Klió 2002/3.

11. évfolyam

A szerző – Darko Dukovski, a rijekai egyetem bölcsészkarának oktatója, tanulmánya a Horvát Történettudományi Intézet folyóiratában jelent meg – bevezetőjében kissé módosítja azt, amit írásának címe sugall, hiszen már az első mondatban az olaszok, a horvátok és a szlovénok kivándorlásáról beszél. Felhívja a figyelmet arra, hogy a horvát történetírás mindmáig nem szentelt túl nagy figyelmet ennek a kérdésnek, Ehhez hozzátehetjük, hogy szinte napjainkig
igen hasonló volt a helyzet Szlovéniában is.¹ Ugyanakkor az olasz történetírás – amely alaposan feldolgozta ezt a témát – saját szempontjai szerint misztifikálta is a kérdést. A szerző szerint tehát eddig sem az olasz, sem a horvát történészek nem készítettek olyan tanulmányt, amely tudományos módszerekkel feldolgozta volna a kérdéskör egészét. Ehhez hozzátehetjük, hogy Dukovski egyébként rendkívül igényes tanulmányát is csupán az első ilyen (horvát) lépésnek tekinthetjük: a bonyolult problémát oly sok oldalról igyekezett feltárni, hogy az olvasó időnként már elvész a részletekben. Az egyik legnagyobb probléma, hogy időnként más-más (néha egymásnak ellentmondó) szempontokat követve, előre-hátra ugrál az időrendben, megnehezítvén így az amúgy is bonyolult események követését. Ugyanakkor a szerző nagy erénye, hogy nem csupán néhány horvát archívum anyagát dolgozta fel, de arra is törekedett, hogy megszólaltassa az események még élő szemtanúit.

Az események jobb megértése érdekében Dukovski először röviden áttekinti az 1900-tól 1945-ig terjedő időszakot. A statisztikai adatokból kiderül, hogy Isztrián a lakosság zöme horvát és szlovén volt: a falvakat inkább szlávok lakták, míg a városokat inkább olaszok, akik egyúttal jelentős földbirtokokkal is rendelkeztek. Ez azt is jelentette, hogy a fejlettebb olasz és az elmaradottabb szláv területek között szociális feszültség is volt. Az 1910-es népszámlálás szerint a 404 286 isztriai lakos 43,52 százaléka horvátul, 38,14 százaléka olaszul, 14,27 százaléka szlovénül beszélt, s ezt tekintették a nemzetiségi megoszlás alapjának. Dukovski nem tér ki arra a kérdésre, hogy egyesek szerint a beszélt nyelv gyakran nem tükrözte az etnikai hovatartozást, de azt megjegyzi, hogy egyes számítások szerint az olaszul beszélők mintegy 10-12 százaléka a horvát etnikumhoz tartozott.

A demográfiai adatokban az első jelentősebb változást az első világháború vége hozta. Ekkor ugyanis az olasz fennhatóság alá került területről 23 ezer horvát költözött el. Így az 1921-es népszámlálás szerint (amikor is az olasz hatóságok a szerző szerint arra törekedtek, hogy a félsziget olasz jellegét bizonyítsák) Isztrián 168 ezer horvát, 55 ezer szlovén és 147 ezer olasz élt. A következő évtizedeket a rendkívül erőszakos olaszosítás jellemezte, amikor is az olasz fasiszták az egy nép – egy nyelv ideológiáját igyekeztek átültetni a gyakorlatba. E módszerek közé tartozott egyebek között, hogy a szláv neveket erőszakkal olaszosították. Az újabb változás már a második világháború utolsó évében megkezdődött, hiszen az akkor a Jugoszláv Demokratikus Föderációhoz csatolt területen² 1945-ben 332 271 személy élt, közülük 176 075 (53 százalék) horvát, 91 316 (27,5 százalék) olasz, 54 210 (16,3 százalék) szlovén élt, a többiek más nemzetiséget jelöltek meg.

Dukovski ezután az 1943 és 1945 közötti időszakot vizsgálja. A jugoszláv hatóságok nem nemzeti alapon határozták meg az ellenség fogalmát, hanem a fasisztákat tekintették a nép ellenségének. Az olaszok 1943-as kapitulációja után elfogták és elítélték azokat a fasisztákat, akik a háború idején, sőt már a háború előtt is bűntetteket követtek el. Azokat, akik bizonyítottan bűnt követtek el a horvát és a szlovén nép ellen, azonnal kivégezték. Ugyanakkor voltak spontán lincselések, vagy rendes bírósági eljárásnak nem tekinthető formális bírósági döntések is (ezekben gyakran jogi dilettánsok, fél analfabéták hoztak, nem megfelelő bizonyítékok alapján, halálos ítéleteket). Az elfogott fasiszták többségét agyonlőtték, kisebb részüket agyonlövés után barlangokba dobták.³ Itt kell megemlíteni a Jugoszláv Néphadsereg egyes tagjainak különböző típusú önkényeskedéseit is.

A több hullámban megvalósuló (valójában egészen az 1960-as évek végéig tartó) menekülésben, az egyes hullámokban gyakran jól meghatározható társadalmi csoportok vettek részt. Az olasz fasiszták menekülése a szerző szerint már Mussolini bukása után megkezdődött. Először azok menekültek el, akik a fasiszta államgépezetben dolgoztak, valamint azok az isztriai származású olasz katonák, akik az Isztriából érkező vészt jósló hírek miatt nem mertek visszatérni. Sokakat az késztetett menekülésre, hogy Jugoszlávia és Olaszország között állandó volt az összecsapásokkal isjáró határvita, amit csak az 1954-ben megkötött londoni megállapodás zárt le.⁴ Újabb menekülési hullámot indított el a magántulajdon államosítása, ami különösen sújtotta a tehetősebb, vagyonukat legálisan szerző olaszokat. A sztálinista gazdaságpolitikai módszerek, a kulákok elleni fellépés azonban már az egyszerű munkásokat, parasztokat és halászokat is menekülésre késztette. Az általános gazdasági és jogi bizonytalanság légköre még az olasz származású kommunistákat is elérte: a Tájékoztatási Iroda döntéseit elfogadók nagy része internálótáborokba került, csak kisebbik részük tudott elmenekülni. A valós problémákat csak fokozta a különféle olasz szervezetek pánikkeltő magatartása.

A szerző háromféle menekülési lehetőséget sorol fel: az olasz állampolgárság kérvényezését, a jugoszláv állampolgárság megszüntetésének kérvényezését, s végül az illegális utat. Dukovski – igaz egy másik horvát szerzőre hivatkozva – azt állítja, hogy a kiköltözők döntő többsége az olasz állampolgárság kérvényezését választotta, s ezek 92,8 százaléka már az első, 1948-ban megkötött ilyen egyezmény alapján menekült el. 1953 után a menekülők általában a jugoszláv állampolgárságból való elbocsátást választották. Ez a fonna 1956-57-ben volt a legerőteljesebb, 1969 után azonban gyakorlatilag megszűnt. 1954-től azonban megkezdődött az illegális kivándorlás korszaka, amelynek legutolsó jelentős hulláma 1964-re esett. A szerző kiemeli, hogy különböző megfontolásból (államosítás, kolhozosítás, gazdasági válság stb.) nagy számban menekültek horvátok is Olaszországba, majd onnan tovább a tengerentúlra. A menekülési hullámok tehát a társadalom minden rétegét érintették. A már említett motívumokhoz járult még, hogy az 1947-ben megkötött békeszerződés 79. pontja szerint Jugoszláviának joga volt arra, hogy lefoglalja olasz fizikai és jogi személyek vagyonát, s így nyerjen kárpótlást az olaszok által okozott károkért. A kivándorlóknak (közöttük sokan tehetősek, jó néhányan nagyon gazdagok voltak) teljes vagyonukat hátra kellett hagyniuk: a családfők 50 kilós csomagot és 20 000 lírát vihetek magukkal, a családtagok 5000 lírát tarthattak meg.

Időnként egészen paradox helyzet alakult ki. A jugoszláv hatóságok hivatalosan a népek baráti együttélését hirdették, de egy rovinji eset is mutatja, hogy milyen volt a valóság. Egy a kommunisták által meghirdetett gyűlés a rovinji olaszok tiltakozó megmozdulásává változott. Ennek közvetlen okai között szerepelt, hogy az olaszok elégedetlenek voltak a jugoszláv hadseregben uralkodó állapotokkal. Nem csak azt kifogásolták, hogy a rovinji fiatalokat behívták a hadseregbe, bár a háborúnak már vége volt, de azt is, hogy az érintkezés nyelve a horvát lett. Ilyen módon a jugoszláv hadsereg azt a módszert alkalmazta az olasz fiatalokkal szemben, amit a háborúban, illetve a háború előtti időszakban az olasz katonai szervek a horvát katonákkal szemben tanúsítottak.

Ugyancsak tanulságos Pula esete, amely 1945 és 1947 között amerikai igazgatás alatt állt. Arra a 45 napra, amikor a város a partizánok kezén volt, a menekültek úgy emlékeznek, mint “a terror, a kilátástalanság, a deportálások, a gyilkosságok napjaira". Az olasz lakosság abban reménykedett (Isztria területén ez másutt is előfordult), hogy Isztria olasz fennhatóság alatt maradhat, a nemzeti kisebbséggé váló szláv lakosságnak pedig az Atlanti Okmányt alapul véve, biztosítani fogják a neki járó összes nemzetiségi jogot. 1946 márciusában 20 ezer pulai lakos vonult az utcára, azt követelve, hogy a város maradjon Olaszország része. A városban ezek után különböző incidensekre került sor. Azok az olasz partizánok, akik a horvátokkal és a szlovénokkal együtt harcoltak, úgy érezték, hogy egykori harcostársaik kijátszották őket. A szerző szerint mindezek következtében a szövetséges csapatok kivonulása után a városban szinte polgárháborús viszonyok uralkodtak. A lakók között valóságos pánik lett úrrá, amikor az egyik olasz politikus bejelentette, hogy Pula valószínűleg Jugoszlávia része marad. Egy olasz újság azt közölte, hogy 1946 július elejéig Pulából 20 ezer ember érkezett. Dukovski kételkedik ennek az adatnak a helyességében, s úgy véli, hogy az igazi kivándorlás csak ezután kezdődött meg. Azt azonban megtudjuk tőle, hogy 1947 elejére Pulában kb. 3600 lakos maradt, s a város teljesen kihalt: az utcákon szinte senki sem volt, a munkahelyek bezártak, az ott maradottakat a szövetséges hadsereg látta el élelmiszerrel, majd 1947. szeptember 15-én Pula Jugoszlávia része lett.

Dukovski az olasz állampolgárságot kérők között megemlíti azokat, akik anyanyelvként a horvátot jelölték meg, s akiknek kérvényét ezért – arra hivatkozva, hogy emiatt ők nem tartoznak az Olaszországgal ez ügyben megkötött megállapodás alapján kidolgozott állampolgársági törvény hatálya alá – elutasították. 1537 ilyen kérvényről tudunk. A szerző kitér arra, hogy az adatok ellentmondásossága s a különféle értelmezések és manipulációk miatt mind a mai napig nem sikerült megállapítani, hogy hányan is menekültek el. A menekültek szervezete 350 ezer isztriai, dalmáciai, s júliai területről elmenekült emberről tesz említést, míg egy az 1990-es évek elején befejezett horvát kutatás megállapítása szerint ezek száma 201 440. A számokról szóló vita mindezzel nyilvánvalóan nem zárult még le. Ezenkívül a szerző szerint ezeket az adatokat történelmi megvilágításba kell helyezni. 1918 és 1943 között az olaszok által elfoglalt isztriai területekről 53 ezer horvát menekült el, ugyanakkor 29 ezer olasz pedig odaköltözött. Az isztriai demográfiai viszonyokat tovább színezi, hogy 1921-ben 15 ezer megfélemlített horvát mondta magát olasznak, 1948-ban viszont 20 ezer olasz vallotta magát ugyanezen okból horvátnak.

Dukovski befejezésül a probléma olaszországi vonatkozására tér ki: az olasz kormány nem volt képes e nagyszámú menekült ellátásáról gondoskodni, akik így meglehetősen magukra maradtak a problémáikkal. Vagyonuk Isztriában maradt, és soha sem voltak képesek teljes mértékben asszimilálódni az idegennek tekintett új környezetben. Ezért szervezeteik segítségével “virtuális" világot hoztak létre, ahol megválasztották saját “városi vezetőiket", s egykori városaikba való majdani visszatérésükről álmodoztak. A magukat föl nem találó fölöslegessé válókat az olasz kormány Dél-Itáliába, Szicíliába és Szardíniába és más kevésbé vonzó helyre telepítette. Sokan emiatt AZ USA-ba, vagy Argentínába települtek át.