Klió 2001/2.
10. évfolyam
Patrick Cabanel 1961-ben született, az École normale supérieure diákja, majd a történelemtudományok doktora, jelenleg a Toulouse-Le Mirail Egyetem tanára. Több kiemelkedő publikációja is megjelent már a címben jelzett témában, közöttük a La question nationale au XIXé siécle (Nemzeti kérdés a XIX. században) 1997-ben, majd ezt követte egy évvel később az Une histoire des protestants en France (A protestánsok története Franciaországban), melynek társszerzője és ugyanebben az évben a Histoire des Cévennes című írása.
A francia protestánsok több okból is különleges kisebbséget alkotnak, hiszen történelmüket illetően egyfajta kettőség figyelhető meg a többségi katolikus Franciaországban: a feléjük irányuló ellenérzések sokasága és politikai érzelmeik baloldalisága, mely utóbbi lényegesen nagyobb hajlamot takar a konzervatív eszmék felé, mint akár az angol vagy éppen a német protestánsok esetében. Mégis a protestánsok körén belül is speciális kisebbséget alkotnak a francia protestánsok, hiszen esetükben valóban egy mikro-kisebbségről van szó, tagjainak számtalan üldöztetést és meghurcoltatást kellett átélniük. A szerző könyvének első fejezetében a francia protestantizmus különös arcát tárja elénk: történelmi, földrajzi, szociológiai oldalról közelíti ezt a kisebbséget, és hűen karakterizálja politikai hitvallását. A francia protestantizmus három kiemelkedően fontos jellemvonása mutatkozik meg előttünk: elsőként csekély létszámuk, másodsorban az ország területén való e elhelyezkedésük, amely a már erődként tornyosuló települések és a teljes szétszórtság közötti képzeletbeli skála valamennyi pontját magában foglalja, harmadsorban pedig a sajátos, erős koncentrációt mutató társadalmi berendezkedésük. Néhány igazán érdekes adat az elsőként tett megállapítás alátámasztására: 1562-ben lélekszámuk másfél és kétmillió között határozható meg, ami a királyság összlakosságának közelítőleg 11 százalékát tette ki. IV. Henrik uralkodása alatt a vallási háborúk, az öldöklések és a száműzetések hatására lélekszámuk az akkor már 18 millió lakost számláló királyságban valamivel az egymilliós határ fölötti értékre csökkent, az összlakosság 5,5 százalékát téve ki. 1685-ben, a nantes-i ediktum visszavonásának napján és az ediktum 20 éves alkalmazását követően, a francia protestánsok száma az akkor 20 millió lakost számláló Franciaországban már csak 750 ezer körül mozgott, ami az összlakosság 3,75 százalékát jelentette. Az ediktum visszavonásának hatására, XIV. Lajos haláláig,1715-ig közel 200 ezer protestáns tért vissza ősei szülőföldjére. Az üldöztetések fokozatos lassulása, majd teljes megszűnése, a korabeli életkörülmények javulása lehetővé tette hogy a XIX. század közepére közel 850 ezer főt számlálhassanak. Elzász és a Moselle vidékének elvesztése következtében, amely az egyik legjelentősebb protestáns területnek számított, 1871-re számuk 600 ezerre csökkent, ez az akkori lakosság mindössze 1,6 százalékát tette ki. A XX. században ez a jelzőszám nem változott sokat, hiszen az 1990-es évben az 58 milliós Francia Köztársaságban a protestánsok száma 900 ezer körül mozgott. A francia protestánsok történetét nem kell hanyatlásként értékelnünk, az előbb vázolt lélekszámcsökkenés és annak ellenére, hogy mikro-kisebbségnek tekinthetjük őket, hiszen a XX. század végén minden 66 francia citoyenből csak egy protestánst találhatunk. A protestánsok arányát tekintve példának okáért a Cseh Köztársaságban a helyzet jóval kedvezőbb, hiszen az összlakosság arányához képest 2,3 százalékot tesznek ki, de találhatunk protestánsokat Észak- és Nyugat-Európától kezdődően egészen Magyarországig, annak ellenére, hogy lélekszámuk Európa déli országaiban majdnem nullára csökkent. Összegzésként Cabanel megállapítja, hogy a francia protestánsok lélekszáma európai közepes helyet foglal el a dél-európai és a német, angol lélekszámhoz képest. Franciaország területén való elhelyezkedésüket illetően, a XIX. század közepéig többségük elsősorban Elzász területén élt, de nagyobb népességcsoportokat találhatunk a Massif Central területén, északnyugati és délkeleti területeken, a 85 francia département közül 5 számolhatott jelentősebb lélekszámú protestáns lakossággal. Egy évszázad elteltével azonban a vidéki területekről szinte teljes egészében az Île de France régiójába vándoroltak, csak a Massif Central magasabban fekvő területein találhatunk ma protestáns lakosságot. Az alapos, egészen aprólékos részletekig terjedő történelmi-földrajzi jellemvonások megrajzolása után a szerző a protestánsok közel két és fél évszázadon át tartó üldöztetését tárgyalja, az előzőekben megismert részletességgel. Megjelenésüktől egészen 1789-ig megkülönböztetés, nyílt üldöztetés, folyamatos korlátozások érték őket. 1572. augusztus 24-én Saint-Barthéleny pogromja az egyik legnagyobb csapást mérte Párizsban és a királyság többi nagyvárosában egyaránt a protestánsok csoportjaira. A helyzet súlyosságának érzékeltetésére a szerző idézi Denis Crouzet Les Guerriers de Dieu című írását, amely az ebben a korszakban a katolikusok „protestáns test" elleni erőszakoskodásának különös módjairól értekezett, és amely néhány helyen nem nélkülöz túlkapásokat sem: „nem elegendő ezt a testet megölni, hanem meggyalázás céljából közszemlére kell kiállítani, melynek célja, hogy az eretnek testet még inkább megtisztítsák a szennytől". Közel 250 esztendő elteltével a protestánsok azonban újabb üldöztetésnek voltak kitéve, az 1815. évi Fehér Terror néven elhíresült népi erőszaksorozat következtében, elsősorban Nîmes és Uzés környékén. Megbecstelenítések, személyük és vagyoni javaik elleni támadások jellemzik ezt az időszakot, illetve valamivel több mint száz protestáns lelte halálát a katolikus, népi agitátorok zendülése során. Az 1898–1899-es évek vidéki, antiprotestáns fellángolásait mára nagyrészt el is felejtették. A szerző levonja következtetését, mely kiinduló alapot ad számára a protestánsok politikai állásfoglalásának tanulmányozására: e történelmi körülmények vezették a francia protestánsokat arra, hogy republikánus és világi államhoz csatlakozzanak, méghozzá igen erős kötelékek révén. A protestánsok csoportjain belüli viták, de a kívülről jövő felszólamlások (Michelet, Quinet) is nagy hangsúlyt fektettek az egyházi és teológiai kérdésekre, egyben markánsan jelezve a reformáció és a modern demokrácia alapjai közötti átjárhatóságot. Tocqueville Az amerikai demokráciáról című művében így fogalmaz: „... minden valláshoz szükségszerűen kapcsolódik egy politikai nézet. Hagyjuk az emberi szellemet, hadd kövesse az általa választott irányt, és majd megtalálja a politikai társadalomra és az isteni világra vonatkozó saját szabályozási módját; ha merészelhetek ilyet mondani, arra fog törekedni, hogy a földet és az eget egymáshoz közelítse..." Utal arra, hogy Amerika nagy részét olyan emberek népesítették be, akik miután kivonták magukat az egyházfő fennhatósága alól, semmilyen más, vallási hatalomnak nem voltak hajlandóak magukat alávetni. Ők tehát az új világban olyan „kereszténységet" hoztak létre, amelyet demokráciának vagy köztársaságnak nevezhetünk. Tocqueville azonban kijelenti, hogy a katolicizmus nem feltétlenül a demokrácia ellensége, és lehetségesnek véli azt, hogy a katolicizmus az embereket jobban előkészíti az egyenlőségre, mint az egyéniséget inkább hangsúlyozó protestantizmus. Bizonyos fenntartások ellenére, Tocqueville ezen elemzését a mai napig elfogadhatjuk. A szerző könyvének ezen pontján, mintegy értékelést adva az addig feltárt eseményekről, kijelenti: „... jól láthatjuk, hogy a történelmi és a teológiai események összejátszása hova vezet(het)". Franciaország vallási történelme hagyta örökül a politikai történelmét: a jobboldali katolicizmust és a baloldali protestantizmust. Egyszerre ellentétes, szembenálló és elválaszthatatlan pár ez a kettősség. Ennek okát a szerző abban véli felfedezni, hogy a forradalom nyújtott kezet a protestánsoknak, amikor az Ember és Polgár Jogainak Nyilatkozatát kiadta, és a protestantizmus alkotmányt kényszerített ki és erőltetett rá a katolicizmusra. 1879. január 30-án Mac-Mahon marsall, mint államelnök – aki a monarchia restaurációjának előhírnöke kívánt lenni – távozni kényszerült, helyébe Jules Grévy lépett. A február 4-én megalakuló kormány tíz tagjából öt személy volt protestáns: a miniszterelnök és külügyminiszter egy személyben William Waddington, az igazságügyminiszter Elie Le Royer, a pénzügyminiszter Léon Say, a közmunkákért felelős miniszter Louis-Charles de Saulces de Freycient és a kolóniákat felügyelő miniszter Jean-Bernard Jauréguiberry tengernagy. Az 1879. év végén Freyceint követi Waddingtont a miniszterelnöki székben, majd 1882., 1886. években és 1890–1892 között ismételten a kormány első embere lett, azonban az 1887. évben megtartott köztársaság elnöki választásokon vereséget szenvedett. 1924-ben megválasztották Franciaország eddigi első és egyetlen protestáns köztársasági elnökét Gaston Doumergue személyében. A protestánsok legnagyobb politikai sikereiket tehát ebben az időben könyvelhették el. Ennek ellenére azonban a XIX. század végén négy kudarc érte a protestánsokat. Az első, amely az egész nemzetet sújtotta, az 1870-es katonai vereség; a második a köztársaságiak veresége az 1871-es év februárjában megtartott választásokon, amely nagyjából az 1851. december 21-ei választások eredményével zárult; a harmadik a protestantizmus vallási kudarca Franciaországban, amelynek legfőbb okaként a szerző a politikai irányultságú oktatást és annak rövid időbeli tartamát véli felfedezni. Ehhez a három fő kudarchoz sorolható egy negyedik, a protestáns kisebbség létszámának megfogyatkozása és összetartozásának kifejezett gyengülése. Az 1870-es katonai vereség mélyreható nemzeti önvizsgálatot eredményezett. Szerzőnk, a kor három kiemelkedő gondolkodóját idézi, akik a helyzet aktualitását kihasználva, erős kritikát gyakoroltak a nemzetre nézve. Elsőként Renant idézi, és jelkép értékű művét, a La Réforme intellectuelle et morale (Szellemi és erkölcsi reform) címmel megjelent írását. Másodsorban, a ma ugyan kevésbé ismert szerzőt, az eredetileg zsidó származású nyelvész, Michel Bréalt, kinek egyik legfontosabb műve Quelques mots sur l'instruction publique en France (Néhány szó a közoktatásról Franciaországban) címmel jelent meg. Végül a fiatal protestáns történész, Gabriel Monod: Allemands et Français (Németek és franciák) című írása 1872-ben látott napvilágot. Generációs tapasztalataikra támaszkodva Bréal és Monod is úgy véli, hogy a katonai vereségben a legnagyobb szerepet a német iskolarendszer játszotta, hozzátéve hogy ez a rendszer protestáns, amit a reformáció nevelő jellegű eszméi hatottak át. Felteszik a kérdést, vajon Franciaország nem lohol-e egy olyan iskolarendszer után, amit a németek és Svájc már régóta sikerrel alkalmaznak? Monod maga is részt vett az 1870-es háborúban, mint betegápoló és a következő tapasztalatairól számolt be: amíg a német sebesültek elsőként Bibliát kértek, és azt olvasták naponta, majd kórusban énekelni kezdtek, addig a francia sebesült katonák kártyáztak. Azt a következtetést vonja le, hogy tudatlan és erkölcstelen ez a nemzet, hiányában minden férfiasságnak, az egyházi nevelés nem volt képes megvédeni őket az érzelmektől, így késedelem nélkül meg kell tanítani őket olvasni és az erkölcs szerint élni. 1861-ben Auguste Nefftzer megalapította a Le Temps elnevezésű protestáns napilapot, amelyben Edmond Scherer protestáns származású szenátor közel háromezer alkalommal publikált. Meggyőződve arról, hogy a katolicizmus rengeteg politikai, oktatási és katonai hibát követett el Franciaországban és egyaránt arról, hogy a demokrácia építéséhez szükséges, hogy az 1870-es évek során közelítsenek a protestantizmus eszméihez, a publikációk nagy része ostorozta az eddigi hibák elkövetőit. Ebben az időszakban egyesek áttértek a protestáns vallásra, míg mások – ezt a lépést kihagyva – a protestáns hit egyes elemeit vették át. Jelentős személyiségek közül is sokan tettek így, példának okáért megemlíthetjük George Sand-t, a publicista Anatole Prévost-Paradol-t, a politikus Jules Facre-t, a filozófus Charles Renonvier-t, aki eredetileg műszaki végzettségű, autodidakta módon képezte magát filozófussá és aki François Pillonnal megalapította és vezette a Critique philosophique elnevezésű – 1872 és 1889 között hetente, majd később havonta – megjelenő lapot, és a Critique religieuse-t, az előbb említett lap mellékletét. Mindketten protestáns hitre áttérők, a svájci filozófus Charles Secrétan (1815–1895) nézeteit mélyen magukénak valló szerkesztők, önálló filozófiát építettek fel abból a célból, hogy népszerűsítsék a köztársaság konstrukciójához elengedhetetlen filozófiai tanokat és összeegyeztessék, kibékítsék a vallást és az értelmet. Az első elhatározásukból azonban hamar kiábrándultak: csak csekély számú értelmiségi, a vidéki lakosság csupán maroknyi része csatlakozott mozgalmukhoz. „A morális értelemben vett szekularizációt, amelyet a katolikus társadalmak nem hajtottak végre a XVI. század folyamán egyházi vagy vallási reformok révén, most kell megpróbálni végrehajtani vallási reformok segítségével..." – írta Félix Pécaut 1879-ben a fentebb nevezett Le Temps-ban. A XX. század kezdetétől a protestánsok elvesztik az előző században játszott szerepüket. A köztársasági erkölcs és szigorúság, mondhatnók gőgösség elvesztették szükségszerűségüket ebben az időszakban, amikor a társadalom már régen elfelejtette az 1870-es évek nehézségeit. A Dreyfus-ügy tette lehetővé a protestánsok számára azt, hogy utolsó alkalommal játsszanak fontos szerepet a köztársaság életében. Az 1880-as évekhez hasonlóan a protestánsok álláspontjai most is a katolikusok felfogásának ellenpólusán jelentkeztek. A protestánsok egyre kisebb mértékben avatkoztak a társadalom ügyeibe, annak ellenére, hogy jelentős számú protestánst találunk a köztársasági elit tagjai között, az ipar- és a bankélet szereplői, a diplomáciai testületek tagjai között. Hogyan értékelhető tehát a protestánsok szerepe a francia történelemben? A válasz korántsem egyszerű. A királyság számos válságot, üldöztetést hozott számukra, ugyanakkor a köztársaság nem kompenzálta a francia protestánsokat az előzőekben ért sérelmekért. A kitelepülések, a személyüket és vagyonukat ért támadásokat követően békésebb évek köszöntöttek a protestánsokra. A köztársaság éveiben minisztereket adtak a francia nemzetnek, képviselőket delegáltak a törvényhozásba, a közélet és a gazdasági vérkeringés számos területére. Patrick Cabanel: Les Protestants et la République (A protestánsok és a Köztársaság), Edition Complexe, 2000, Paris, 276 o.Takács Tibor