Klió 2001/3.

10. évfolyam

Glauco Maria Cantarella a közelmúltban publikált egy könyvet Az ezredik év egy estéje címmel. A szerző, a középkori történelem tanára a Bolognai Egyetemen, már elöljáróban arra figyelmeztet, hogy könyvének várakozásteljes címe nem olyan munkát takar, amely egyfajta általános középkor-tanulmány vagy értekezés. Inkább valamiféle történelmi elbeszélés kíván lenni, amely meghatározott irányvonalakat követ. Ugyanakkor a munka történelmi szakmunka jellege is kétségtelen, amit jól jelez a tekintélyes jegyzetapparátus, bár e téren sem törekszik teljességre. A szerző elsősorban a historiográfiai kép érdekében vonultatja fel a könyvészeti anyagot, hogy olvasóközönsége kellőképpen tájékozott legyen az előzményekről, anélkül azonban, hogy a mára már elvirágzott dolgokkal tömné tele a tárgy iránt érdeklődő fejét. Így a bemutatás tudatosan világos és áttekinthető igyekszik lenni, bár Cantarella tisztában van azért e feladat nehézségével.

A munka egy nevezetes dátum körül forog, eköré rendeződik, s ez a Kr. u. 1000. év augusztus 15. napja, amikor Rómában nagy nyüzsgés-forgás, sőt forrongás volt, mert egy nagyszabású körmenetet készítettek elő, melynek során a Szűz képe keresztül haladt a város utcáin a nép kettős sorfala között. Ott volt II. Szilveszter pápa is, de a húszéves császár, III. Ottó szintúgy. Jelentős nap volt ez, amelyen zsoltározó karok kísérték a kiemelkedő személyiségeket a hatalmas romok és a fenséges bazilikák mentén, körülvéve őket ezüst és arany kandeláberekkel, keresztekkel, tömjénfüstölőkkel, s mindezt balzsam és illatáradat közepette téve. Ám mindez a rítus nem pusztán vallási esemény volt: a kor két legnagyobb tekintélyének, hatalmasságának találkozása igen határozott politikai és történeti jelentőséggel is bírt. A szerző voltaképpen ebből a rendkívüli eseményből indult ki, tekintettel lévén egyúttal ennek a nagyszabású rendezvénynek valamennyi alkotó tényezőjére, résztvevőjére: a római plebsre, a köznépre csakúgy, mint a szerzetesekre és a világi papokra, az arisztokráciára és a katonai személyekre csakúgy, mint a méltóságokra és a magasságos főpapokra. Ilyen módon az olvasó bekerül a középkor sűrűjébe, megelevenedik szeme előtt a középkor világa, mert Cantarella bemutatja mind a városi színteret, mind a vidéki tájakat, elhatárolva egymástól mind a szent körzeteket, mind a profán régiókat, mélyen megvizsgálva mind a pápai, mind a császári hatalom szerepét, és feltárva azokat az apokaliptikus félelmeket, amelyek a Krisztus utáni első ezredfordulót lengték körül. Mindennek során a jeles középkorkutatónak sikerült bemutatnia az érdeklődő olvasónak a periódus kiemelkedő szellemiségeit is, ráadásul úgy, hogy forrásszerűen megidézi: Gerbert d’Aurillactól Adémar de Chabannes-ig, Raoul Glabertől egészen Pier Damiani-ig.

Teszi mindezt magával ragadó írásmóddal, amely ugyanakkor roppant adatgazdag, tele van példa értékűen előadott és ismertetett epizódokkal. Ezek az epizódok lehetővé teszik számunkra egy rendkívül szuggesztív korszak felidézését, egy olyan periódusét, ahová a mi mai európai, sőt magyar kultúránk gyökerei is visszanyúlnak, s amely periódus tele volt erjedéssel, különös tekintettel a szellemi műveltségre, amelyből összetett és szembeötlő humanitás áradt. Ehhez a sokoldalú és árnyalt bemutatáshoz jó előtanulmányul szolgáltak a Cantarella által korábban közzétett középkorral foglalkozó tanulmányok. Az olasz szerző élvezetes és magával ragadó előadását az alapos szakmai felkészülésén kívül ugyanakkor az is megmagyarázhatja, hogy Cantarella a tudomány népszerűsítésének is figyelmet szentelt.

A jelen kötet ezen átfogó áttekintése után érdemes lenne közelebbről is megvizsgálnunk az egyes roppantul tanulságos és színes fejezeteket, azonban itt bennünket főként két részlet érdekel jobban, minthogy ezek szorosabban kapcsolódnak a magyar történelemhez, annak éppen ezer év előtti valóságához adva érdekes adalékokat, bemutatva azt a képet, amelyet a Kr. u. X. század alakított ki magának eleinkről.

Cantarella könyvének egyik nagyobb egysége Az emberek és a tájak címet viseli, és ez a rész az említett két tényező összefüggéseit vizsgálja meg, hangoztatva az első ezredfordulón Itália megosztottságát, fenyegetettségnek kitett helyzetét, amely kapcsán pl. úgy beszél Észak-Itáliáról, mint amely ugyan nem volt kitéve az arabok támadásának, mint más európai körzetek, de amelyet “viszont a magyarok pusztítottak, ez a szteppéről érkező nomád nép, amely fennmaradását gyors lovas helyváltoztatásának köszönhette, katonai fölényét pedig lovas harci technikájának”. Szövetségüket már 894 tájékán kereste a Karoling-család egyik befolyásos személyisége, aki megpróbálta kétségbe vonni a császári korona akkori jogos birtoklását, s e politikájához a magyarokban is támogatóra talált. 899-től azután a magyarok hullámokban az egész Pó-síkságot elárasztották. Szétszórták a királyok seregeit, lángok martalékává tették Nonantolát, bevették és lerombolták Paviát, anélkül, hogy valaha is szilárdan megtelepedtek volna, ellentétben azon vándorló népek többségével, amelyek őket ezen a vidéken megelőzték. Ez az újszerű fellépés megakadályozta a magyarokat abban, hogy valamit és valakit is megkíméljenek, hirtelen tűntek fel, és az atrocitások elkövetése után azonnal el is távoztak. Keletről jöttek, váratlanul és pusztítóként, ezért egyes korabeli tudós emberek feltették a kérdést, hogy nem ők lehetnek-e azok a népek, amelyeket Nagy Sándor a Kelet hegyei közé zárt be a Mágikus Kapuk közötti térségben, s akik arra voltak szánva, hogy az idők végén innen kitörjenek; vagyis nem lehetnek-e ők Góg és Magóg, azok a népek, amelyekről az Apocalypsis, azaz a Jelenések könyve beszélt. Ezen félelmes hírük dacára azonban a magyarok ellen elég gyorsan hatékony gyógymódot találtak a veszélyeztetettek, azt, hogy meg kell erősíteni a betöréseknek kitett területeket, ha nem másképp, akkor legalább egy megfigyelő rendszer kialakításával, amely jelezte és előre látta a nomád támadók helyváltoztatását, s képes volt hozzájárulni a körzet védelméhez is. Ez a megfontolás volt részben annak az alapja, hogy a Pó síkságán “kezdtek kirajzolódni a tornyok”, ahogy a szerző megfogalmazza. Maga Cantarella is elismeri persze, hogy a terület militarizációja, a városok védelmének megerősítése már korábban megkezdődött és megtörtént, részben már a Kr. u. IV. század végétől, részben már a longobárd hódítás óta. A magyarok így csak arra szolgáltattak alkalmat, hogy az itáliaiak velük szemben “széleskörűen növeljék a militarizációt”. Guido király már 891-ben megengedte Modena püspökének védelmi rendszer kiépítését – folytatja Cantarella, ami felfogása alapján azért meglepő, mert ott még nem voltak a magyarok. Ilyen módon az olasz történész álláspontja mindenképpen bizonyos pontosításra szorul, valóban, maga is elismeri, hogy itt valójában az egyház, nem pedig a város védelmi rendszerének kiépítéséről volt szó, mert ez az egyház pozíciójának megszilárdítását célozta a neki alárendeltekkel szemben. Majd így folytatja Cantarella: “Egyébként a magyarok – mint látjuk – nem voltak legyőzhetetlenek, még nyílt ütközetben sem. Portyázásaik során, amelyek német földön keresztül is zajlottak, 913-ban a bajor Arnulf herceg olyannyira vereséget mért rájuk, hogy útvonaluk errefelé hosszú időre bezárult. 955-ben a keleti frankok királya, Szász Ottó verte szét teljesen őket Lechfeldnél. A magyarok tehát rugalmasan visszavonultak Kelet felé, eltűntek Nyugat- és Dél-Európa szemhatáráról, és az antik Pannonia síkságai és hegyei között letelepedve, végül áttértek a kereszténységre, és szilárdan beilleszkedtek Európa politikai és etnikai földrajzi képébe”. Mindazonáltal a várak visszamaradtak Nyugaton, sőt megsokszorozódtak, bár az már nem biztos, hogy az is a magyarok betöréseinek megelőzésére történt, hogy Észak-Közép-Itália egyik leghatalmasabb családja, a Canossák Lucchesiából ekkortájt települtek át az Appenninek hegyeibe, mert “lehet hogy csak hatalmi területüket akarták kiterjeszteni”, vagy utólagosan próbálta meg ez a család – mintegy másfélszáz évvel később – megváltoztatni a szerepéről kialakított képet.

Voltaképpen ezt a magyarságról kialakított európai képet teszi még konkrétabbá az a másik fejezet, amelynek tárgya “A millennium”, és ebben különféle alfejezetek kapnak helyet, mint pl. ez: A magyarok és az Auxerre-i Névtelen a X. század közepe tájékán. Ebben a részben megtudjuk, hogy az ezredik évben az emberek nyugtalanul várták az idők végét, s ebben azok a számítgatások játszottak szerepet, amelyeket Dionysius Areopagita végzett az Apocalypsis 20, 7–10., 12., 15. alapján. E világvége-várással ellentétben azonban Cantarella arra is rámutat: milyen sok tinta elfolyt annak kimutatása körül, hogy valójában senki sem várta még ezt a véget a X. században, és hogy ez csak “korunk makacs legendája”, a romantikus XIX. századé, vagy általánosságban a modern koré, még ha ezt a legendát részben igazolni is látszanak egyes rendelkezésünkre álló források. Valójában azonban ez az elképzelés lényegében a XI. század történetíróinak találékonyságára menne vissza, éspedig főleg Raoul Glaberéra (Rudolphus Glaber), akinek sokan az “Ezredik Év” kategóriájának nyomatékos hangoztatását szokták tulajdonítani. E két szélsőséges álláspont között Cantarella egyfajta mérsékelt pozíciót foglal el, bár alapvetően úgy véli, hogy a legtöbben nem tudjuk eléggé fölbecsülni ezeknek a chiliastikus félelmeknek a mélységét, mert e korszak emberei nem voltak képesek igazán kifejezni őket, minthogy ettől eltérő szemlélet volt alapvetően rájuk erőszakolva. Tény azonban, hogy az ezredfordulón mégis volt bizonyos félelemérzet, amelynek nyilvánvalóan több összetevője volt, ám ennek felfogásához elsősorban a korabeli emberek gondolatvilágát és gondolkodásmódját kell megismernünk. Ezek az ezer évvel ezelőtt élő és író emberek meglehetősen nagy mértékben különböztek a későbbiektől, pl. abban is, hogy az egész középkor nem ismerte még a világ váratlan végének és váratlan megítéltetésének a gondolatát, amely csak hosszabb periódus után bontakozott ki az emberek tudatában. Ekkor még inkább csak a lassú várakozás periódusáról beszélhetünk. Másfelől azzal is számot kell vetnünk, hogy ekkor még az embereknek nem volt magától értetődő az esetleges ezredéves végnek a meghatározása, mert nem volt nyilvánvaló, honnan is kell számítani az ezer évet: vajon az incarnatiotól vagyis a megtestesüléstől, vagy a passiotól, azaz a kínszenvedéstől. A X. század viszonylatában Cantarella nagy jelentőséget tulajdonít a Cluny-i Odo (920 körül) szellemiségének, akinél szerinte teljes világlátással találkozunk. Ez a szerzetes azt tapasztalta, hogy kora a sírás időszaka, mert a Karoling-birodalom felbomlásával minden hanyatlóban volt. Odo szerint az egyház szolgái is a hús embereinek utánzása felé fordultak, s bennük is nő a gőg, gyarapodik a kéj, megosztja őket a meghasonlás, a gyűlölség és a rossz szándék. Ők, akiknek meg kellene javítaniuk az embereket, rossz példájukkal maguk is az Isten törvényeinek megvetésére ösztökélnek. Miután a szerzetesi fogadalmat tevők is a világi hiúságokra adták a fejüket, ezért előbb a gőg foglyai lesznek, meghíznak az Egyház jövedelmeitől és a hívek adományaiból... stb. Minthogy ilyen módon az igazság, amely maga a rend, eltűnt a világból, “ezért az egyenlőtlenség hullámai újra felforrnak, mint Izaiás mondja, és veszélyes idők jönnek: a világ a végéhez közeledik.” Ezt jelzik a háborúk és a mészárlások, s minél közelebb kerülünk a véghez, egyre súlyosabbak lesznek a zavargások. Ezt a vihart a virrasztó szent emberek veszik észre, és a világot sújtó tribulationes-ból következtetnek arra, hogy mi fog bekövetkezni. Ugyanerre figyelmeztetett később Gerbert d’Aurillac is, vagyis a majdani II. Szilveszter pápa. Odo szerint azonban a charitas hiánya a fő jel, mert ez mutatja meg leginkább, hogy a világ elérkezett megsemmisülése küszöbéhez.

Az azonban még nem mondható el, hogy Odo már a millenniumot előlegezné meg, amelytől még mintegy 80 év választja őt el. Apokalypsis-ről azonban az ő esetében még semmiképpen sem lehet beszélni az ezredév kapcsán. A millennium nem tartozik hozzá Odo szókincséhez. Még ha nincs is tőle távol az Antikrisztus. Odo saját korát értelmezi, és saját kora veszi rá, hogy felidézze az Antikrisztust, amely része a világ történetének, és – potenciálisan – bármikor eljöhet, ha a bűnök eluralkodnak.

A végítélet csak az utolsó időkben jön el, amelynek időpontja nincs megadva Odo részéről. Az embernek azonban felkészülve kell rá lennie, minthogy bármikor bekövetkezhetik. Ehhez az Odo-féle nézethez képest egyfajta továbblépés – Cantarella elemzése nyomán – a Laoni Névtelen 960 tájékán kifejtett felfogása, aki azt állítja: “Minden dolog annyira össze van zavarva, hogy nem marad más, mint az Isten ítélete”. Az Antikrisztus maga ugyan még nem jelent meg, de megjelentek az antikrisztusok, akik az Egyház ellen harcolnak. Eljött az önkény, a lábbal taposott törvényesség, a büntetlenül maradó jogtalanság világa. Így egyre erősödő jelek mutatják az Antikrisztus közeledését, amelyet Adso konkretizál. Adsónak, a Montier-en-Der-i szerzetesnek van egy 949 és 954 között írt levele Gerbergához, a Frank Királyság királynőjéhez, I. Ottó nővéréhez, IV. (Tengerentúli) Lajos feleségéhez, ezzel a címmel: Az Antikrisztus születéséről és idejéről. Eszerint immár közel van az Antikrisztus világa, ám ennek bekövetkeztéhez összességében az kell, hogy az ember megszakítsa a világ egységét, amelyet a rómaiak birodalma valósított meg. Ez az idő azonban még nem jött el, mert noha látjuk, hogy a Római Birodalom nagyrészt széthullott, mégis amíg megmaradnak a frankok királyai, akiknek fent kell tartaniuk a rómaiak birodalmát, a Római Birodalom méltósága nem fog elenyészni, sőt létezni fog a saját királyaiban. A frankok egyik királya majd még teljes egészében kezében is tartja a Római Birodalmat, ő lesz a végső időben az összes király körül a legnagyobb és a legutolsó. Miután szerencsésen kormányozta királyságát, a végén Jeruzsálembe fog menni és az Olajfák Hegyén leteszi jogarát és koronáját. Ekkor fog beteljesedni a rómaiak és a keresztények birodalmának vége, “És nyomban mondani fogják, hogy eljön majd az Antikrisztus” – ahogy Adso fogalmaz. Még nem kell azt hinni, hogy az idők végén vagyunk. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne vélték volna már ekkor sokan úgy: közel van az Antikrisztus, aminek jelét a korszak etnikai mozgásában is fellelni gondolták, miként az Cantarella egyik további, éppen a magyarsággal kapcsolatos alfejezetéből is kiderül: “A magyarok: az Auxerre-i Névtelen - a X. század közepe körül”.

Ebben az olasz szerző részletesen foglalkozik egy olyan dokumentummal, amellyel az utóbbi idők magyar kutatása indokolatlanul keveset foglalkozott. A Cantarellától részletesen elemzett írásból megtudjuk, hogy Verdun püspöke az auxerre-i Saint Germain kolostor egyik szerzeteséhez fordult, egy tudós emberhez, akitől megkérdi: ezekben a napokban Isten haragja a világ végének a haragja-e? És a magyarok, akik mostanában ezekben az országokban pusztítanak, vajon nem Góg és Magóg-e, akiket az Apocalypsis szerint a világ végén fognak látni? A szerzetes minderre egy miniatűr értekezésben válaszolt, leszögezve a maga nemleges álláspontját. A levél szerzője elveti a jelzett felfogást. Szerinte a magyarok neve a klasszikus antikvitásban csak azért nem vetődik fel, mert akkor ennek a népnek másik neve volt. A levél ismeretlen szerzője ezután elmondja, hogy egykor, midőn először lehetett hallani Nyugaton az “átkos magyar népnek” a nevét, annak eredetéről a következőt hallotta. Egykor hatalmas éhínség tört rá egész Pannóniára, Histriára is és Illíriára valamint a szomszédos népekre, és amikor már a nép pusztulása tömegessé lett, akkor eme vidékek előkelői némi megfontolás alapján úgy döntöttek, hogy megszámlálják az egyes házakat, ahol csak annyi embert tartanak meg, amennyit képesek megmenteni az éhínség veszedelmétől. Ezzel hatalmas tömegről mondtak le, amelyet ilyen módon kivetettek a pusztákba, megfenyegetvén őket azzal, hogy mindenki a halál fia, aki közülük vissza akar térni. Azok tehát sokáig bolyongtak a hatalmas pusztaságokban, s végül is behatoltak a maeotis-i mocsarak közé, ahol ennek a tömegnek nagyobb része az éhínség következtében elpusztult, bár némelyek, akik erősebbek voltak és vadászatra adták a fejüket, életben maradtak, mivel az a vidék igen gazdag vadakban, madarakban és halakban. Ezek az emberek az elejtett vadak húsából táplálkoztak, bőrükkel fedték be magukat. Ilyen módon seregük megszámlálhatatlanul naggyá nőtt, és az éhezésről, amelyet elviseltek hungrinak (éheseknek) hívták őket, amiből ered a magyarok általánosan használatos mostani hungari megjelölése. A magyarok tehát, akik ilyen módon csak visszatértek a Római Birodalomban elfoglalt ősi földjükre, s valójában az Isten jogos büntetését hajtják végre azokon a keresztényeken, akik nem úgy magasztalták az Urat, mint Istent vagy adtak neki hálát, hanem a fösvénység szolgái lettek.

Mindennek alapján Cantarella joggal hangsúlyozza a magyarok szerepét a Kr. u. első ezredforduló világvég-váró hangulatában, ám ugyanakkor elemzésével kapcsolatban felmerülnek bennünk bizonyos hiányérzetek is, és ezért kívánatos lenne az említett dokumentumot más szempontokból is alaposabban megvizsgálni. Így pl. világos, hogy a magyarok végső soron római-pannoniai eredetét kimondó elképzelésben tulajdonképpen a ius postliminii alapelvét találjuk meg, amely egyes nyugat-európai, főként bizonyára germán szerzők részéről azt próbálta megmagyarázni, miért használták fel a magyarokat az egymással torzsalkodó németek a maguk között folytatott saját háborúikban. Eszerint ugyanis a magyarok nem számítottak volna rabló pogányoknak, hanem csak ősi földjeikre tértek volna vissza, végső soron az antik jog szellemében: törvény szerint. Voltaképpen később ugyanerre az elméletre vezethető vissza az a Szent István-féle Intelmekben megvont párhuzam is, amely összeveti a Rómát alapító Aeneadest és a Magyar Királyság létrehozóit. Az auxerre-i Saint Germain apátság névtelenjének levele tehát, amely I. Ottó nagy 955-ös győzelmét megelőzően keletkezhetett, mindenképpen megéri az alaposabb elemzést. Cantarella könyvének áttekintése többek közt ezzel a tanulsággal is jár.

Egy tényezőt ki szeretnék emelni. Nevezetesen azt a problémát, hogy a magyarságnak mind a millenniummal, mind a Római Birodalommal, mind pedig Góg és Magóg népeivel való egybekapcsolása szerepet játszhatott abban, hogy egy idő után, elébb német földön, vagy talán Itáliában, esetleg általában véve Nyugat- és Dél-Európában, azután pedig Magyarországon is kifejlődött a hun–magyar rokonság elképzelése, hiszen már a klasszikus antikvitás keresztény chiliasmusa megkísérelte összefüggésbe hozni a hunokat az Apocalypsis Góg és Magógjának népeivel. Ennélfogva, ha hunok és a magyarok egyaránt e Nagy Sándor által a Kaukázussal elrekesztett népek leszármazottai, akkor magától értetődően a hunoknak és a magyaroknak vérségi kapcsolatban kellett egymással állniuk, mint ahogy azt a középkori krónika-irodalom fokozatosan irodalmi formában kibontakoztatta, függetlenül attól a ténytől, hogy sem az eredeti magyar szóbeli hagyomány, sem a legrégibb magyar írásbeli történelmi tradíció nem látszik tudni a hun-magyar rokonságról. A csodaszarvas-legendában szereplő magyar etnogenezis történetben ugyanis, amely hiteles nomád eredetűnek tekinthető, az ott felbukkanó Hunor név valószínűleg nem a hun elnevezéssel áll összefüggésben, hanem az onogur (onoguz) megjelölés eltorzult, vagy inkább szándékosan elferdített változata, hogy ekképp próbáljanak újabb érvet felhozni a hun-magyar rokonság mellett. Hasonló mozzanattal kerülünk szembe akkor, amikor egyes krónika-kéziratokban a Hunor és Magyar apjaként szereplő Menroth Magoggá változik át, nyilván a hun és a magyar etnikum apokaliptikus felfogásának megfelelően.