Klió 2001/2.
10. évfolyam
A királyság intézményének rövid, 81 éves története ellenére kiemelkedő szerepe volt a román nép fejlődésében. Ebben az időszakban (1866–1947) a román állam jövőjére nézve oly fontos vívmányok mellett (a függetlenség kivívása, Nagy-Románia megalakulása), a Hohenzollern dinasztia uralkodása idején teret nyert Románia nyugatosítása, aminek a kommunizmus bevezetése vetett hirtelen véget. Társadalmi és gazdasági szempontból a bevált nyugat-európai minták követése lett a román királyi család célkitűzése, átalakítva az addig domináns keleti civilizációt.
Gheorghe Bodea történész a Hohenzollern dinasztia „fenegyerekének”, II. Károly királynak szenteli könyvét. Annak ellenére, hogy a cím az uralkodó életének általános, lehetőleg elfogulatlan, több szempontot figyelembe vevő elemzését sejteti, néhány apró részlettől eltekintve csak Károly magánéletéről, intim kapcsolatairól szerezhetünk tudomást a könyvből. A magánélet minél élethűbb ábrázolása érdekében a szerző számos kortársi naplójegyzetet (köztük van dr. Elie Miron Cristeáé, Mária királynőé, C. D. Severeanué és I. Károlyé) valamint memoárt (Alexandru Vaida Voevodtól, Constantin Argetoianutól, Octavian Gogától, Pamfil Şeicarutól, Miklós hercegtől, Elena Lupescutól, Armand Călinescutól) használ fel. Az idézetek túlsúlya azonban történelmi szöveggyűjteményhez teszi hasonlatossá a művet.1 Bodea csak elvétve él azzal a lehetőséggel, hogy Károly alakját sokkal szélesebb politikai és diplomáciai közegbe helyezze, ami pedig értékes következtetésekhez vezethetett volna.
A könyv első felében I. Károly és Ferdinánd ábrázolását kísérelte meg a szerző. I. Károly, a dinasztia megalapítója fél évszázadon át a politikai egyensúly döntőbírája volt. Uralmának kezdete nehéz és vitatott volt, csak a XIX. század végén érte el stabilitását. Utóda, Ferdinánd félénk, tartózkodó természetű volt. Ez adott alkalmat a trónörökösnek, II. Károlynak, hogy apjával szemben olykor faragatlanul, durván viselkedjen. Csak Károly gyerekkorában tulajdonít jelentőséget a királyi családnak, a palota környezetének a szerző; az első világháború után a trónörökös majdnem minden döntését a nőkhöz kötődő kapcsolataival magyarázza. II. Károly nem kedvelte a királyi udvar merev, rideg légkörét, és már serdülő korától vonzódott az egyszerű, „gyanús” barátokhoz. Családját és trónörökös voltát is figyelmen kívül hagyta, amikor titokban, kalandos körülmények között Odesszában feleségül vette Zizi Lambrinót. A katonatiszti családból származó lánnyal kötött házasságot a román kormány semmisnek nyilvánította. A királyi család fáradozását – hogy Károly rangjához méltó hitvest válasszon – siker koronázta: 1921 márciusában nőül vette Helene (Elena) görög hercegnőt, akitől a ma is élő, népszerű fiú, Mihály született.
Károly nyughatatlan, kalandor természetét bizonyítja, hogy később haláláig tartó viszonyba bonyolódott a kétes származású Elena Lupescu asszonnyal. A szerző keresi-kutatja, mi késztette Románia „playboyát” arra, hogy elhagyva feleségét és gyerekét, lemondva trónöröklési jogáról, Párizsban önkéntes száműzetésben éljen „őnagyságával”. Erre a kérdésre azonban kielégítő, meggyőző választ nem sikerült adnia. Közelebb vihet minket a válaszadáshoz, ha átgondoljuk, hogy Károly fiatal korától fogva otthonos környezetet, egyszerű örömöket keresett. A haláláig tartó kapcsolat Lupescu asszonnyal ezeknek a vágyaknak a teljesülése lehetett. Néhány kortárs véleménye szerint Károly és Elena Lupescu viszonya csak szexuális kapcsolatra korlátozódott. A társadalom vezető rétegében, az arisztokrácia körében a különböző kalandok, szerelmi viszonyok megszokottak voltak. Miért tűnt és tűnik ki ma is ezek közül a Károlyé?
A mű egyik pozitívuma, hogy a szerző végig hangsúlyozza a Ion I. C. Brătianu által vezetett liberálisok és Károly között feszülő ellentétet. A trónörökös erős egyénisége, diktátori hajlamai összeegyeztethetetlenek voltak a liberálisok – különösen Brătianu – elképzeléseivel.2 Károly nem szeretett volna a liberálisok kezében lévő, „megalázott király” lenni, így csak Brătianu halála (1927) után, a politikai pártok közötti ellentéteket kihasználva tért haza. Valószínű – és ebben a kortársak véleménye is megegyezik –, hogy uralkodására nem került volna sor, ha Brátianu korai halála nem következik be. Károly a biztos győzelem reményében érkezett haza, így nem beszélhetünk hangzatos „restaurációról”. A könyv szerzőjének állásfoglalása ebben a kérdésben nem egyértelmű.
Károlyt – aki legalább új szereplő volt a kiábrándultságtól terhes politikai életben –, 1930. június 8-án királlyá kiáltották ki. Akár megszegte korábban tett ígéreteit (szakít kedvesével, visszafogadja királyi hitvesét és szigorúan alkotmányos módon kormányoz), akár nem, hatalomvágya korán megmutatkozott. Szinte megalázta családja tagjait (legfőképpen édesanyját és testvérét, Miklós herceget), és továbbra is Románia „Madame du Barryja”, Lupescu asszony befolyása alatt volt. Károly tíz éves uralkodási időszakának {1930. június–1940. szeptember) bemutatását, talán a családi élet botrányainak hiányában, elhanyagolja Bodea. Nem tér ki a történész a király érdemeire, és a kor gazdasági valamint kulturális vívmányait is figyelmen kívül hagyja: mindenképpen azt szeretné bebizonyítani, hogy II. Károly megbukott a királyi vizsgán. A szerző szerint főként a kicsapongó, haszonhajhászó király felelős a román demokratikus rendszer felőrlődéséért. A II. Károly által 1938. február 10-én bevezetett királyi diktatúra, amely valójában a korabeli Európa tekintélyuralmi rendszereinek családjába tartozott, kényes hintapolitikát folytatott Nyugat-Európa és a tengelyhatalmak között. Részvényeinek árfolyama csökkent a politika tőzsdéjén, az 1940-ben bekövetkezett területi veszteségek pedig megpecsételték sorsát. Károly a száműzetést választotta és az akkor 19 éves fiát, Mihályt hagyta maga mögött uralkodónak.3
II. Károly tevékenységének és személyiségének megítélése 47 évvel halála után is szinte lehetetlen feladat. Ellentmondásos, kiismerhetetlen személyiség volt, aki már kortársaiból is érzelmek skáláját váltotta ki, így tiszteletet, szeretet, megvetést, ellenszenvet... Életét közismert szenvedélyei (vadászat, autók, bélyeggyűjtés és nem utolsó sorban a nők) határozták meg. Annak ellenére, hogy nem tartozott a királyi család legkedveltebb tagjai közé, a dinasztia legismertebb képviselőjévé vált, elsősorban kalandos élete miatt, amelynek során háromszor (1918, 1919, 1925) mondott le trónöröklési jogáról, elsősorban érzelmi okok miatt. Bár energikus, éber és okos férfi volt, jellemhibái: a gátlástalanság, a bosszúállás és a gyanakvás nehezítik uralkodásának jóindulatú megítélését. Az ismertetett mű szerzője is inkább Károly hibáit, rossz tulajdonságait helyezi előtérbe, és hangsúlyozza a lemondása után észlelhető kedvezőtlen megítélését.
II. Károly nem lett az „örök Románia” megteremtője. Diktatúrája inkább kényszermegoldásnak bizonyult, nem volt komolyan reformer, sem pedig határozottan modernizáló. Mindezeket figyelembe véve a történészek gyorsan túltették magukat személyén, voltaképpen háromra (I. Károly, Ferdinánd és Mihály) csökkentve a négytagú királyi galériát.
Gheorghe Bodeanak nem sikerült változtatnia II. Károly sztereotip megítélésén: nála is az ellentmondásos személyiség és a zaklatott, botrányos magánélet ábrázolása áll a középpontban.
Gheorghe I. Bodea: Regele Carol al II-lea (II. Károly király). Editura Dacia. Cluj-Napoca, 2000.
Kocsis Lajos
1. Bodea több mint ötven kortárs visszaemlékezéséből idéz, véleményét az ellentmondásos uralkodóról csak a válogatás, a kiválasztás eszközével érvényesíti. A könyv 60 százalékát teszik ki az idézetek.
2. A liberálisoknak sikerült elérniük, hogy Károly herceget az 1926. január 4-én kelt törvény értelmében kizárják a trónöröklés rendjéből. Ennek megfelelően Károly kiskorú gyermeke lett a trón várományosa.
3. Károly száműzetésének főbb állomásai: Spanyolország, Portugália, Kuba, Mexikó, Brazília és ismét Portugália.1947-ben Rio de Janeiróban feleségül vette Elena Lupescut. Végső nyughelyét a király Lisszabonban találta meg 1953 tavaszán.