tárják fel az oszmán uralkodókról készült valamennyi fontosabb képzőművészeti alkotást. Azóta a kilencfős csoport szisztematikusan végigjárta a világ nagy közgyűjteményeit, nem hagyva ki hazánkat sem, ahol az Országos Széchényi Könyvtárban és a Magyar Nemzeti Múzeumban vizsgálták meg a szóba jövő anyagot.
Több közbülső zárt körű konferencia után a hosszan tartó kutatások gyümölcseként 2000. június 6-án nagyszabású kiállítás nyílt Isztambulban, az arra legméltóbb helyen, a Topkapi Szerájban. Az Oszmán Birodalom megalakulásának idénre is átnyúló 700. évfordulós ünnepségeihez kapcsolódva három hónapon át láthatták a törökök és a városba látogató külföldiek a padisahok európai és oszmán ábrázolásait. A kötetekre rúgó vendégkönyv-bejegyzések szerint – amint azt Filiz Cagman igazgató asszonytól, a projekt legkiválóbb miniatúra-szakértőjétől hallottam – ez a szembesülés sokak számára revelációerejű volt. Ez nem is csoda: a külföldről kölcsön kapott nagy számú kép, metszet és érem rendkívüli mértékben gazdagította és árnyalta a szerájban és az egykori főváros más gyűjteményeiben őrzött darabokból álló kollekciót. (Érdemes megemlíteni, hogy a 43 származási hely közül 34 idegen országbeli!) Természetesen én is sok újdonságot fedeztem fel, s emellett nagyon örültem annak, hogy végre eredetiben is meg tudtam nézni Gentile Bellini II. Mehmedről készült híres portréját, amely a londoni National Gallery tulajdona, de valamilyen rejtélyes oknál fogva 1992-es ottjártamkor a raktárban pihent.
Anélkül, hogy bírálatot kívánnék megfogalmazni, annyi megállapítható, hogy a válogatáskor az első évszázadokra nagyobb hangsúly esett, mint a későbbi időkre, s a XIX. századtól szinte csak a kuriózum jellegű ábrázolásoknak adtak teret. S miközben kétségtelen, hogy a hitelesség kérdése II. Mehmed előtt fel sem merülhet, később viszont egyre nyilvánvalóbb, hogy a művészek a valós arcvonásokat tükrözték, a korai portrék jelentősége vitathatatlanul nagyobb. A másik megfigyelhető törekvés a sorozatok előtérbe kerülése. Ezek között különleges fontossággal bír az OSzK-ban őrzött Petantius tekercs, lévén az első, amelyen az addig regnáló szultánok – I. Oszmántól II. Bajezidig – együtt szerepelnek. (Biztonsági okokra hivatkozva a becses kézirat kiutaztatására nem volt mód, így az eredetit egy fénykép helyettesítette.)
A bemutatóhoz két katalógus készült: egy rövidebb figyelemfelhívó, de míves kivitelű és egy 576 oldalas hatalmas opusz, amely nemcsak pompás fotóival tűnik ki, hanem gondos és alapos tanulmányokkal is. Törökül és angolul egyaránt kiadták; jelen ismertetés a török változatra épül.
Filiz Cagman és Julian Raby rövid bevezetői után, melyek közül előbbi inkább a technikai részleteknél időzik, utóbbi pedig a II. Mehmed korában induló, majd 1570-re meggyökeresedő és 1922-ig folyamatos szultánábrázolások általánosságait taglalja, az első alapos elemzés Gülru Necipoglu tollából való, Szó és képmás; az oszmán szultánok portrésorozatainak összehasonlító áttekintése címen. Azt az elvi hátteret világítja meg, amelyből kinőtt az uralkodók arcának megörökítése. Az Úttörő kezdeményezések című fejezeten belül Raby (és éppen a Petancius kódex kapcsán Majer) Kezdődik a játék, Jürg Meyer zur Capellen és Serpil Bagci pedig A pompa kora címen az 1450–1550 közti szakaszt tárgyalja. Az Oszmán-ház 1550–1600" című rész a leghosszabb a könyvben, s hat altémára bomlik: Raby: Európából Isztambulba; Cagman: Az isztambuli szeráj értelmezése – Oszmán mester és sorozata; Bagci: Ádámtól III. Mehmedig – a leszármazási táblák; Necipoglu: Egy átmeneti kor – II. Szelim portréi; Cagman: A padisahi portrékészítés tetőpontja – III. Murád; Bagci: A kéziratoktól az albumokig. A terjedő hagyomány 1600–1700 című fejezetben Banu Mahir A portré új kontextusáról, Majer az Új megközelítésekről ír. Az 1700–1800 közti periódus jellegzetessége A könyvből a vászonra való áttérés, melynek fázisait Gül Irepoglu követi nyomon (Újdonság és változás). Végül a Nagyúri ábrázolás 1800–1922 című fejezetben Günsel Renda A portré utolsó évszázadának főbb irányzatairól tájékoztat.
Nincs módunk a vitás kérdésekre kitérni, de a korai európai ábrázolások ambivalens voltának illusztrálására egy példát megemlítek. Erhard Schoen 1535 körül készült fametszetét többen Nagy Szulejmán képmásának tekintették, részben a kópiák némelyikén olvasható Sultan Solleyman yetzt Türkischer Keyser felirat alapján.1 Raby most amellett érvel, hogy I. Szelimet kell látnunk a kissé kövérkés, tokás személyben, egyfelől hosszú, lelógó bajsza, a szakáll hiánya, legfőképpen pedig fülbevalója miatt. Utóbbi egy – sajnos nem reprodukált – érmen is felbukkan, csakúgy mint a későbbi, de valamennyi szultánt magában foglaló Rouillé- (1553) és Sansovino/Nelli- (1560) féle sorozatokon. S bár az ifjú Szülejmán sem mindig visel állszőrzetet (l. a katalógus 97–98., 110–112. és 114– 116. oldalán), alkalmanként a bajsza is eléggé lecsüng (I114–115. oldal), sőt itt-ott orrhajlata is hasonló és húsos (97. és 110. oldal), s ráadásul – mint láttuk – az sem igaz, hogy a Schoen-féle rajz „német lenyomatain a szultán nevét soha nem tüntették fel" (76. oldal), a fülbe akasztott fémkarika mégis döntő karakterisztikumként értékelhető. A végső megoldást ezúttal nem művészettörténeti érv szolgáltatja, hanem az I. Szelim életéhez kapcsolható egyik momentum. Róla ugyanis tudni vélik, hogy fiatal korában belépett a dervisek közé (Szülejmánról ellenben nincs hasonló hagyomány).2 Márpedig a muszlim szerzetesek nőtlenségi fogadalmát a fülbevaló (mengus) szimbolizálta. Különféle XVI–XVII. századi rajzok egyértelműen igazolják e szokás meglétét, többnyire a bal, ritkábban a jobb, máskor mindkét fülre érvényesen.3 Számunkra itt majdnem mindegy az oldal, a lényeg magának a gyakorlatnak a megléte. Ehhez még az is hozzátehető, hogy jó néhány dervisrend tagjai (gyakran szemöldökükkel és bajszukkal egyetemben) borotválták szakállukat,4 ami talán azt is megmagyarázza, miért csupasz Szelim álla.
Mindazonáltal azt hozzá kell tennünk, hogy az 1510-es és 20-as években kevés keresztény került egészen közel akár Szelimhez, akár Szülejmánhoz, azaz az európaiak által készített ábrázolásaikba képzelt elemek is vegyültek. A 46 éven át ősei trónján ülő és hazánk sorsában is döntő szerepet játszó padisahról 1550 után már megbízhatóbb portrék születtek, amelyek semmiképpen sem téveszthetők össze máséival.
Uralkodókról lévén szó nem számíthatunk túl sokoldalú megjelenítési módra. Kemény, határozott és elszánt tekintetek néznek vissza ránk, a szájak nem húzódnak mosolyra. Vannak ismétlődő sémák, főleg a sorozatokban, de az egyénítésre való törekvés is hamar tapasztalható. Rengeteg izgalmas példát lehetne említeni, itt most csak a legkülönösebb arcmásra szorítkozom. I. Abdülhamid szultán (1774–1789) véletlenül vagy szándékosan – ki tudja? – befejezetlenül maradt portréjára gondolok, melyből csak a fej van meg. Sötétbarnával pöttyözött okkersárga alapon barna és világossárga turbán, a turbánnal majdnem azonos, de annál kissé halványabb, alig kidolgozott arc, fekete szemöldök, szem és szakáll, pengeélszerű piros száj. Lehetne karikatúra, gyerekek ijesztgetésére szolgáló figura vagy szürrealista mű is.
Padisahin portresi. Tesavir-i Al-i Osman (A padisah portréja. Az Oszmán-ház ábrázolásai). Isztanbul, 2000, 576 p.
Dávid Géza
1. Legutóbb: Nagy Szulejmán szultán és kora. Kanuni Sultan Süleyman ve cagi. Budapest, 1994. No. 3.
2. John Kingsley Birge a XX. század elejéig továbbélő elbeszélésekre hivatkozik, miszerint Szelimet a bektásik egyik meghatározó személyisége, Balim szultán avatta dervissé (The Bektashi Order of Dervishes. London, 1937. 67/2 jegyzet; a szerző által idézett baba is kitért az általunk most firtatott momentumra, azaz Szelim fülbevalóval történő ábrázolására).
3. Ahmet Yasar Ocak: Osmanli Imparatorlugunda marjinal süfilik: Kalenderiler (XIV–XVII. yüzyillar). Ankara, 1992. az illusztrációk között, illetve a szövegben: 113, 116.
4. Ocak, i. m. 115., 116., 118.