Klió 2002/1.

11. évfolyam

A tanulmány szerzője, a kaliforniai Stanford Egyetem posztgraduális képzésének hallgatója, egyéves ljubljanai tanulmányútja alkalmával tanulmányozta az 1848-as év szlovén sajtóját, s ennek alapján összegezte a szlovénok törekvéseit, az éppen formálódó szlovén nemzettudat elemeit. 1848. március 12. és 15-e között I. Ferdinánd császár számos engedményre kényszerült, melyek között talán a legfontosabb a cenzúra eltörlése volt. Ennek eredményeképpen a szlovén lakta területeken 1848 és 1851 (tehát a Bach-féle abszolutizmus kezdete) közötti időszakban 12, többnyire szlovén nyelvű lapot hoztak létre. Korábban két német és egy szlovén nyelvű újság (Novice) létezett Krajna tartományban, melynek lakossága szinte teljesen szlovén volt. A német nyelvű lapok alig foglalkoztak olyan témákkal, amelyek kifejezetten a tartomány ügyeire vonatkoztak, s csak a Novice tárgyalta a szlovén nyelv és identitás problémáit. A német nyelvű újságok arra törekedtek, hogy mérsékeljék a szlovénok és németek között egyre növekvő feszültséget.

A cenzúra megszüntetése után létrejövő német nyelvű lapok egyikéről a szlovén hazafiak úgy vélekedtek, hogy az állandó bosszúságot okoz a szlovén ügy képviselőinek. Bár a lap kezdetben a két nemzetiség közötti megértést kívánta szolgálni, a nemzeti semlegesség álláspontja egy idő után egyre kevésbé volt tartható. Az újság így a német érdekek képviselőjévé vált, méghozzá úgy, hogy a helyi érdekű ügyek mellett egyre többször közölt Frankfurtból, Bécsből és az olasz tartományokból érkező információkat. Gyakran előfordult ugyan, hogy az itáliai eseményekről gyorsabban számolt be, mint a bécsi lapok, a bécsi eseményekről pedig hamarabb tudósított, mint a ljubljanai és a trieszti újságok, nyolc hónap után azonban a szlovén hazafiak legnagyobb megelégedésére megszűnt. 1848 végén ugyancsak megszűnt egy másik német nyelvű lap is, amelyik ugyan szlovénbarát volt, de nem bírta a versenyt a Laibacher Zeitunggal, illetve a szlovén nyelvű Slovenijaval szemben. Sajátos helyzetben volt a Laibacher Kirchenzeitung. Bár cikkeiben foglalkozott a standard szlovén nyelvű katekizmus kérdésével, illetve azzal, hogyan lehetne megtartani a szlovénokat a katolikus vallás keretében, nem a szlovén nemzeti ügy, hanem a hatalmas egyházi vagyon megtartásának problémája állt figyelme középpontjában.

Az 1848-as évben a szlovén értelmiségiek egy kisebb csoportja arra törekedett, hogy megalapozza, vagy éppenséggel meghatározza, hogy ki tekinthető szlovén hazafinak, leírja ennek kötelességeit, kialakítsa és megszilárdítsa véleményét. Ez persze a leggyakrabban azzal járt együtt, hogy meghatározták, hogy kik tekinthetők a szlovénok barátainak, illetve ellenségeinek. A szlovén érzelműek ellenségüknek tekintették az olaszokat, a németeket, a zsidókat, a protestánsokat, és a magyarokat, míg a Monarchia szlávjait és a nem német katolikusokat többnyire barátaik közé sorolták. Bár ellenségeikkel szemben igen éles hangú cikkeket írtak, többnyire még ezek is azzal végződtek, hogy a birodalom népei közötti egységre szólítottak fel. A szerző e sajátos ellentmondás okát abban látja, hogy a szlovénok ebben az időben rendkívül lojálisak voltak Ausztria és különösen az uralkodó iránt. Ilyen értelemben a szlovén sajtó más (a bécsi udvarral szemben álló) nemzetekkel szembeni kritikája egyfajta “hazafias”, az uralkodó ház érdekében kifejtett cselekedet is volt.

Az ellenségek között a szlovén sajtóban kiemelkedő helyen álltak a németek. Németek alatt igen sokféle embercsoportot értettek. Az öntudatos szlovénok legfőbb ellenfelüknek a németekkel szimpatizáló, illetve a németekhez asszimilálódó, sőt elnémetesedett szlovénokat tekintették, akiket e magatartásuk miatt, elítélő hangnemben, “németeskedőknek” (nemškutarji) neveztek. A “németeskedőkön” kívül a szlovén közbeszédben a “valódi” németeken túl, németnek tekintették az ausztriai németajkúakat, a németajkú zsidókat stb. A Német Szövetséget a szlovénok mindenekelőtt azért utasították el, mert attól féltek, hogy Ausztria feloldódik ebben a szövetségben, s akkor a nemzetiségek azon jogai, amelyeket a bécsi udvarral szemben kivívtak, semmivé válnak egy németek által dominált államban. A szlovén nyelvű újságok előfizetői között a szlovén papok voltak többségben, ők viszont a birodalom legkonzervatívabb katolikusai közé tartoztak, akik igen türelmetlenek voltak a más vallásúakkal szemben. Ezt jól mutatja az egyik újságcikk azon vélekedése, hogy a Bécs és Ljubljana közötti vasútvonal építése a zsidók és a protestánsok beáramlását fogja eredményezni, ezek viszont rabszolgává teszik majd a szlovénokat a saját területükön. Ugyancsak ellenségesen viszonyult a közhangulat a forradalmi Magyarországhoz, feketén festve le a magyarok kegyetlenségét, illetve azt, hogy intoleránsak voltak mások nemzetiségi igényeivel szemben. Az egyik lap levélírója szerint: “El sem tudják képzelni a magyar zsarnokság kiterjedését. Minden falunak sok újoncot kellett adnia, s mindegyiket el kellett látnia 20 ezüst forinttal. Mindenkit, aki egy krajcár értékű élelmiszert átvisz a magyar határon, mindenkit, aki nem fogadja el a Kossuth bankót [ennek új árfolyamát] felakasztanak.” Az 1848 októberében kirobbant bécsi felkelés idején pedig a szlovén sajtó Bécset a “német-magyar és kommunista demokratizmus” fészkének nevezte.

A fent említett valódi vagy vélt ellenségekkel szemben a szlovén hazafiak a hozzájuk hasonló problémákkal küszködő, többi szlávhoz kötődő kapcsolatokról beszéltek. S amíg a szlovén sajtó a birodalom szlávjai által létrehozandó erős szövetség kialakítását szorgalmazta, azok támogatták a szlovénok azon törekvését, hogy az uralkodó a történelmi tartományok határai által megosztott szlovénokat egyesítse egyetlen politikai egységbe. A szlovénok hívei voltak ugyan a Monarchián belül élő szlávok egységnek, de a cseh és a lengyel politikusok követeléseit nem egyszer túlzónak érezték. Így például az egyik német nyelvű szlovén lap 1848 júniusában elítélő hangsúllyal szólt “a fantasztikus pánszlávizmusról”. A szlávok közötti együttműködés különleges esetét jelentette a délszlávokhoz fűződő viszony. Többen már azon gondolkodtak, hogy ha a Monarchia felbomlana, akkor a szlovénoknak államszövetséget kellene létrehozni a délszlávokkal. Ennek ellenére az álláspontok nem voltak egységesek. Szép számban voltak olyanok, akik szemben álltak a horvátok, illetve Jelačič törekvéseivel (ezeket a szlovén sajtó a már említett “németeskedő”, illetve magyarbarát – madžaron – elnevezéssel bélyegezte meg). Voltak olyanok, akik csupán gazdasági megfontolásokból támogatták a Horvátországgal, illetve a Szerbiával kötendő szövetség elképzelését. 1848 decemberében pedig az egyik szlovén nyelvű lap a horvátok ellen fordította azt a korábbi horvát vádat, hogy a szlovénok szeparatisták. “Azzal vádoltatok minket, hogy ‘szeparatisták’ vagyunk, hogy el akarunk szakadni, és nézd! Mi hűséges szlovénok megőriztük a császárságot, ti pedig szeparatisták vagytok.”

Voltak, akik úgy vélték, hogy a nem túl régi hagyományokkal rendelkező szlovén irodalmi nyelvnek hasznára válik, ha keveredik egy vagy több, történelmi hagyományokkal bíró, fejlettebb szláv nyelvvel. Ennek érdekében egyes helyeken cseh és horvát nyelvtanfolyamot is szerveztek. Más szlovén cikkek a szlovén nyelv fejlesztésének egyéb problémáit elemezték. Arra keresték a választ, hogyan lehetne érvényesíteni a szlovén nyelvet az iskolákban és a hivatalokban, hogyan lehetne szlovén nevet adni az (addig többnyire német nevet viselő) utcáknak, városoknak, illetve hogyan lehet megtalálni a szlovén megfelelőjét az olyan szavaknak, mint például a “konstitució”. Ezekben a kérdésekben egyesek inkább várni akartak, addig, amíg a szlovén nyelv érett lesz arra, hogy az iskolák és a hivatalok nyelve lehessen, mások viszont úgy érveltek, hogy az éppen divatba jövő idegen kifejezések az idegen nyelvet nem ismerő szlovénok számára érthetetlenek, s ezért mihamarabb cselekedni kell.

Igen zavaros volt a helyzet a bal- és jobboldali megoszlást illetően. Amíg a (német) baloldal a birodalom nemzeti vonalak mentén történő újjászervezését, de centralizált állam kialakítását szorgalmazta, addig a birodalom szlávjai ezt általában ellenezték, s a föderatív átalakítás mellett álltak ki. Ennek ellenére 1848 augusztusában a feudális elnyomás ügyében kirobbant vitában a szlovénok a baloldallal szavaztak (ez a nagyrészt paraszti lakosságú szlovénok körében természetesen ésszerű politikai lépés volt), míg a nemzeti és a politikai rendszer ügyében a cseh jobboldallal.

A szerző szerint magának a hazafiságnak a kérdésében sem alakult ki egységes álláspont. A vallásos hazafiak például mindenkit ellenfelüknek tekintettek, akik bármilyen okból kritizálni merészelték az egyházat. A nyelvi patrióták nem akarták feladni az általuk használt (az irodalminak tekintettől eltérő) nyelvjárást, illetve ortográfiát. Az osztrák patrióták elleneztek minden olyan platformot, amely veszélybe sodorhatta volna a birodalom egységét, stb. Így azután különféle lojalitások – az uralkodóhoz, a területhez, az egyházhoz, a nemzethez kapcsolódó lojalitás – éltek együtt, látszólag harmonikusan. A sajtó éppen arról ad színes képet, hogy miféle interakciók zajlottak a különböző identitások között. A szerző szerint az elmondottak ellenére is létezett egy közös motivációs alapelv, hiszen valamennyi irányzat képviselője a “nemzetiség” fejlődésében volt érdekelt.

Mindeneképpen figyelemre méltó, hogyan közelít meg egy nemzeti témát egy külső megfigyelő, akit nem korlátoznak a nemzeti szempont akár tudatos, akár tudat alatti elfogultságai. A szerző kétségkívül alaposan feldolgozta a korszak sajtóját, és sok fontos információval gazdagította a témakör szakirodalmát, mégis feltűnő egy hiányossága. Az 1848-ra vonatkozó szlovén feldolgozásokból mindössze négy anyagra hivatkozik (a két frissebbre mindössze az egyik újság apropójából) és sem egyetértően, sem kritikailag nem említi a téma két fontos szlovén szakértőjének – Fran Zwitternek, illetve Vasilij Meliknek a nevét, illetve műveit. A recenzens érdeklődéssel várja, hogy a téma várható részletesebb kidolgozásakor megjelenik-e a szerző művében ez a szempont is.

Holly Case: Slovene Self-Perception Through the Slovene- and German Language Press: 1848-in: Metoda Kokole-Vojislav Likar-Peter Weiss (szerk.): Historični seminar 3. Zbornik predavanj 1998-2000, Ljubljana, Založba ZRC, 2000. 37-59.