Klió 2001/2.
10. évfolyam
Az Osztrák–Magyar Monarchia balkáni kapcsolatainak egyik legkevésbé kutatott területe az albán területekkel fennállott viszonyának a vizsgálata. Ez elsősorban a területtel, illetve az albán néppel kapcsolatos viszonylagos érdektelenséggel magyarázható, amelyet „csupán” a kilencvenes évek végi koszovói válság tudott holtpontjáról elmozdítani. Pedig az egykori kelet-európai nagyhatalom balkáni törekvéseinek – különböző okok miatt – mind fontosabb célterülete lett az „Albániával”1 való kapcsolata, amely egészen a Monarchia felbomlásáig jelentősen meghatározta a Ballhausplatz diplomatáinak cselekvési kereteit. Ez a kapcsolat rendkívül komplex volt, semmiképpen sem lehet csupán politikai-hatalmi viszonyrendszerként értékelni. Bécs nemzetközi szerződések által garantált kultuszprotektorátusi jogain keresztül szólt bele közvetlenül Törökország albánlakta vidékeinek irányításába, amely kiegészült egyházpolitikai, illetve közoktatási vonásokkal is. Az eleve furcsa képletet tovább bonyolította a térség, illetve lakosainak tudományos vizsgálata-kutatása, amelynek szervezését a Ballhausplatz – az éppen aktuális minisztériumok támogatásával – diplomáciai hálózatán keresztül szervezte és bonyolította le. Emiatt a politika és a tudomány olyan szorosan összefonódott és olyan bonyolult viszonyrendszert hozott létre, amelyben az eligazodás rendkívül nehézzé vált. Talán ez is okot szolgáltathatott az említett kutatások elmaradásához.
A történelmi aspektus mellett feltáratlan volt a Monarchia helye az albanológiának, mint önálló tudományágnak a megalakulásában, illetve szerepe az új tudomány fejlődésében. A nemzetközi shqipetarológiai kutatások fent említett hiányosságainak pótlására vállalkozott Kurt Gostentschnigg, aki egy doktori disszertáció keretein belül próbált válaszokat keresni a tisztázatlan kérdésekre.2
Kurt Gostentschnigg munkájának a címben kijelölt keretei között három kérdéscsoportra keresett választ: Ausztria–Magyarország és Albánia kapcsolatának alakulása 1867 és 19I8 között; mennyiben és milyen mértékig vált a Monarchia imperialista elképzeléseinek eszközévé az albanológia, mint tudomány; illetve a kettős monarchia szerepe és jelentősége az albanológiai kutatásokban.
A kérdéseknek megfelelően tagolódik a munka egyébként gondosan átgondolt szerkezete három nagyobb egységre. Az első egység bemutatja az albanológia történetét, az albanológia monarchiai szakaszának történetét. A második Ausztria–Magyarország Balkán-politikáját vizsgálja, különös hangsúlyt fektetve Albániára. Ebben a szakaszban kap külön részt a „politika és tudomány” kapcsolata is. A harmadik egység a monarchiai albanológia-kutatások egyes ágait (nyelvészet, történelem, néprajz, geológia, földrajz, régészet) veszi egyenként sorra.
Az első két fejezet (I. Az Albániával kapcsolatos tudományos nézetek, viták kezdete; II. Az osztrák–magyar albanológia fejlődése) két irányból közelíti meg az albánokkal, illetve az Albániával foglalkozó tudományos kutatások kezdeteit és eredetét, majd bemutatja azokat a problémákat, amelyekre az új nyelvészeti/történeti irányzat válaszokat keresett.
A humanista szellemi áramlatok és az újkori földrajzi felfedezések felkeltették az érdeklődést az Európán kívüli civilizációk iránt. A XVII. századtól kezdve „felfedezték” e civilizációk nyelveit is, így például az indiai nyelveket, amelyek közül a szanszkrit különösen megragadta a kor európai tudósait. Az összehasonlító nyelvészettudomány addigi színvonala még nem terjedt túl a szavak összehasonlításán. A szanszkrit (a nyelvtani rendszerek összehasonlításának ötlete révén) tanulmányozása közben azonban kiderült rokonsága az európai nyelvekkel, aminek nyomán a klasszika filológia mellett új filológiai tudományok – indiai filológia, indogermanisztika stb. – jelentek meg. A XVIII. században az elméleti és összehasonlító nyelvészet rendkívüli fejlődésen ment keresztül, gyakorlatilag ekkor vált módszereiben is modern tudománnyá. Számos kérdéssel foglalkozott – nyelvtörténet, összehasonlító nyelvészet, leíró nyelvészet –, amelyek később önálló disciplinákká váltak. Elsősorban német filológusok tettek sokat ennek fejlődéséért (Friedrich von Schlegel, Jakob Grimm, Wilhelm von Humboldt stb.). Az albán nyelvészet indulása is egy német filológus nevéhez, Franz Bopphoz fűződik. Bopp Leibnitz, Thunmann, Fallmerayer tudományos előzményeire, illetve az albán területek érdeklődő konzuljainak, utazóinak munkáira támaszkodva az albán nyelvről megállapította annak indoeurópai nyelvekkel fennálló rokonságát, és ezzel az albán nyelvkutatás is az indoeurópai nyelvészet része lett.
A nyelvkutatás mellett az albánokkal foglalkozó tudósokat leginkább az albánok eredetének kérdése izgatta. Ezzel kapcsolatban két, élesen elválasztható tábor állt szemben egymással: az autochtonitás és a bevándorlás hívei. Előbbiek őshonosnak tekintik az albán népet, akiket az illírek leszármazottjainak tartanak. Ezzel szemben a bevándorlás elmélet hívei egyéb ókori népekben vélték megtalálni az ősöket: különböző trák, dák, pelazg stb. törzsekben. A két tábor szembenállása a mai napig fennáll, pillanatnyilag Georg Stadtmüller képviseli az autochton, az őshazát a Tiranától észak-keletre fekvő Mati földben jelölő álláspontot, míg Gottfried Schramm az albánok őseit a mai szerb–bolgár határon egykor élt trák bessz törzsben véli felfedezni.
A XIX. század elején a romantika jegyében divatossá vált a civilizált világtól távol eső területek kutatása. Mivel az európai Törökország albánlakta vidékei ilyenek voltak, megnőtt az utazási kedv ezekre a tájakra is. A Shkodra, Elbasan, Janina, Monastir stb. környékén utazóknak komoly nehézségekkel kellett megbirkózniuk, hiszen úti céljaik még az amúgy sem biztonságos balkáni viszonyokhoz képest is számos veszélyt tartogattak. A malária, a szokatlan klíma, a hiányzó higiénia, utak hiánya és nyelvi problémákon túl szembe kellett nézni a jogbizonytalansággal, illetve az archaikus törzsi viszonyok között élő, ellenséges hegylakókkal is. Mégis e bátor utazók – akiknek többsége a Habsburg Birodalom szolgálatában állt – közül került ki az utólag „az albanológia atyja” címmel megtisztelt Johann Georg von Hahn (szintén Bécsből szubvencionálták), aki összefogva az addigi nyelvészeti és történeti eredményeket, voltaképpen valóban önálló útra indította az új tudományágat.
A kifejezetten nehéz körülmények ellenére, az osztrák–magyar albanológia művelőinek köszönhetően, a XX. század elejére fejlődésnek indultak az új tudomány egyes részterületei is, amelyeket zökkenőmentesen fogadott be az európai tudományszemlélet. Ezek, a régészet kivételével, mind a Hahn által lefektetett alapokra támaszkodtak (nyelvészet, történelem, néprajz, földrajz). Ezek alapján megállapítható, hogy az albanológia Iétrejöttében döntő szerepet játszott az osztrák–magyar tudományos háttér.
A Monarchia Balkán-politikájának történetét vizsgáló fejezetek (III. Az albanológia az osztrák–magyar Balkán-politika sodrában; Albánia szerepe Ausztria–Magyarország Balkán-politikájában, tudomány és politika) mindegyike Albánia kulcspozícióba kerülésével foglalkozik.
A XIX. század második felének, illetve a XX. század első évtizedének nagyhatalmi, illetve Balkán-félszigeti eseményei alapjaiban határozták meg a mindenkori közös külügyminiszter csekvési szabadságát. Miután a Habsburg Birodalom közvetlen hatalmi állása a német, illetve az olasz egység létrejötte következtében az itáliai és német területeken megszünt, illetve az orosz hegemónia megerősödött Kelet-Európa legnagyobb részén, Ausztria–Magyaroszág érdeklődése Délkelet-Európa felé fordult. A Monarchia Balkán-politikájának kezdeti sikerei után azonban – a berlini kongresszustól a két Balkán háborúig – a Ballhausplatz folyamatosan veszített a félsziget országai felett gyakorolt befolyásából. A nyolcvanas évek szövetségi politikája következtében a szerződő hatalmak külpolitikai érdekei korlátok közé szorították a délkelet-európai törekvéseket. Ez a hármasszövetség 1887-es megújítása után lett nyilvánvaló, amikor is Olaszország balkáni törekvéseinek teret kellett adni. Mivel a földközi-tengeri antant (Bécs–London–Róma) létrehozása nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, és Németország sem nyújtotta a tőle elvárt kellő támogatást, a század utolsó évtizedében a Monarchia nem tehetett mást, minthogy a félszigeten érdekelt másik két nagyhatalommal – Oroszországgal és Olaszországgal – együttműködjék a status quo érdekében. Ez egyre nehezebben ment, hiszen mindegyik félnek megvoltak a maga nagyhatalmi érdekei. Olaszországgal elsősorban az Adria-kérdés, illetve az olasz irredentizmus miatt voltak eltérések. Az Oroszországgal fenntartott kapcsolatot a macedon-kérdés mellett a balkáni államok feletti befolyásért való rivalizálás terhelte meg. A félsziget államaival sem tudott Bécs tartós barátságot kiépíteni. Ennek oka részben a nagyhatalmak túlzott befolyása, a félsziget államainak önállóskodó törekvései, illetve hintapolitikájuk volt. A leglátványosabban Szerbiával romlott meg a viszony. Az 1903-as dinasztiaváltás egyben orientációváltást is jelentett a szláv államban. A politikai ellentétek mellé idővel gazdasági tényezők is járultak, ami az ún. „disznóháborúhoz” vezetett. Bulgária Szentpétervár felé tájékozódott, és a Ballhausplatz tiszteletben tartotta az orosz érdekszféra határait. 1906 után megindult Bulgária és Szerbia közeledése is. A Monarchia pozíciói végül az annexiós válság után váltak rendkívül kedvezőtlenné, mert ezzel a lépéssel végleg magára haragította Oroszországot. Ezek után nem maradt más, minthogy a félsziget nyugati részén keressen magának szövetségest egy államisággal nem rendelkező népben.
Gazdasági szempontból a Monarchia szintén kedvezőtlen helyzetben volt a századfordulón. Az 1860-as években a Habsburg-területek gazdasági fejlettsége átmenetet képezett a balkáni és nyugat-európai állapotok között. A Nyugat-Európához képest csak relatív gazdasági lemaradás jó pozíciót biztosított Ausztria–Magyarország számára a kelet-európai térségben, amit igyekezett is kihasználni a félsziget államaival szemben, azaz megkísérelte azokat gazdasági befolyása alá vetni. Ez a törekvés azonban, a politikai vonatkozásokkal párhuzamosan, nem járt sikerrel. Gyakorlatilag még a XIX. század utolsó harmadában fény derült erre, ugyanis az oly komoly lehetőségekkel kecsegtető dunai hajózás és vasútépítés területén sem tudta Bécs hegemónia igényeit érvényesíteni. A gazdasági térvesztést nyomon lehet követni a félsziget egyes országaival kötött kereskedelmi szerződések változásain keresztül is. A kezdeti dominancia a századfordulóra alaposan visszaesett, és az osztrák–magyar külkereskedelem balkáni piacainak többségét elvesztette. Az új évszázad első évtizedére gyakorlatilag „védelmi pozícióba” kényszerült a kis államokkal szemben, amit tovább súlyosbított az a tény, hogy Németország – amellett, hogy a Monarchiát „természetes” piacának tekintette – megkezdte szövetségese amúgy is gyenge balkáni gazdasági helyzetét aláásni. A kettős monarchia tulajdonképpen a félsziget nyugati felébe szorult, ahol emiatt egyre nagyobb szerepet szánt az albán területeknek. A fent vázolt politikai és gazdasági okok végül odáig vezettek, hogy a Monarchiának hatalmi érdeke lett az önálló albán állam létrejötte.
A Monarchia századfordulós törekvéseinek megfelelő keretet biztosított az észak-albániai katolikus népeség felett gyakorolt kultuszprotektor jogköre. A XVII. századi törökellenes háborúkat lezáró békéig visszamenő protektorátus a XIX. században nagy lehetőségeket tartogatott a mindenkori bécsi kormányzatnak. Egyházpolitikai, iskolapolitikai, ill. egyéb – abban az időben – „kultuszügyeknek” nevezett tevékenységi körben (folyóiratok kiadása, egyesületek támogatása stb.) szabad kezet biztosított a protektori hatalom helyi gyakorlóinak, azaz a konstantinápolyi nagykövetnek, a helyi konzuloknak stb. Ez a formai keret szolgált bázisul a századvégi politikai törekvések megvalósításához. A növekvő olasz és szerb igényekre válaszul a Monarchia egyre több figyelmet és pénzt szentelt a kultuszprotektorátusa alá tartozó területeknek. Gostentschnigg ezt a kapcsolatot megkísérli általános imperialista hatalmi modellbe belefoglalni (különböző imperialista elméleteket sorol fel és ezekre támaszkodva a centrum–periféria szemlélet felől közelíti meg a kérdést). Hosszas elméleti fejtegetések után végül is odáig jut, hogy a Monarchia különböző – politikai, gazdasági, kulturális, egyházi, tudományos stb. – szintű kapcsolatai nem tekinthetőek valódi imperialista törekvéseknek, mert azok soha nem léptek túl egy bizonyos szintet, amelyen túl már valós és legfőképp jól definiált érdekek irányították volna azokat. A kapcsolatok különféle struktúrái csupán magukban hordozták Ausztria–Magyarország potenciális lehetőségeit, amelyeket a kettős monarchia valójában sohasem aknázott ki teljesen. Ennek oka az volt, hogy nem volt olyan belső hatalmi csoportosulás, amelynek anyagi érdekei fűződtek volna az albán területek gazdasági kiaknázásához. Konkrét terveket Albániával kapcsolatban csupán a katonák és néhány politikus készített, de ezek mindig függtek az aktuális politikai helyzettől, ezért időlegesek voltak. A politikai tervek a hiányzó pénzügyi érdekek híján sorban megvalósulatlanok maradtak. A két tényező (a politikai és gazdasági) csupán a balkán háborúk előestéjén talált egymásra, amikorra már azonban nem maradt idő a hosszabb távra kidolgozott elképzelések végrehajtására. 1912–13-ban ugyan létrehozták az önálló Albániát, de az új állam létrejötte nem volt kizárólag Ausztria–Magyarország érdeme.
Az osztrák–magyar diplomácia a berlini kongresszus óta törekedett arra, hogy Szerbia ne jusson tengerparti területekhez, illetve hogy Olaszország ne szerezhesse meg a nyugat-balkáni kikötőket, mert ezzel az Adriára szorulna be a császári-királyi hadi és kereskedelmi flotta. Ennek megfelelően igyekezett az albánlakta területekből mindkét állam felé olyan ütközőzónát kialakítani, amely tartósan szimpatizál a Monarchiával. Emellett az elképzelés mellett azonban ott volt egy másik politikai koncepció, amely az Oszmán birodalom területi sértetlensége, illetve a balkáni status quo mellett tört lándzsát. A két külpolitikai irányzat egyre gyakrabban keresztezte egymást. E között a két koncepció között ingázott a Ballhausplatz, amikor az egymást követő balkáni változások ellenszerét kereste (1896/97 – olasz törekvések, 1903 – Macedónia, 1908 – annexiós válság, a bolgár kérdés, „az albán akció”, az ifjú-török mozgalom stb.). Ennek megfelelően, vagy inkább ezzel összefüggésben támogatta – vagy hátráltatta – például az albán nemzeti törekvéseket. Azaz a Rilindja („Újjászületés”, az albán nemzeti mozgalom időszaka) csak akkor kapott teret, ha az egyezett a Monarchia rövid távú terveivel. Gostentschnigg ezzel a kijelentésével nem kívánta alulértékelni Ausztria–Magyarország szerepét az albán nemzeti tudat kialakulásában (illetve kialakításában!), csupán figyelmeztetni akart annak nagyhatalmi vonatkozásaira.
A nagyhatalmak közötti konkurenciaharc azonban nemcsak politikai, illetve gazdasági síkon zajlott, hanem a tudomány területein is. Az európai mértékekkel mérve ismeretlen Balkán-félsziget ehhez ideális helyszínnek bizonyult. A tudományos érdeklődésnek persze nagyon is prózai okai voltak: minden hatalom az érdekelt területek gazdasági-társadalmi viszonyait szerette volna kutató expedícióival felmérni, illetve a kiszemelt területek történelmének kutatásával saját hatalmi céljait igyekezett igazolni. Németország balkánkutató intézetet hozott létre Lipcsében; Oroszország, Szerbia, Bulgária szintén tervbe vette egy hasonló intézet felállítását. Olaszország egyre több tudományos expedíciót indított a nyugat-balkáni vidékekre. Ez utóbbi végül válaszlépésre késztette a Monarchiát is. A külügyminisztérium már 1905-ben javaslatot tett a kérdésben érdekelt szakminisztériumoknak a kettős monarchia gazdasági érdekérvényesítésének egy új formájára: egy kutatóintézet létrehozására. Ennek nyomán jött létre 1908-ban Szarajevóban a Balkán Intézet, amely Ausztria–Magyarország délkelet-európai kutatási centruma kívánt lenni (a megfelelő politikai célok szolgálatában). Az intézet anyagi hátterét a bosznia-hercegovinai kormányzat mellett a külügyminisztérium, illetve az érdekelt szakminisztériumok biztosították. Egyes kutatási projektekhez magánszemélyek (pl. br. Nopcsa Ferenc), illetve állami és magánbankok (pl. a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank, a bécsi Bodencreditanstalt, illetve egyes tartományi bankok Ciszlajtániából) is nyújtottak támogatást. Az új kutatóintézet három célt tűzött ki maga elé: összegyűjteni a Balkán-félsziget történelmével kapcsolatos lehető legtöbb írott (levéltári) forrást és szakirodalmat; ezeket a forrásokat kritikai kiadásban publikálni; és végül ezekhez a feladatokhoz olyan, szakmailag képzett apparátust is létrehozni, amely speciális kutatásokban is részt tud venni (tudományos utak a félsziget földrajzi, infrastrukturális stb. viszonyainak felmérésére). Az intézet három sorozatot indított útjára, amelyek egyben az albanológiai kutatások első fontos fórumai lettek: l. Reisen und Beobachtungen (Utazások és megfigyelések) – a magyarok közül Nopcsa Ferenc publikált itt számos tanulmányt; 2. Quellen und Forschungen (Források és kutatások) – itt Thallóczy Lajos nevét érdemes kiemelni (Illyrisch–albanische Forschungen, Acta et diplomata res Albaniae mediae aetatis illustrantia); 3. Inventare und Bibliographien.
A történelmi kutatások mellett egyenrangú szerepet töltöttek be a kutatóutak is. Ezen utak többsége az osztrák és a magyar akadémia – egyes tudományegyetemek, a Militärgeographisches Institut, a Landesbeschreibungsbureau – kezdeményezésére indult. A tudományos formai keretek ellenére ezek csaknem mind konkrét politikai céllal rendelkeztek. Az első világháború előtt az utazások elsősorban a helyi mező- és erdőgazdaság, a közlekedési hálózat, a kikötők állapota és a vízierő kihasználhatóságának felmérésére irányultak, befektetési lehetőségeket keresve. (A külügyminisztérium egyébként tervezte egy helyi vegyes bank létrehozását is, amely megkönnyítené a befektetéseket, és amely megfelelő anyagi hátteret biztosítana a helyi infrastruktúra fejlesztésére.) Az első világháború kitörése után, 1914–15-ben drasztikusan csökkent az intézetnek juttatott szubvenció, emiatt egyes kutatások leálltak. A történelmi kutakodások tovább folytak ugyan, de a kutatóutak szervezését a hadse_át, egyben céljaikat is meghatározva. A célok a hadsereg szempontjai és igényei szerint alakultak: geológiai felmérések, kőszénlelőhelyek keresése, népszámlálás (Franz Seiner hajtotta végre) stb.
Az 1908–18 között indult kutatóutak többségéről megállapítható, hogy függetlenül attól, konzulok, diplomaták, tudósok, gazdasági szakemberek, misszionáriusok stb. vettek-e részt az expedíciókban, és függetlenül a kijelölt hivatalos célkitűzésektől, mindig hatalmi érdekek vezérelték őket, és tisztán hatalmi célokat szolgáltak. Természetesen a kutatásokban részt vettek olyan munkatársak is, akiket valóban tisztán tudományos érdeklődése vezetett, de a tudományos célkitűzések és a politika ekkorra már véglegesen összefonódtak. Ezt kívánja igazolni egy Gostentschnigg által készített diagram is, amely az osztrák–magyar albanológia által megjelentetett publikációk időrendi eloszlását vizsgálja. A publikációk az 1850-es évektől kezdve jelentek meg (Hahn), számuk évtizedről évtizedre növekedett. A tanulmányok száma szemmel láthatóan megnövekedett a Balkánt érintő jelentősebb konfliktusok időszakaiban. Az első nagyobb növekedés 1876–85 között történt (évi átlag 12-ről 37-re). A századforduló után pedig tartósan az 1885-ös átlag kétszerese körül mozog a témában megjelent írások száma ( 1901–5 és 1916–20 különösen „termékeny” esztendők).
Gostentschnigg konklúziója az, hogy az osztrák–magyar Balkán-kutatás (így az albanológia is) egyértelműen a politika szolgálatában állt, bár a tudományág fejlődésében véghezvitt pozitív szerepe elvitathatatlan. Ennek az összefonódásnak a tipikus figuráit egyébként Teodor Ippen, Nopcsa Ferenc és Thallóczy Lajos személyében látja.
A disszertáció harmadik nagyobb egysége (IV. A legfontosabb osztrák–magyar tudósok munkássága) tudományáganként – nyelvészet, történelem, néprajz, geológia, földrajz, régészet – veszi végig az egyes tudósok által publikált könyveket, cikkeket, tudományos eredményeket, illetve azok kritikáit. Néhány név a legjelentősebb tudósok közül: Johann Hahn, Carl Patsch, Teodor Ippen, Nopcsa Ferenc, Konstantin Jireček, Milan Šufflay, Thallóczy Lajos, Norbert Jokl. A tudósok munkáinak, publikációinak teljes bibliográfiája zárja a disszertációt.
Kurt Gostentschnigg doktori disszertációja alapos munka. Forrásait gondos körültekintéssel gyűjtötte össze és kellő kritikai körültekintéssel dolgozta fel. A disszertációhoz felhasznált szakirodalom széles háttéranyagot biztosított a források feldolgozásához, és külön érdeme, hogy abban a vonatkozó albán nyelvű publikációk is benne foglaltatnak. (Az albán történetírás egyes kérdésekről alkotott véleményét, illetve koncepcióit a megfelelő helyeken közli és értékeli Gostentschnigg. Mivel nagyrészt 1945 után keletkezett munkákról van szó, emiatt ideológiai oldalról közelítik meg a Monarchia albán politikáját és annak csupán negatívumait emelik ki, „imperialistának és agresszívnek” értékelve azt.) A disszertáció másik fontos erénye, hogy mind Ausztria–Magyarország albán politikája, mind az albanológia fejlődése szélesebb kontextusba helyezkedik bele, megkönnyítve ezzel az egyes események, illetve tudományos munkák pontos értékelésének lehetőségét.
A disszertáció teljesítette a maga által kitűzött célokat, van azonban néhány pontja, amelyet érdemes lenne továbbgondolni. (Egy minden szempontból teljes áttekintésre természetesen nem vállalkozhatott a disszertáció, hiszen ez a terjedelmi határokon túl, a munka szerkezetére is hátrányosan hathatott volna. ) Ilyen lehetne esetleg az „albán-kérdés” intézményesedésének a végigkövetése, annak vizsgálata, hogy a kérdés súlyának növekedésével milyen hivatali módosulások jártak a Ballhausplatz intézményrendszerében. Ehhez kapcsolódva az albániai konzulátusok (elsősorban Shkodra) tevékenységéből fennmaradt levéltári források is hasznosak Iehetnek, hiszen sok helyi viszonyokról tájékoztató információt tartalmazhatnak, amelyek csiszolnák a Monarchia vonatkozó külpolitikai tevékenységéről kialakított képet. Egy további munkában érdemes lenne megvizsgálni a vezérkar szerepét is, különösen Conrad von Hötzendorfnak és körének elképzeléseit.
A tudomány és politika összefonódásának kérdésköre szintén igényel még kutatásokat. Gostentschnigg véleménye a tudományos élet egyértelmű politika alá rendeltségéről nem tűnik teljesen megalapozottnak, hiszen az általa idézett szakirodalom és levéltári iratok korántsem jelentik a kérdés pontosabb megválaszolásához szükséges források összességét (így például kimaradt az általa említett tudósok személyi hagyatékainak, Carl Patschnak, Thallóczy Lajosnak stb. vizsgálata). Az ún. „Thallóczy-kör” vonatkozó tevékenységének feltárása is szükséges lenne.
Ezen kérdések megoldása azonban a magyar történetkutatás, illetve történetírás feladata is, hiszen a századfordulón kibontakozott albanológia megerősödésében és fejlődésében magyarok szintén részt vettek, így ez talán részben a „mi tudományunknak” tekinthető...
Kurt Gostentschnigg: Zwischen Wissenschaft und Politik die Österreichisch–Ungarische Albanologie 1867–1918 (Tudomány és politika között – az osztrák–magyar albanológia, 1867–1918) doktori disszertáció, Graz, 1996.
Csaplár Krisztián
1. Az 1912–13 előtti „Albánia” elnevezés alatt az albanológusok többsége az Oszmán birodalom négy olyan vilajetjét (Janina, Monastir, Koszovó, Shkodra) érti, amelyekben az albánok alkották a többséget.
2. A disszertáció eddig még nem jelent meg nyomtatásban. A recenzió szerzője a müncheni Südost-Institutnak küldött, fénymásolt példányt tanulmányozhatta át, dr. Conrad Clewing szíves közreműködésével.