Klió 2002/3.

11. évfolyam

A szóbeli történelem (Oral History) világszerte sem túl régi keletű ága a történetírásnak. Az Egyesült Államokban, a két világháború között született. A második világháború után elég későre, a múlt század 70-es-80-as éveiben került át Európába, éspedig Hollandiába és környékére. Csak ezután jutott el hazánk történetírásába is, itt pedig 1989 után teljes mértékben átalakult. Különben ma a történelem megismerésében és megismertetésében általában új lehetőségekkel próbálkoznak a szakemberek, és azt is látjuk, hogy igen gyakran vizsgálják és határozzák meg újólag régebbi, írásban kifejezett álláspontjukat. Tény, hogy a XX. századnak főleg utolsó évtizedében, amikor akarva-akaratlanul számolni kellett a történelem felgyorsulásával (s itt kell megjegyezni: e folyamat folytatódik az új évszázad legalábbis első éveiben is), a jelenkor “múltjának" felidézésében, a “klasszikus", vagy írott forrásokon túlmenően sok új történelmi forrás is tekintetbejött, igy természetes az, hogy akkor, amikor legújabb kori történeti mozzanatokat, vagy éppenséggel e kor átfogó történelmét kíséreljük meg rögzíteni a rövidebb vagy hosszabb ideig tartó utókor számára, a hagyományos történeti forrásművek mellett – sőt, ezeken hatásában sokszor túlmenően is –, a szakemberek a szóbeliséghez is folyamodtak és folyamodnak. S mi sem természetesebb: a szóbeli forrásokon elsősorban a leírt események résztvevőit értjük.

Ilyen irányban általában – és természetesen nálunk –, országos szinten kettős kutatás létezik: az egyéni szóbeli forrás igénybevétele és az intézményeké. A kutatás máris “kidobta" magából velejáró dilemmáit; szó van arról, milyen beállítottság, mely hozzáállás határozza meg e kutatást, melyek ennek módszertani alapjai, melyek segédeszközei. Számolni kellett – és kell – azzal is, hogy az 1944-1989 közötti négy és fél évtizedre vonatkozó szóbeli történelmi kutatás bizony nemcsak sikerekkel kecsegtetett, hanem kudarcokkal is, hiszen az erre az időszakra vonatkozó használható híradások, emlékezések elkerülhetetlenül magukban hordozzák a szempont, a viszonylagosság, a szubjektivizmus veszélyét. S ne is említsük itt a történelmi tények hitelességének kérdését!

Mindezek és valószínűleg más szempontok is, elégségesen indokolják azt, hogy a Kolozsvárott, a Babes-Bolyai Egyetemen, s ezen belül kiemelten a bölcsészettudományi kar égisze alatt alakult új intézmény, a Szóbeli Történeti Források lntézete igen körültekintő, egyáltalán nem könnyű, rendkívül összetett munkára született. Az új lehetőség kötelezően jelentette és jelenti a belső megújulást, az állandó kapcsolatot más (bel-és külföldi) tudományos műhelyek hasonló tevékenységével. Itt, helyben az első próbálkozást, a kiindulópontot egy 1994-ben a szatmári svábok kitelepítéséről szóló szakdolgozat jelentette. E jelenkori történeti mozzanatot szóbeli források igénybevételével örökítették meg. Ezután, a mainak megfelelő beállítottságban és szerencsés munkamódszer felhasználásával már könnyebben állhattak rá az 1993/1994-es egyetemi tanév egyes előadássorozataira és szemináriumaira, valamint az 1997/1998-as tanévben első ízben hivatalossá tett szakdolgozatok, sőt “magiszteri" és doktori fokozatú kutatásokra (ez utóbbira az 1999/2000-es tanévtől kezdve) vállalkozó ifjak munkásságára. Beindultak az erre vonatkozó szakkollokviumok is. 1997 júniusában megalakult a Szóbeli Történeti Források Intézete, ezt hathatósan – erkölcsileg s anyagilag is –, támogatta a Kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem vezetősége. Az intézetnek jelenleg 4-6 állandó kutatója van, s számos külső munkatársa is. Megalakulása óta az intézmény kapcsolatokat – “közös feldolgozási terveket" – indított be az országban tevékenykedő szakemberekkel, valamint az Egyesült Államok, Lengyelország, Magyarország s más országok területén működő kutatókkal. Legelső tervei közé tartozik az 1945–1989 között létező romániai kommunistaellenes mozgalom, s mindjárt ezután a második nagyszabású kutatás, amely az 1989-es romániai forradalomra vonatkozott, ahogyan ez a későbbi vértanúk és a résztvevők emlékezetében továbbélt. Már feldolgozásban vannak más tervek is, éspedig: a Nyugati Érchegységben összpontosult kommunistaellenes mozgalom, más földrajzi térségek hasonló mozgalmai, megmozdulásai tanulmányozása, valamint a résztvevők emlékezete alapján a kommunistaellenes fegyveres mozgalom oklevélgyűjteményének összeállítása.

Az intézet megjelentette folyóiratának első számát. Ebben a szóbeli forrás tanulmányozásában elért legfontosabb eredményeit összegzi. A megjelent tanulmányok értékesítik mindjárt az anyagot, amely kiegészíti a hagyományos történelmi forrásokat. E felfogást tükrözi – és igen leleményesen kigondolt –, a folyóirat szakfelépítése. Három, életrajzi és memoriális adalékokat értékesítő tanulmány után öt olyan dolgozat következik, amelyben a feldolgozott időszak
társadalmi és magánéletére vonatkozó értékes emlékeket találunk. Ezután három tanulmány foglalkozik a kommunistaellenes fegyveres mozgalommal, négy cikk a kollektivizálás emlékeit idézi fel, újabb három az üldözésre, büntetőeljárásra vonatkozik, s másik három éppen módszertani kérdéseket (irányzatokról és tendenciákról, levéltári állományokról, a “beszélgetés, interjú" folyamatáról stb.) vet fel. Nem feledve el a hazai vagy külföldi könyvek és folyóiratok ismertetésének fontosságát sem. A számos és értékes szakmai hozzájárulások sok mindenről tanúskodnak. Általános témák mellett (mint pl. a felfogásról és módszertanról, a hadseregről és háborúról, az egyházról és vallásról, a falu, a mezőgazdaság kollektivizációjáról, a városról és a törvényhozásról szóló cikkekben felvetett témák) sor kerül egyedi és magánjellegű feldolgozásokra is (pl. a Hunyad, vagy Máramaros megyei partizánharcokra vonatkozó esettanulmányok, a görög katolikusok parasztok helyzetéről Fehér, Beszterce-Naszód vagy Maros megyében).

A folyóirat egyelőre utolsó, az előbb ismertetett szám után következő kötete kiemeli a szóbeli forrás szerepét és jelentőségét korunk historiográfiájában. E szerepet biztosítja a kutatás sajátos módszertana. A szóbeliség által lehetővé tett kutatási terület kibővíti a történettudomány keretét. Az alkalmazott módszerek, maga a kutatás hermeneutikája és az embertan, néprajz, szociológia állandó és ellenőrzött közreműködése biztosítja az új lehetőségek átfogó jellegét, történelmi hitelességét. Ez a jelleg teszi lehetővé az érezhető egyensúlyt is a sajátos (főleg a 3/6/5/4/3/2-S dolgozatok) és az átfogó tárgyi cikkek között. (Ez utóbbiak között hadd említsük meg a családtörténeti, a holokausztra vonatkozó, a népirtásnak ellenálló, a legionárius és a szélsőjobboldali mozgalmat tárgyaló, a szovjet hadifogság emlékeit felelevenítő, az 1945 utáni amerikai emigráció, a bárágani kitelepítésre emlékező, a máramarosszigeti börtönvilágot felidéző, stb. mozzanatokat.) Szűkkörűbb tanulmányokat is olvashatunk itt: a nagyváradi és tordai tanügyről, a beszterce-naszódi görög katolikusokról, a hunyadi, dobrudzsai és bánsági partizánokról, az aradi, hargitai, vajdahunyadi, maros megyei, besszarábiai kollektivizálásról 1946-ban és 1947-ben, valamint más kérdésekről.

Nem sietünk az eddig megjelent két kötet summázásával. E helyett álljon itt még egyszer az, napjainkban mily fontos a szóbeli történelem forrásainak hiteles felhasználása. A nyílt történelem emlékei igen lényegesek, hiszen semmi sem ér fel a tanúságtétellel. A szakemberen múlik, mennyire tudja biztosítani az írott forrást szervesen kiegészítő szóbeli forrás történelmi hitelességét, s így igen fontos, alapvető adalékokkal táplálni a manapság mindannyiunk által oly összetett módon, oly keservesen megélt történelmet.