Klió 2001/3.

10. évfolyam

A magyar–amerikai kapcsolatok történetéről írt munkák körében meglehetősen mellőzött az amerikai polgárháború időszaka. Míg Kossuth Lajos amerikai körútjával és a tengerentúli politikai rendszerről alkotott véleményével magyar és amerikai történészek sora foglalkozott,1 addig az ún. Kossuth-emigráció sorsáról alig-alig találunk tudományos igényű munkát az 1850-es évekből, s a hiány elsősorban akkor válik szembetűnővé, ha a polgárháború időszakáról, illetve annak magyar vonatkozásairól szeretnénk többet megtudni.2 Ez a felfedezésünk főként akkor tűnhet különösnek, ha tudjuk, hogy az Egyesült Államokban eddig mintegy 50 ezer könyv foglalkozott a polgárháború szinte valamennyi elképzelhető aspektusával! Ismét bőven találunk viszont anyagot az 1870-es évektől kezdődő ún. New Immigration időszakából, amikor Magyarországról gazdasági-társadalmi okok miatt kivándorlók tízezrei kerestek és leltek megélhetést az Egyesült Államokban. Mi lehet az oka annak, hogy az 1850 és 1870 közötti két évtizedre viszonylag kevesebb hangsúlyt helyeztek a kutatók?

A magyarázat abban a folyamatban keresendő, hogy a Kossuth-emigráció hamarosan elveszítette politikai jellegét és jelentőségét, miután a csalódott Kossuth anélkül hagyta el az Egyesült Államokat 1852 júliusában, hogy elérte volna fő célját: amerikai pénzügyi, politikai és katonai támogatást szerezni a magyar függetlenség ügyének. Azoknak a magyar emigránsoknak viszont, akik az Egyesült Államokban maradtak, szembe kellett nézniük a mindennapi megélhetés nehézségeivel, azzal, hogy a munkaerőpiacon foggal-körömmel meg kellett küzdeniük más bevándorlókkal. (Elsősorban az írekkel, akiknek zöme éppúgy szakképzetlen volt, mint a magyarok, azonban hazánk fiait még az is sújtotta, hogy kevesen beszéltek közülük angolul.) Nem csodálható tehát, ha a magyar emigránsok zöme eltűnt a politika színpadáról, s a korszakból nem túl nagy számban rendelkezésre álló elsődleges források zöme is magánlevél vagy naplófeljegyzés, amelyekből inkább csak arról formálhatunk képet, hogy milyen lehetett az élet az olyan határvidéki (Frontier) telepeken, mint az Iowa állambeli Decatur megyében alapított New Buda.

Az elsődleges források hiánya adhat magyarázatot arra, hogy miért csupán három kutató vállalkozott eddig a magyarok polgárháborús szerepének vizsgálatára, ugyanis az a néhány naplófeljegyzés és emlékirat, ami rendelkezésre áll, éppen a háborúról illetve annak magyar vonatkozásairól tartalmaz kevés használható információt.3

Ezért vállalkozott nagyon fontos feladatra Stephen Beszedits, egy kanadai–magyar “amatőr” történész, amikor az amerikai polgárháború egyik magyar résztvevőjének, Szabad Imre ezredesnek a naplóját adta ki önálló kötetben: The Libby Prison Diary of Colonel Emeric Szabad (Szabad Imre ezredes naplója a Libby börtönből). A munka azonban jóval több egyszerű forrásközlésnél, s ennek megfelelő figyelmet érdemel a magyar kutatók részéről is.

Stephen Beszedits Magyarországon született, de már az Egyesült Államokban végezte tanulmányait. A Toronto University-n szerzett doktori oklevelet vegyészmérnökként. Magáról úgy ír, hogy hivatására nézve vegyészmérnök, de szenvedélyeként a történészi mesterséget nevezi meg. Fő érdeklődési területe a magyarok részvétele az amerikai polgárháborúban, s publikációi is ilyen témakörben jelentek meg: “Notable Hungarians in the American Civil War”4 (Az amerikai polgárháború neves magyar résztvevői) és “Frederick Knefler, Hungarian Patriot and American General”5 (Knefler Frigyes, magyar hazafi és amerikai tábornok). Jelenleg a polgárháború egyik leghíresebb magyar résztvevőjéről, Stahel-Számvald Gyuláról készít tanulmányt.6 Érdekességképpen érdemes megjegyezni, hogy Stephen Beszedits unokaöccse a híres magyar írónak, Zilahy Lajosnak.

A kötet öt fejezetéből mindössze egyet tesz ki a nem egészen harminc oldalas börtönnapló. A munka első fejezetének olvasásakor azt kell szem előtt tartanunk, hogy Beszedits a tengerentúli olvasóközönséget célozta meg művével, s ez indokolja, hogy vázlatos áttekintést ad az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc eseményeiről, illetve nagy vonalakban ismerteti a magyar emigráció történetét Törökországban, Angliában és az Egyesült Államokban, emellett pedig természetesen kitér az amerikai polgárháború magyar résztvevőire is.

A második fejezet a polgárháború egyik azon aspektusát vizsgálja, amely sok vihart kavart az Egyesült Államokban, de Magyarországon szinte teljesen ismeretlen. A hadifoglyok bebörtönzésének kérdéséről van szó, ami igen komoly fejtörést okozott mind az Uniónak, mind pedig a Konföderációnak, hiszen egyik fél sem készült fel 1861-ben hosszabb hadviselésre, a foglyok olyan tömegére pedig, amely már 1862-ben jelentkezett, egyáltalán nem számítottak. (Megdöbbentő az az adat, hogy a háború alatt több mint 56 ezer katona veszítette életét ellenséges fogságban, amiből 30 ezer volt északi).

Hiába született hadifogolycsere-egyezmény a két fél között 1862 júliusában (a könyv mellékletként közli a megállapodás teljes szövegét is), a bürokrácia papírtengerei mégis több hónappal késleltették a hatékony fogolycserét, meghosszabbítva mindkét fél katonáinak szenvedéseit. Ráadásul, több alkalommal is felfüggesztették az egyezmény végrehajtását. Így volt ez 1863. január elseje után is, amikor Abraham Lincoln kibocsátotta az Emancipációs Nyilatkozatot, hiszen a déliek a fekete katonákat úgy kezelték, mint lázadó rabszolgákat és kivégzésükkel fenyegetőztek, annak ellenére, hogy Lincoln minden kivégzett néger katonáért egy déli kivégzését helyezte kilátásba. Rossz választásnak bizonyult az is az északi vezetés részéről, hogy Benjamin F. Butler tábornokot nevezték ki a fogolycseréért felelős különmegbízottnak, akit a déliek New Orleans polgári lakossága elleni atrocitásokkal gyanúsítottak, aminek “Szörnyeteg” becenevét is köszönhette. Ez, illetve az a tény, hogy a Konföderáció nem volt hajlandó figyelembe venni a fekete bőrű katonákat a fehérekkel egyenrangú módon a fogolycseréknél, további fennakadásokat okozott. Ráadásul 1864 áprilisától a következő esztendő februárjáig szünetelt a csere, mert Ulysses S. Grant és Henry W. Halleck tábornokok úgy vélték, hogy a kiszabadult déli foglyok újból fegyvert foghatnak az Unió ellen, s úgy spekuláltak, hogy Észak jobban fogja bírni embertömeggel a börtönökben felgyülemlő hadifoglyok soraiban bekövetkező veszteségeket, mint a Dél. Ez egyébként tökéletesen megfelelt Grant egész polgárháború alatt követett stratégiájának, hiszen például a Cold Harbornál7 vezényelt frontális rohamai az első világháború ütközeteihez hasonló áldozatokkal jártak, miközben csekély területnyereséget könyvelhetett el.

A szerző külön fejezetben ismerteti Szabad életútját, ami semmiképpen sem tekinthető jellegzetesnek a Kossuth-emigráció más tagjaival összehasonlítva. 1822-ben született, eredeti családi nevét (Frereych) 1848-ban magyarosította. Kiváló angol nyelvtanár volt, akinek két nyelvkönyve is megjelent nyomtatásban: Elméleti és gyakorlati angol nyelvtan magyar hangokkal kifejezett kiejtéssel. Iskolák és magántanulók használatára (1848) és Angol és magyar beszélgetések utazók és tanulók számára (1851). Újságírással is foglalkozott, és a függetlenség ügyét jórészt csak cikkeivel támogatta 1848–49-ben, noha katonai szolgálatot is teljesített és a Hadügyminisztériumban is dolgozott. Írásaiban a nyugati hatalmak beavatkozását sürgette és többször felhívta a figyelmet arra, hogy a Habsburg Birodalom szétbomlása elkerülhetetlen, ami szükségszerűen együtt jár az európai erőegyensúly felbomlásával.

A szabadságharc bukásakor – más emigránsokhoz hasonlóan – Angliába távozott, ott azonban nem tartotta a kapcsolatot társaival, s ez az oka, hogy viszonylag keveset tudunk személyiségéről, hiszen alig-alig említik az emigránsok által írt naplók és memoárok. Szabad a Ködös Albionban is tanított, illetve ő írta az Encyclopedia Britannica nyolcadik kiadásában a Magyarország, az Ausztria és a Dánia címszavakat. Más művei: Hungary Past and Present; Embracing its History from the Magyar Conquest to the Present Time, with a Sketch of Hungarian Literature (Magyarország múltja és jelene a honfoglalástól a jelenkorig) (1854), illetve The State Policy of Modern Europe from the Beginning of the 16th Century to the Present Time (Hatalmi politika a modern Európában a XVI. század elejétől a jelenkorig) (1857). Ez utóbbi művében hangot adott azon meggyőződésének, hogy Anglia kormánya azért hagyta cserben a magyar ügyet, mert nem állt érdekében Ausztria meggyengülése és az európai hatalmi egyensúly felbomlása.

Más magyarokhoz hasonlóan, Szabadot is ott találjuk Garibaldi oldalán 1859-ben, hiszen jelentkezett a Magyar Légióba. Részt vett a Nápoly elleni hadjáratban és századosi rangra emelkedett. 1862 elején érkezett az Egyesült Államokba Figyelmessy Fülöppel és Dunka Miklóssal. John Charles Frémont tábornok parancsnoksága alá került, ahol különösen sok magyar szolgált a polgárháború során (Fiala János, Zágonyi Károly, Albert Anselm stb.). Őt azonban Lincoln felmentette a Nyugati Főparancsnokság vezénylete alól 1861. október 24-én, s ettől kezdve igazából kegyvesztettnek számított. Miután az átszervezéseket követően nem volt hajlandó John Pope tábornok parancsnoksága alatt szolgálni, felmentését kérte, amit az Elnök el is fogadott. Hozzá hasonlóan sok magyar is kikerült az aktív szolgálatból, Szabadot ideiglenesen mentették fel a szolgálat alól. Ezalatt jelent meg a Modern War: Its Theory and Practice (A modern háború elmélete és gyakorlata) (1863) című munkája. Szolgálatba való visszatérésekor Daniel Sickles tábornok vezérkarába került, de 1863. október 27-én egy portya során a déli lovasság fogságába esett, majd pedig a richmondi Libby börtönbe került.8

A Libby börtön különösen hírhedt voltát nem annak köszönheti, hogy kiemelkedően kegyetlenek lettek volna a körülmények, hiszen ez nem így volt, különösen az olyan “haláltáborokkal” összehasonlítva, mint a Belle Island a James folyón, ahol a sorállományt tartották fogva és amelynek alig több mint két hektáros területén 10-12 ezer fogoly zsúfolódott össze úgy, hogy tető sem volt a fejük fólött. Egyedül 1863/64 telén több mint 400 fogoly fagyott halálra. További hírhedt börtönök voltak: Andersonville Georgiában (minden ötödik fogoly meghalt), illetve Salisbury Észak-Karolinában (minden harmadik fogoly vesztette életét). Libby jóval inkább annak köszönheti ismertségét, hogy ide az iskolázott tiszteket helyezték, akik közül igen sokan foglalkoztak naplóírással a fogság hónapjai alatt, amelyek közül sok nyomtatásban is megjelent.

Szabad is a Libbyben kezdett naplóírásba, egyébként nem hagyott hátra sem emlékiratokat, sem pedig egyéb naplófeljegyzéseket. A magyar kutatóknak különösen azért lehet érdekes ez az elsődleges forrás, mert sokat tudhatunk meg belőle a magyar emigráns katonák megítéléséről a polgárháborúban, illetve utalásokat találhatunk azokra az indítékokra is, amelyek arra késztettek sok magyart, hogy fegyvert fogjanak az Unió oldalán. Szabad leírja, hogy fogságba esésekor az őt kikérdező tiszt nem értette, hogy “egy magyar hogyan tudott az átkozott jenkik oldalán a déli nép ellen harcolni, amely ugyanazért küzd, mint amiért a magyarok küzdöttek 1848-ban”, amiből látható a déliek egyik legjellemzőbb érvelése, de ugyanakkor az is, hogy az átlagos amerikai emberekhez is eljutott a magyar szabadságharc ügye, s még több mint tíz esztendővel annak bukása után is emlegették. Szabad válaszában így érvelt: “Azért jöttem Amerikába, hogy harcoljak az Unióért, amelynek bukása csak a zsarnokokat és a despotákat töltené el örömmel”. Ez világosan mutatja, hogy az idealizmus is szerepet játszott a magyarok részvételében, noha a korabeli déli közvélemény szerint a magyarok zsoldosok voltak, akik ott harcoltak, ahol megfizették a szablyájukat. Mary Chesnut is erre utalt naplójában9 1861 októberében: “Megdöbbentő arányban vannak külföldiek a jenki hadseregben. Az újságok magyarokról, oroszokról és poroszokról írnak.”10

Szabad leírja, hogyan került be a börtönbe az újoncokra használt börtönszleng szerint “friss halként” (fresh fish), illetve találkozását Kovács István őrnaggyal,11 aki a gettysburgi ütközetben esett fogságba. A napló sorainak zöme természetesen a börtönállapotokat taglalja. A zsúfoltság, a higiénia szinte teljes hiánya és az ételadagok kicsinysége mellett komoly nehézséget okozott, hogy az ablaknyílásokon nem volt üveg, így télen szinte elviselhetetlen volt a hideg, különösen azért, mert a börtönben semmiféle berendezési tárgy nem volt, s a foglyok a hideg padlón ültek és ott is aludtak. Mivel azonban takarót sem kaptak és ruháik nagy részét is elszedték tőlük, szinte teljesen védtelenek voltak a faggyal szemben. Érdekesek ezek a részletek, hiszen képet adnak a Konföderáció szörnyű helyzetéről, bár ne felejtsük el, még csak 1863 végét írták akkor. A déli katonák első dolga az volt, hogy elvették a foglyok lábbelijét és a Szabadot fogságba ejtő virginiai lovasság tagjai is kék unionista zubbonyt és McClellan-sapkát12 viseltek! (Ismert, hogy a gettysburgi csatát megelőzően a déliek azért mentek a városkába, mert egy nagyobb csizmaraktárt sejtettek ott.)

Az északi foglyok egyetlen reménye az volt, hogy írhattak rokonaiknak és ismerőseiknek, hogy küldjenek számukra takarókat, ruházatot és élelmiszert. Északon hamarosan megalakult a United States Sanitary Commission (Egyesült Államok Egészségügyi Bizottsága), amely a Florence Nightingale által, a krími háború idején alapított szervezet mintájára vállalta a hadifoglyok ellátását. A csomagvárást azonban még inkább keserűbbé tette a hosszú “kézbesítési idő”, ráadásul a déliek jellemző büntető intézkedése volt a csomagok kiosztásának felfüggesztése.

Szabad leírta, hogyan kísérelték meg eltölteni a névsorolvasások közötti időt, ami kissé elviselhetőbbé tehette az állandósuló éhséget. Sokan aludni próbáltak, míg mások tanórákat szerveztek társaiknak. Beszámolt arról, hogy a Libbyben a rendelkezésre álló “kurzusok” között volt spanyol, francia nyelv, angol nyelvtan, de voltak előadások az antialkoholizmusról is. Az éhségről azonban nem lehetett megfeledkezni. Szabad nem csekély iróniával jegyzi meg amikor az egyik csomagban kapott egy példányt a Modern War című könyvéből, hogy a tisztek elismerő szavai helyett jobban örült volna egy szelet kenyérnek.

Jól látható Szabad Imre naplójában, hogyan vált egyre rosszabbá a foglyok élelmiszerellátása. Elsősorban a húshiány volt szembeötlő, de a friss zöldségek és gyümölcsök hiánya is skorbuttal fenyegetett. Nem lehet csodálkozni, hogy a foglyok egyre gyengébbek lettek és Szabad is rémülten vette észre, hogy a lába remeg a saját testsúlya alatt. Annál inkább meglepő, hogy voltak, akiknek ilyen körülmények között is volt fizikai és lelki ereje szökést tervezni. A napló beszámol egy olyan szökésről, amihez hasonlót csak kalandregényekben lehet olvasni.1864 februárra a foglyok egy csoportjának sikerült egy 53 láb (16 méter) hosszú alagutat ásni mindenféle komolyabb szerszám nélkül! Február 6-án éjszaka 109 fogoly szökött meg a Libby börtönből, azonban Szabad nem volt közöttük, mivel gyengesége miatt nem vállalkozott erre az elkeseredett lépésre. Richmondban hatalmas botrányt okozott a “Nagy Szökés” híre, ráadásul a szökevények több mint a felének (61-nek) sikerült elérnie az északi vonalakat, nem egyszer a déli fekete lakosság segítségével. Az északi sajtó rémtörténeteket hallhatott tőlük a déli börtönökről. A börtönben maradottak csak a szigorodó őrzést vették észre, illetve azt, hogy az elfogott szökevények szigorított magánzárkába kerültek.

Szabad végül 1864. március 15-én szabadult egy fogolycsere-szállítmánnyal. Hosszabb időre volt szüksége, míg kiheverhette a fogság fizikai következményeit, de visszatért az Unió katonai szolgálatába. Szolgálatáért 1865 márciusában tiszteletbeli őrnaggyá és az önkéntesek alezredesévé léptették elő, míg a Petersburg előtti csatározásokban tanúsított magatartásáért az önkéntesek tiszteletbeli ezredesévé nevezték ki. 1865 októberében szerelt le. Hasonlóan más polgárháborús magyar veteránhoz, ő is pozícióhoz jutott a közigazgatásban: vámtisztviselő lett a Texas állambeli Galveston kikötőjében. Az írással sem hagyott fel: 1868-ban jelent meg a Le Général Grant, président de la République américaine (Grant tábornok, az amerikai köztársaság elnöke) című könyve. Börtönnaplóját Angliában a Fraser‘s Magazine közölte 1868 márciusában, míg a tengerentúlon az Every Sunday 1868 áprilisában. Szabad Imre 1894-ben hunyt el a Texas állambeli Boerne-ben.

Stephen Beszedits könyve hasznos olvasmány az amerikai és a magyar kutatók számára egyaránt, hiszen amellett, hogy alapos áttekintést ad a hadifogoly-csere kérdéséről és a börtönhelyzetről a polgárháború idején, egy “elfeledett” magyar emigráns életútjáról is beszámol. Különösképpen pedig az teszi felbecsülhetetlen értékűvé, hogy egy magyar résztvevő tollából részletesen olvashatunk magáról a polgárháborúról is, amit eddig nem tehettünk meg, leszámítva Stahel jelentését háborús karrierjéről és Estván Béla történelmileg pontatlan könyvét.13 Remélhetőleg, még más olyan beszámolók is előkerülnek az irattárak és magángyűjtemények mélyéről, amelyeket magyar emigránsok vetettek papírra, s így alaposabb ismereteket szerezhetünk az amerikai magyar emigráció ezen érdekes fejezetéről.