Klió 2001/2.
10. évfolyam
A recenzeált mű a XVII. századi Oroszországba vezeti vissza olvasóját. A legfrissebb történeti kutatások segítségével új szemléletű korrajzot fest az első Romanov cárok alakjának középpontba állításával, akiket nemcsak államférfiként, de magánemberként is bemutat. A Mihail Fjodorovics (1613–1645), Alekszej Mihajlovics (1645–1676), illetve Fjodor Alekszejevics (1676–1682) uralkodását feldolgozó, más-más szerző tollából származó három esszé szerves egységet alkot. A szerkezethez funkcionálisan illeszkedik az előszó, mely a vizsgált időszak fejlődési tendenciáiról nyújt átfogó képet.
Ez utóbbi Alekszandr Preobrazsenszkij akadémikus munkája csakúgy, mint a második Romanov cár politikájáról írt fejezetek. A nagy tekintélynek örvendő történész Alekszej Mihajlovics kevéssé ismert családi levelezéséből merített információkkal gazdagította a koronás fő egyéniségéről, valamint az Ukrajna birtoklásáért vívott 1654/56-os orosz-lengyel háborúról korábban kialakult képet. Fjodor Alekszejevics talányos figurájának ábrázolására és a kormányzása alatt gyorsan tovatűnt néhány esztendő értékelésére Natalja Gyemidova vállalkozott. A historiográfiában jórészt homályban maradt periódust új forrásokra támaszkodva árnyaltabb megvilágításba helyezte. A legnehezebb dolga Ljudmila Morozovának akadt. Az első Romanov cár személyiségéről fennmaradt tanúságtételek száma nagyon csekély. A kutatónőnek sikerült szakítania a szokásos sablonnal. Bizonyította, hogy Mihail Fjodorovics jelentős mértékben kivette részét az államügyek intézéséből, nem szorult háttérbe, amint azt eddig gondolták. Döntéseit szuverén módon, s nem kizárólag a hatalomvágyó, erősakaratú atyja, Filaret pátriárka befolyása alatt hozta.
A könyv témaválasztásában és értékelésében is jelentősen eltér a szovjet történetírói hagyománytól. Az SZKP kultúrpolitikájában favorizált két markáns egyéniség, IV. Iván és I. Péter uralkodása között szerényen meghúzódó XVII. század kevés figyelmet kapott a Szovjetunió széthullása előtti historiográfiában. Feledtették az 1700-as évek nagy horderejű reformjai, melyek Oroszországot katonai és diplomáciai szempontból az európai nagyhatalmak közé emelték. Szentpétervár csillogása mellett a moszkvai periódus XVII. századi belviszonyai avíttnak tűntek, az országot külpolitikailag számos kudarc érte. A Romanov dinasztia trónra kerülése nem tartozott az ideológiailag kívánatos kutatási témák közé. A század szovjet interpretációja lényegében a szociális feszültségek nyomán sorozatban kirobbant „városi” és „parasztfelkelések” elemzésére összpontosított.
A címen kívül a mű mottójául választott Kljucsevszkij-idézet szintén a szakítást hangsúlyozza a fenti sztereotípiával: „Éppen abban van a XVII. századi moszkvai államférfiak jelentősége, hogy nemcsak megteremtették azt az atmoszférát, amelyben felnőtt és amelyet magába szívott a reformer (I. Péter – Sz. S.), de fölvázolták tevékenységének programját, és bizonyos vonatkozásokban még tovább is léptek ahhoz képest, amit tett”. A citált vélemény az 1980-as évek végén újfent megjelent egyes orosz történészek munkáiban, a szemléletmód azonban csak fokozatosan tudott kiteljesedni, nem függetlenül az aktuálpolitikai folyamatoktól. A bevezetőben Preobrazsenszkij azokat a momentumokat emeli ki, amelyek rávilágítanak, hogy a péteri reformkor szerves folytatása volt a megelőző évszázad fejlődési ívének. E gondolat a könyv legfőbb üzenete.
Az orosz állami berendezkedés a XVII. század folyamán fokozatosan elveszítette képviseleti jellegét és az abszolutizmus felé tendált (az országos gyűlések intézményének elhalása, a kormányszékek hivatalnoki apparátusának erősödő befolyása, kizárólag a cárnak alárendelt legfelső szerv létrehozásának kísérletei a bojár duma háttérbe szorítása érdekében, stb). Az állami és egyházi vezetés hatalmi rivalizálásából a trón került ki győztesen, s ez előrevetítette a pátriárkai méltóság megszüntetését. A nemesi felkelés hatékonyságának zuhanása kikényszerítette a külföldi mintára (részlegesen) átalakított hadszervezet létrehozását, a reguláris katonaság megteremtése felé vezető első lépéseket. Ismétlődő adóreformokkal igyekeztek stabilizálni az államháztartást.
Megjelentek a protekcionista gazdaságpolitika csírái. Elterjedt az első nyomtatott formában kiadott, „korszerűsített” törvénygyűjtemény (1649), amely mintegy kétszáz éven át hatályban maradt. A gyakorlatban megindult a votcsinák (örökíthető családi birtokok) és a pomesztyék (a katonai szolgálat idejére kiutalt birtokok) összeolvadása. A „mesztnyicsesztvo” rendszerét (származáson alapuló előkelőségi rangsorrend alkalmazása közigazgatási és katonai tisztségek betöltésekor) eltörölték. Tetten érhetővé vált a (jelentős részben lengyel közvetítésű) nyugati kulturális hatás a művelődésben, az oktatásban, a hétköznapi anyagi kultúra vívmányainak átvételében, a divatban.
Mihail Fjodorovicsot, az első Romanov cárt 1613-ban 16 évesen koronázták meg. A véres polgárháború és külföldi intervenció befejeződése után egy széles képviseleten nyugvó országos gyűlés döntése emelte trónra anélkül, hogy a fiatalember ezt kívánta volna. Személye a hatalomért marakodó klikkek számára az egyetlen lehetséges kompromisszumnak tűnt. Megválasztásában döntő szerepet játszott az a tény, hogy rokonságban állt a „Rurik-dinasztiával”. (IV. Ivan utóda, az 1582-ben elhunyt Fjodor cár másodunokatestvére volt.) Mihail a legitimitását nem az ország akaratát kifejező cárválasztásból eredeztette, hanem IV. Ivan „unokájának” titulálta magát. A trónon visszafogottan viselkedett, nem jellemezték despotikus hajlamok. Kereste az udvari érdekcsoportok megbékítésének lehetőségét.
Ljudmila Morozova cáfolja azt a historiográfiában elterjedt nézetet, miszerint az uralkodó hatalma „korlátozott” lett volna. Mihail kezdettől használta az „autokrátor” címet, míg bojárjai „hű szolgaként” aposztrofálták magukat. Az országos gyűlések 1613-1622 között szinte folytonosan üléseztek, de csak tanácsadó testületként funkcionáltak. Filaret pátriárka lengyel fogságból visszatérése után aztán hosszú ideig össze sem hívták őket. A cár atyja aktívan kivette részét a kormányzásból. A család politikai ellenfeleivel leszámolt. (Halála után sokan visszatérhettek a száműzetésből, ami arra enged következtetni, hogy az uralkodó nem értett mindenben egyet a pátriárkával.)
A két Romanov szervezeti átalakításokat hajtott végre kormányszékeknél, és rokonaikat ültették a vezető pozíciókba. A politikai elit fokozatosan kicserélődött. Amikor az új dinasztia helyzete megszilárdult, megszűnt az állami földek adományozása. Mihail uralkodásának vége felé a bojár duma szerepe is visszaszorult. A cár néhány bizalmasára (az ún. „közeli dumára”) támaszkodott, akik egyszerre több vezető szerv irányítását felügyelték.
Az 1632/34-es szmolenszki háború előkészületei során lutheránus országokból hívott katonatisztek elindították az új típusú orosz hadsereg átszervezési folyamatát. A határvár visszafoglalása ugyan nem sikerült, de Ulászló lengyel király mégis lemondott moszkvai trónigényéről és elismerte Mihail cári címét. Oroszország fokozatosan kiverekedte magát a diplomáciai elszigeteltségből, amibe a XVII. század elején dúló polgárháború és intervenció taszította. Amikor Mihail Fjodorovics 1645-ben elhunyt, bel-, kül- és gazdaságpolitikailag egyaránt konszolidált országot hagyott az örökösére.
Alekszej Mihajlovics uralkodása az ún. „sólázadásba” fulladt sikertelen adóreform-kísérlettel indult. A szociális feszültségek csillapítására és a visszaélésekre lehetőséget adó különböző törvényértelmezések kiküszöbölésére 1648-ban összehívták azt az országos gyűlést, mely elfogadta a korszerűsített új törvénykönyvet. Ez – többek közt – kodifikálta a röghözkötést, korlátozta az egyházi földbirtoklást, kiskaput nyitott a pomesztyék adás-vétele előtt, s az álcár eszmék terjedésének ellensúlyozására megalkotta az uralkodói becsület védelméről rendelkező jogszabályt, melyet később továbbfejlesztettek. Alekszej vonzódott a fényes külsőségekhez. „Kivonulásainak” pompájával hozzájárult a cári tekintély megerősítéséhez. A kortársak azt jegyezték fel róla, hogy ő volt az első igazán korlátlan hatalmú uralkodó. Az 1654-ben létrehozott, mindenki által rettegett Titkos Ügyek Kormányszéke Alekszej személyes kancelláriájaként nemcsak felügyelte a bojári vezetésű prikazokat, de sok egyéb feladata mellett a titkos rendőrség funkcióját is betöltötte. A szintén frissen felállított Számvevő Kormányszék a főhivatalok pénzügyi tevékenységét ellenőrizte, a Monostori Kormányszék beavatkozott az egyház belső irányításába.
Alekszej Mihajlovics és Nyikon pátriárka nyolc éven át elhúzódó konfliktusának mélyén nem az egykori barátságból ellenségeskedéssé transzformálódott személyes rivalizálás rejlett, hanem az abszolutizmus irányába fejlődő állam azon törekvése, hogy az egyházi hatalmat is maga alá rendelje. Nyikon teokratikus ambíciói szükségszerűen vezettek konfrontációhoz. A hitéleti reform kérdésében nem volt ellentét a két személyiség között. A cár Nyikon bukása után is radikálisan fellépett az óhitű szakadárok elleni.
Alekszej, az egyik legműveltebb, az olvasásért és a színelőadásokért rajongó cár (hagyatékában szemüveget is találtak), személyesen vezette a Lengyelország, majd Svédország elleni hadjáratokat. Preobrazsenszkij hibának tartja a svéd háború megindítását (1656-1661), mert az ukrajnai és belarusz területen addig elért sikereket a lengyel király – veresége ellenére – nemzetközi szerződésben nem ismerte el, s a váratlan lengyel-orosz szövetség (Svédországgal szemben) hozzájárult az ukrán kozákság pálfordulásához.
A Sztyenka Razin vezette felkelés ( 1670/71 ) az orosz történelem „második polgárháborúja”. (Az első a század eleji „zavaros időszak”.) Ez a megítélés új, a szovjet érában a doni kozákok elkövette atrocitásokat parasztháborúnak tartották.
Alekszej Mihajlovics államférfiúi tevékenysége méltó megalapozása volt a második házasságából 1672-ben született fia, Péter későbbi reformjainak.
Fjodor Alekszejevicsről két sztereotípia él a történetírásban. Az egyik szerint a beteges, önállótlan ifjú helyett egy reakciós bojár udvari klikk irányította az országot, míg a másik azt állítja, hogy a cári kormány korábbi reformpolitikája töretlenül folytatódott. Gyemidova kutatásaiból kiderül, hogy Fjodor uralkodása két egymással ellentétes tartalmú szakaszra bontható. Az elsőben (1676–1679) a rokonokból verbuválódott ún. „Miloszlavszkij-párt” a cárt mellőzve szisztematikusan fölszámolta az autokratikus aspirációk megvalósítására Alekszej alatt létrehozott központi szerveket (a Titkos Ügyek, a Számvevő, és a Monostori Kormányszéket), illetve gyengített a vidéki közigazgatás centralizáltságának fokán a vajdák jogkörének megnyirbálásával. A második (1679–1682) periódusban Fjodor magához ragadta a kormányrudat, és egy nagyszabású, az államszervezet egészét átfogó, a hatékonyság növelését célzó koherens reformkoncepciót dolgoztatott ki egy szűk „nyugatos” szellemiségű tanácsadói kör (Jazikov, a Lihacsov testvérek, Golicin herceg) kezdeményezésére. (Ilyen programmal még öccse, I. Péter sem rendelkezett a későbbiekben.) A bojár duma és a magas klérus ellenállása miatt (bár a cár kijátszotta egymás ellen a két érdekcsoportot), valamint az ifjú uralkodó halála következtében az 1681 /82-es nagy horderejű elképzelésekből alig valósult meg valami.
A könyv a három Romanov uralkodása szerint csoportosított kronológiai áttekintést, a fontosabb történelmi személyiségek rövid életrajzát, valamint a századra vonatkozó forráskiadványok felsorolását és válogatott bibliográfiát tartalmazó függelékkel zárul.
A. A. Preobrazsenszkij – L. Je. Morozova – Ny. F.Gyemidova: Pervie Romanovi na Rosszijszkom presztole. (Az első Romanovok az orosz trónon) Moszkva, Russzkoje Szlovo, 2000. 456 o.
Szili Sándor