Klió 2001/2.
10. évfolyam
A szerző bevezetőjében kiemeli, hogy az 1861. évi orosz jobbágyfelszabadítás kimunkálása, és a megváltással kapcsolatos hitelműveletek pénzügyi lebonyolítása eddig nem került a kutatások homlokterébe. Ez annak ellenére így van, hogy több orosz és nyugati szakember hangoztatta a parasztügyi törvényhozás és a bank- és a pénzügyi rendszer reformjának kapcsolatát. A tematikával ugyanakkor csak P. L. Kovanyko és 1917 után V. V. Potanyin foglalkozott. Az amerikai S. Hoch a társadalmi-politikai aspektusokon túllépve rámutatott, hogy az 1859-től felerősödött állami hitelintézeti csőd a paraszti törvényhozás legfőbb objektív akadályát képezte, így a financiális tényezőket nem lehet semmibe venni. Dolbilov tanulmányában az eddig alig kutatott orosz állami agrárreform-támogatási tervek sorsát vizsgálja, amelyek szerint a földek megváltása a nemzetgazdaság pénztartalékainak mozgósításával ment volna végbe.
Az írás négy részre tagolódik. Az első a Bank- és Pénzügyi Bizottságok kettős arculatú programjairól szól. A szerző megállapítja, hogy már 1855-től megindult a tőzsdei spekuláció és a vállalkozások válságba kerülése. 1858-tól mind a kormányzat pénzügyi tanácsosai, mind az orosz jobbágyreform kidolgozói egyre jobban aggódtak a kincstári hitelintézetek csődje miatt. Amikor a Szerkesztő Bizottság elnöke, Ja. I. Rosztovcev arról dönt, hogy átcsoportosítsák-e a mezőgazdaságba az állami tőkefeleslegeket, kiderül, hogy megfelelő mennyiségű tőke már nem áll rendelkezésre. A Hitel- és a Pénzügyi Bizottságok szakértői és a parasztreform alkotói javaslatára a cár elrendeli a jelzálogtartozások törlesztésének szigorítását. A szakemberek kettős célt próbáltak elérni: biztosítani a kölcsönök visszatérítését a bankoknak, és az elzálogosított birtokok paraszti földjeinek „kincstári státuszba kerülését”. P. P. Milugin szerint a fenti tulajdonosok az olcsó hiteltől végül is megfosztva, az osztásföldek parasztoknak történő gyorsabb értékesítésére kényszerülnek. Problémát jelentett azonban, hogy a kormány az új adósoktól az átterhelt adósságokat be tudja-e hajtani. 1859-ben az agrárreform és a kincstári hitelezés komplex megközelítésével több szakértői bizottság foglalkozott, olyan főhivatalnokokkal és pénzügyi szakértőkkel az élükön, mint Ju. A. Gagemejszter, N. A. Miljutyin, Je. I. Lamanszkij és N. H. Bunge. Lamanszkij emelte ki egyik korabeli levelében a parasztkérdés fontosságát, de azt is, hogy vele szoros kapcsolatban állnak az adminisztratív, a bírósági és a pénzügyi-hitelezési reformok. Úgy vélték, hogy a bankbetéti szerkezetet a hosszúlejáratú értékpapírok konszolidálásával alakíthatják át. A 4 százalékos határidő nélküli kötvények kibocsátásával a földvételt akarták megkönnyíteni. Ugyanakkor a visszatérítési garanciák iránti bizalmatlanság miatt ezek nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, ezért a bankbizottság a felesleges papírpénznek a forgalomból való kivonását és új, magasabb hozamú és hosszabb futamidejű kötvények kibocsátását javasolta. Dolbilov kiemeli, hogy a reformerek jelentős privilégiumokkal rendelkeztek, ezért nem helytálló, hogy a cár miatt nem jöhetett létre általános és kötelező megváltás. A Pénzügyi Bizottság ülései tárgyairól szóló (1859. május végi) feljegyzésben világosan körülírták az agrártörvényhozás financiális feltételeit, jelezve a két témakör szoros kapcsolatát. Dolbilov hangsúlyozza, hogy a kötvények kibocsátásával mind az agrárátalakulás tulajdoni szegmense megváltozását, mind a pénzpiac stabilitását és az orosz bankrendszer reformját elő kívánták segíteni. Hozzá kell tennünk, hogy a fenti dokumentumból optimista prognózis csendül ki. Hoch szerint a leírt lépés rendkívüli kincstári kiadásokkal járt, negatívan hatott a megváltásra, és a kormányt financiális korlátozásokra kényszerítette. Dolbilov úgy véli, hogy a bizottságok – látva ugyan a várható nagy költségeket – a bekövetkező financiális rendszerbeli és a megváltáshoz kapcsolódó pénzügyi kondícióbeli átalakulás reményében támogatták a kötvénykibocsátást. Optimizmusuk az állam gazdasági tartalékainak a reformok megvalósítására történő mozgósítására épült.
A szerző a második részben az állami javak értékesítési terveivel foglalkozik. Ezeket a történészek eddig csak mintegy mellékesen érintették. Noha a XIX. század elején M. M. Szperanszkij koncepciója nem járt eredménnyel, a század derekán az Állami Javak Minisztériumának vezetője, M. N. Muravjov megpróbálkozott a kincstár gazdasági reformjának és a jobbágyrendszer eltörlésének összekapcsolásával. Ő javasolta 1857 végén az európai Oroszország keleti részén elterülő kincstári földek eladását. Muravjov rámutatott a gazdag paraszti családfők vállalkozókká válásának lehetőségére. Dolbilov kiemeli, hogy az oroszországi parasztság történetének neves kutatója, V. I. Szemevszkij úgy jellemezte az állami földek megváltásáról szóló instrukciót, mint az obscsinai földbirtoklás megszüntetésére irányuló későbbi sztolipini agrárpolitika „csíráját”. A Szerkesztő Bizottság ugyan politikailag nem rokonszenvezett Muravjovval, de úgy vélték, hogy reformjuk végső sikeréhez az anyagi eszközöket csak az ő minisztériuma biztosíthatja. Ráadásul a pénzügyi szakértők, rámutatva a muravjovi elképzelések hitelpiaci, agrárgazdasági és erkölcsi következményeire, újrainterpretálták az eredeti tervezetet. A pénzjáradék tőkésítésével az állami parasztok tulajdont szerezhettek, ezzel példát adva a többi paraszti kategóriának. Dolbilov elemzi, hogy a fenti gondolatok milyen relációkban hatottak a a Szerkesztő Bizottság terveire. Így a megváltás és a törlesztés felgyorsulhatott a kincstári javak igénybevételével, a pénzjáradék kiszámítása szilárdabb alapokra épülhetett, és végül kialakulhatott az osztásföldért járó paraszti szolgáltatások fokozati rendszere. A utóbbinak pl. a megváltási mechanizmusba való bekerülésével megközelíthették a különböző területek és paraszti csoportok járadékszintjét.
Noha a fenti értékesítési tervek jelentős nyomot hagytak a paraszti törvényhozáson, gyorsan átértékelték őket. Az elképzeléseket legélesebben a későbbi pénzügyminiszter, M. N. Reitern bírálta. Rámutatott a hamis várakozásra, a tőkepiaci egyensúly megbomlására, és arra, hogy a vállalkozások tőkeigényeinek kielégítetlensége gazdasági káoszhoz vezethet. Szerinte a hitelpiaci egyensúly miatt a kötvénykibocsátás szigorú szabályozására volt szükség. A fentiekkel szinte egy időben bírálta az eladási terveket. A. P. ZabIockij-Gyeszjatovszkij, aki kiemelte a föld mellett a munkaerő és a tőke szerepét, és óvott a várható eredmények túlértékelésétől. Dolbilov utal arra, hogy a reformerek között vita folyt a földek faluközösségi és magántulajdonú birtoklásáról, és a döntést lényegében elhalasztották. Az állami földek értékesítésének felvetődése után, 1859 végén Rosztovcev már arról írt, hogy a földalapot a parasztügy garanciájaként meg kell őrizni. A szerző joggal emeli ki, hogy a fenti tervek főleg a parasztok ideiglenes lekötöttségéhez és a megváltáshoz kapcsolódó normákra gyakoroltak maradandó hatást.
A tanulmány harmadik része a megváltási művelet tervezésében bekövetkezett fordulatról szól. A kincstári földek értékesítése térvesztésével együtt járt a megváltási mechanizmus átalakulása. A reformerek először még tervszerű és szabályozott folyamatra gondoltak, míg a reformterv végső változatában ez már haszontalannak minősült, és a spontán magánkezdeményezésektől várták a megváltás megindulását. Dolbilov kifejti, milyen sajátos értelmezést nyert a „fokozatosság'” és az „önkéntesség”. Változott a földesúri tőkésített obrok-(pénzjáradék-)rész kiszámítása is. A szerző kimutatja, hogy a tervek szerint az első öt évben hány „revíziós lélekre” terjedt volna ki a megváltás, és milyen összegű és összetételű értékpapírok felhasználásával. A reformerek úgy vélték, hogy a földbirtokosi gondolkodásban és gyakorlatban a járadékosi megközelítés uralkodott a vállalkozói felett. A tervek alkotói a birtokosok felső rétegénél az agrártermelés fejlesztésénél fontosabbnak ítélték az uzsorahasznot biztosító kamatozó értékpapírok iránti bizalom fenntartását. A fenti réteggel szemben a gazdasági liberalizmus hívei bírálták a kincstári jelzáloghitel elmaradását, és rámutattak arra, hogy az uzsorakamatok megfojtják az agrárvállalkozásokat. A megváltási tervezet gazdasági szempontú pontatlanságaira, hiányaira utalnak a bizottságokban 1860/1861 fordulóján lezajlott korrekciós próbálkozások. M. N. Muravjov és P. P. Gagarin javaslatait a földesúri vállalkozások élénkítésére azonban elvetették. Dolbilov megállapítja, hogy a bizottsági munkában – a magánkezdeményezés apológiája ellenére – financiális szemlélet uralkodott, és az új földhitelrendszer kialakításában a kormányzatnak szántak nagy szerepet. A jelzálog inkább a nemesi földek mobilizálását szolgálta, nem pedig az ágazati modernizációt.
Az előző kitételekkel Dolbilov már áttér utolsó témájára, a megváltásnak az 1861. évi reform általános koncepciójában elfoglalt helyére. Megállapítja, hogy az állami javak értékesítési terve sem a mezőgazdaság közvetlen megsegítésére irányult, és a szakértők nem végezték el az eladási körülmények konkrét elemzését. A felfokozott átalakítási hevületben nagy bevételeket vártak az előző lépéstől. Javukra írandó viszont, hogy a múlt század közepén perspektivikusan, a reform gazdasági-társadalmi és financiális tényezőit összekapcsolva közelítettek a jobbágyfelszabadításhoz. Dolbilov szerint, a szabad földek eladása kedvezőbb feltételek mellett elősegíthette volna az agrárrend belső átalakítását és a földesúri és a paraszti magántulajdonon alapuló vállalkozást. A reformerek az orosz hitelpiac folyamatainak befolyásolásával részben elérték, hogy a kormány támogassa a vállalkozni akaró földesurakat. Az igazi fordulat azonban a pénzügyi és a paraszti adópolitikában csak később, Visnyegradszkij és Vitte minisztersége alatt következett be az 1880-90-es években. Dolbilov felveti a kérdést, hogy a pénzügyi szakértőket milyen mélységben érdekelte az agrárátalakulás és benne a megváltás ügye. Számos, magyarázattal ellátott példát hoz, hogy a XIX. száza közepén az egyes bizottságokban még az olyan fontos témák megközelítésében is bizonytalanság tapasztalható, mint az áru- és pénzviszonyok agráriumbeli meghonosítása, a tőkepiaci mozgások ágazati hatásának és a paraszti mobilitás előmozdításának megítélése. A kormányzat gazdasági stratégiája 1861 előestéjén rövid távú, az állam pénzügyi stabilitását elősegítő programon alapult. Nem kétséges azonban, hogy a megváltás megtervezése csak a szűk fiskális érdekek figyelembevételével történt.
Dolbilov rámutat, hogy a kincstár 1862 és 1907 közötti bevételeit a kutatók felnagyították. Valójában ezek 84 millió rubelről 41,5 millióra csökkentek. A reformerek a pénzügyi válság idején csak a „zavaros közeljövőt láthatták” döntéseiknél. 1859-ben és 1860 elején többször változott a megváltási tervek általános sémája, először fokozatosság és a végén gyorsulás, míg később ez a sorrend megfordult. A végleges mechanizmust a szerző „kényszerűen önkéntes” szerződések láncolataként interpretálja. A megváltási megállapodások erőltetésével újrarajzolódtak a két hagyományos falusi réteg (és földtulajdontípus) közti határvonalak, azaz újratermelődött a korábbi rétegdichotómia. A szerződések létrejöttekor látszatra érvényesült csak a szabad magánkezdeményezés. A két réteg bekapcsolódása az új társadalmi-jogi relációkba hosszú időre prognosztizálódott, és gazdasági téren nem igényelte a kormányzat közvetlen beavatkozását. Az elemzett törvényhozási terveknek nemcsak gazdasági és társadalmi funkciójuk volt, hanem a korabeli orosz elit „sajátos képességei” is manifesztálódtak bennük. A megváltási művelet kidolgozása mutatja, hogy milyen kockázatokkal jár, ha a politikai és jogi akarat egy szűk körben koncentrálódik. A megváltási mechanizmus logikája szerint, az orosz paraszt hosszú időre adóssá vált, míg a földbirtokosok értékpapírok és járadékos jövedelmek tulajdonosaivá. Az ellentmondás abban van, hogy az 1861. évi reform gazdasági koncepciójában a két réteg potenciális szerepfunkciói mások voltak. Így a merész gondolatok szintézise ellentétes programok keverékévé vált, és ezeket a hatalom a gyakorlatban már nem tudta összeegyeztetni.
M. D. Dolbilov: Projekti vikupnoj operacii 1857–1861 gg. k ocenke tvorcsesztva reformatorszkoj komandi (Az 1857–1861-es évek megváltási műveleti tervezetei. A reformercsapat tevékenységének értékeléséhez). Otyecsesztvennaja Isztorija. 2000/2. 15–36. o.
Kurunczi Jenő