Klió 2001/3.

10. évfolyam

Ha a keleti kereszténységről hallunk vagy olvasunk, óhatatlanul a görög vagy orosz ortodox egyház jut eszünkbe. A magyar embereknek kevés ismeretük van arról, hogy a terminus sokkal többel foglal magában. Csak az öt nagy rítuscsaládot tekintve, tudnunk kellene az örmény, a kopt, az etióp, a káld és a bizánci egyházról! S arról is, hogy ezek csak családokat jelentenek, mert ezeken belül is bőségesen vannak további leágazások. Továbbá arról is, hogy mindegyikük ortodox ága mellett van – igaz, csekélyebb – katolikus ága is. Igaz viszont, hogy hazánkban a keleti szertartású egyházak közül – az ortodoxok mellett – csak a görög katolikusok rendelkeznek egyházszervezeti formával, valamint az örmény katolikusok vannak még jelen.

A keresztény Keletet megismerni szándékozók számára alapvető munkaként jelentkezik az itt ismertetendő mű, a római Pápai Keleti Intézet professzorának gondozásában. A közel ezer oldalt felölelő, vaskos kötet nem csak a teológusoknak szól, a világi és egyházi történészek is bányászhatnak benne, s bőségesen találnak anyagot, adatokat, tényeket, mégpedig a legújabb megközelítésben. Erre a legnagyobb biztosítékot az a nyolcvanhét munkatárs biztosítja, akiket a világ legnevesebb egyetemeiről sikerült megnyernie a redaktornak a közös munkához.

Edward G. Farrugia professzor elmélyült ismerője a keresztény Keletnek. Nem véletlen, évtizedek óta oktatja a fentnevezett intézményben. 1973 óta több könyve is jelent meg róla különböző nyelveken, számtalan tanulmánya mellett. Egy kisebb lélegzetű műve1 után kapta az ösztönzést arra, hogy ezt a terjedelmes kötetet összeállítsa. amely már nem csupán teológiai, hanem történelmi megközelítést is ad. Professzortársai buzdították az összeállítására annak sikere után, hiszen több nyelvre is lefordították, s 2000-ben második kiadásban is megjelent.

Farrugia professzort mindez nem bátortalanította el. Hiszen ő is tudatában van annak, hogy – igaz, sokkal később, a második évezred közepén, de mégiscsak – megjelennek egyházi berkeken belül az enciklopedikus szótárak. Az első ilyen az újszövetségi Szentírás görög–latin nyelvű értelmező szótára volt Roben Estienne munkájaként 1551-ben. Aztán napvilágot láttak már a szűkebb területet, a keleti egyházat érintő ilyen jellegű művek. Charles du Fresne du Cange (1610–1688) előbb két glosszáriumot állított össze a görög és a latin nyelvhez, majd összeállította Bizánc történetét, és kiadta az egyházának írásait is. Eusčbe Renaudot a keleti liturgiákról jelentette meg enciklopedikus művét,2 Michel Le Quien pedig a keresztény Keletről.3 Ez utóbbi olyan alapműnek számít, amit a témával foglalkozó minden szakembernek ismernie kell. Nem véletlen. hogy új átdolgozásban a legutóbbi időkben is megjelentették.4

Voltak tehát előfutárai szerzőnknek. Sőt, az újabb műveket is figyelembe vehette. De bőségesen ki is egészítette azokat. Ugyanis a keleti egyházakról egy eredetileg 1975-ben németül megjelent mű,5 amit 1991-ben kis módosításokkal franciára is lefordítottak, a görög és a szláv világ bemutatását kihagyja, így tehát az egész bizánci egyház kimarad belőle. Egy másik enciklopedikus kötet6 pedig éppen az ellenkezőjét teszi: csak a görög-bizánci világra szorítkozik a bemutatásában, nem véve tudomást a többi keleti keresztény egyházról. Egy liturgikus szótár7 az egész keleti kereszténység liturgiájának nyelvezetébe ad bevezetést. Ugyancsak az egész keleti kereszténység bemutatására vállalkozik egy legújabb mű,8 valamint egy háromkötetes enciklopédia.9

Jogosan merülhet fel ezek után a kérdés, a könyvet kezébe vevő olvasóban pedig a kíváncsiság, hogy mit adhat még ezekhez az alapműveknek számító kötetekhez Farrugia professzor. A választ és a kíváncsiság kielégítését magában a könyvben találhatjuk meg. Hiszen maga a keresztény Kelet is élő és fejlődő, organikus valóság. A szerkesztő vezetésével a szerzők nem csupán a történelmi tények bemutatására és összefoglalására vállalkoznak, mivel túlnyomó részük a keleti teológiával foglalkozó teológus is. Így tehát az egész keresztény Kelet örökségét akarják bemutatni, azt az örökséget, amely oly sokat adott a profán világnak is.

Nehéz egyetlen kötetbe beszorítani a hatalmas anyagot, még ha az meglehetősen vaskos is. Hiszen az egyes egyházak története mellett a liturgikus sajátosságaikkal is kell foglalkozni, a szervezeti felépítésüket is be kell mutatni, a legfontosabb nagy személyiségeiket sem lehet elhagyni. Mindezt úgy tudja összefogni a szerkesztő, hogy a keleti egyházakra oly jellemző pluralizmust nem homályosítja el, nem deformálja az egyes egyházak individuális és kollektív arculatát. Bátran felvállalja azoknak a kényes témáknak a kimerítő tárgyalását is, amelyek még elválasztást jelentenek – elsősorban a nyugati egyháztól –, s ezt bölcsen teszi, megadva azokat a fontos információkat, amelyek elvezethetnek a dialógus hatékony folytatására, minden vitatkozás és hamis irenizmus nélkül.

Nem található olyan szócikk az enciklopédiában, amely ne a történelembe ágyazódna. Minden szükséges információ jelen van a kötetben a keleti egyházakról, olykor egészen részletesen is. Külön örvendetes, hogy naprakész anyagot szolgáltat. Még az egyes egyházak vezetőinek a legújabb adatait is hozza, valamint az illető egyházakra vonatkozó statisztikai adatokat is szolgáltatni tudja. Felbecsülhetetlen a hasznossága a műnek ezen a területen is: el lehet igazodni általa a keleti kereszténység világában, mind a történelemben, mind a mában.

A szerzőnek természetesen jogában áll anyagának szabad megválasztása, illetve az összeállítás szempontjainak kidolgozása. Bevezetésében meg is fogalmazza (VIII–IX. old.), hogy fel lehetett volna még sok nevet és címszót venni az enciklopédiába, különösen a pátriárkák neveit, a monostorokat és még sok egyebet. Viszont valahol meg kellett húzni a határt. S neki nem az volt a szempontja és vezérlő elve, hogy csak a kimagasló személyiségek, tények és események kerüljenek be a kötetbe, hanem hogy összképet nyújtson anélkül, hogy arra korlátozódjék, ami a legfontosabb. Így ebből a kötetből sem maradhattak ki eleve azok a csoportok, melyek a keleti egyházak területén kisebbségben vannak. Történelem, szervezeti felépítés, teológia, lelkiség, jogi berendezkedés – szerves egységben jelenik meg a kötetben, s mindez a “megélt hit”, a keleti egyházak sajátosságait őrző és továbbvivő liturgia. egyszóval a saját rítus fényében.

Farrugia professzor könyvét a Pontificio Istituto Orientale adta ki. Ezt a Pápai Keleti Intézetet XV. Benedek pápa alapította 1917. október 15-én, éppen azért, hogy “székhelye legyen Rómában a felsőfokú tanulmányoknak. melyek a keresztény Kelet kérdéseit illetik”. Ennek az intézménynek keleti teológiai fakultása külön történelmi szekcióval is rendelkezik, ahol – természetesen – a keleti egyházak történetével foglalkoznak. Ennek professzorai kivétel nélkül hozzájárultak a kötethez a szócikkeikkel.

Ízelítőül érdemes megismerkedni azzal az egy oldalnyi anyaggal, amit a magyarországi keleti egyházról ír az enciklopédia.10

“A történelmi Magyarországon a nyugati és keleti egyházi hatások problematikus modus vivendiben találkoztak, keveredtek és váltakoztak. Ironikusan szólva, a Szibériából Pannóniába érkezett finnugor nyelvű magyar törzsek (896), nem kötődve a nyugat-európai törzsekhez, azonnal a latin kereszténység bajnokaivá váltak. Más indoeurópai törzsek, a románok, a szerbek, a rutének az ő ellenőrzésük alatt álltak. A románok neolatin nyelvet beszéltek, de az ortodox hitet vallották. Ez nem zárta ki a bizánci egyház hatását az ősi Magyarországra. A X. század közepe táján két magyar vezér, Bulcsú és Gyula, Konstantinápolyban keresztelkedett meg. Körülbelül ugyanebben az időben a pátriárka Hierotheoszt Magyarország első hierarchájává szentelte fel. István király a pápától kapta a koronát (1001), feleségül vette a bajor hercegnőt, Gizellát, és szorgalmazta a nyugati kereszténység elterjedését a birodalmában. Mégis a “görög” szerzetesek monostori szervezete virágzott az egész birodalomban az első Árpádok alatt, akik az első és egyetlen eredeti magyar dinasztiát alkották. Később az ortodox-keresztény hatás Magyarországon csak a Szent István koronája alá tartozó területeken lakó jelentős kisebbségre érvényesült. Miközben a reformáció alatt az eredeti magyarok áttértek a protestantizmusra, különösen a kálvinizmusra (“a magyar vallásra”), az ellenreformáció és a jezsuita hatás megpróbálta visszahozni a nemességet a római egyházba, egyúttal munkálkodva az ortodoxoknak a Szentszékkel való unióján is. Az uniók sorozata (I. Križevci/Körös 1611; Uzshorod/Ungvár 1646; Alba Julia (Gyulafehérvár 1698) különösképpen a horvátok, rutének, szlovákok és az erdélyi románok között a még most is létező “egyesült” vagy görög katolikus egyházak kialakulásához vezetett, amelyek a katolikus Habsburgok alatt virágzottak. A mai, meglehetősen megcsonkított Magyarországon a keleti kereszténység hatása a magyar ortodoxoknak csak egy csekély csoportjára korlátozódik – akik a görög kereskedők leszármazottai, s mára teljesen elmagyarosodtak –, valamint a hajdúdorogi görög katolikus egyházmegyére (mintegy 272 ezer hívővel). Ez utóbbit a görög nyelvű magyar katolikusok számára – akik már nem értették az ószláv nyelvet – alapították (1912) a szlávok és románok tiltakozása ellenére. Róma késlekedett elfogadni a magyart mint liturgikus nyelvet, és a papoktól számon kérte, hogy a klasszikus görög nyelven énekeljék legalább az Eukarisztia alapításának szavait. A görög katolikus magyarok az egész kommunista korszak alatt fennmaradhattak. Erősen latinizálódtak, s most kezdik felfedezni keleti örökségüket. A mai Magyarországon ortodox szerb, román és bolgár paróchiák is vannak.”

A szerzőben megvan a nyitottság a kötet tényeinek és adatainak javítása irányában: kéri, hogy a jövendő új kiadás előtt jelezzék az olvasók a szükséges változtatásokra irányuló igényeiket, illetve pontosításaikat. Biztos, hogy a magyar görög katolikus egyház élni fog ezzel a lehelőséggel, s kér majd bizonyos pontosításokat a fentebb idézett szöveggel kapcsolatban.

Végül érdemes megemlíteni, hogy a Vatikán által többször kiadott Oriente Cattolico című kötetet lényegesen kiegészíti Farruggia professzor enciklopédiája. Míg az tematikusan mutatja be a keleti egyházakat, rövid történeti résszel és sajátosságaik leírásával, valamint közli a szervezeti felépítésüket és statisztikai adataikat, addig a jelen kötet spektruma sokkal színesebb. Jó lenne, ha a csak magyarul olvasók is kézbevehetnék az olasz kötetet...