Klió 2002/3.

11. évfolyam

A kétkötetes mű szerzője, Alekszandr Szergejevics Milnyikov kiváló orosz (vagyis régebben szovjet) történész, aki azonban nem volt a rendszer kedvelt embere, ezért csak az akkori Leningrádban működhetett, az akadémiai Néprajzi Intézet ottani fiókjában. A kelet-európai nemzeti fejlődés kezdeteinek szakértője, számos munkát publikált e korai nemzeti megújulási mozgalmakról. Német nyelvterületen is jól ismert munkássága. Ebben a két kötetben, amely persze még távolról sem egy életmű lezárása, azt vizsgálja, fantasztikusan gazdag anyag alapján, milyen kép alakult ki a szlávokról önmagukban, és másoknak róluk. Ez az imagológia, a másról alkotott kép tudománya különösen az átmeneti korszakokban igen figyelemreméltó. Milnyikov a kora-újkort, vagyis a XVI–XVIII. századot ilyen átmeneti kornak tekinti. Az ebben a korban egymásról kialakított nézeteket nemigen vizsgálták eddig, hiszen a tudomány mai kritériumai szerint nem tudományosak. Pedig a kor megértése szempontjából mégis fontosak, és valójában az egész világról alkotott képzeteket összegezik. Mintának Spengler ismert művét tekinti, A Nyugat alkonyát, amely ugyancsak egész világkép megelevenítésére törekszik. Ebben az imagológiában persze nagy szerepe van az előítéleteknek is, mint hibaforrásnak. A szlávok és a szomszédok nézetei tehát a téma. Milnyikov bevezetőben a térség változó elnevezéseit is elemzi. Az első kötetben az etnogenezis korabeli (mármint kora-újkori) elképzeléseit tárgyalja, első szinten a szlávokról általában, második szinten az egyes szláv etnikumokról. Milnyikov a Jii. V. Bromlej által javasolt etnosz fogalmat használja, ezt magyarul az etnikummal a legegyszerűbb visszaadni. A korabeli utazók munkáit is felhasználta, impozáns áttekintést ad a 16–17. lapon a feldolgozott, részben kéziratos forrásokról.

Az első kötet első fejezetei a szlávokról általában szólnak. Már a XV. században a bibliai Jáfetben, Noé egyik fiában találták meg a szlávok ősatyját, illetve Jáfet Moszoh nevű fiában (a név a Moszkva névre emlékeztetett). A bibliai Ros névben a Rosz-Rusz megfelelőjét találták. Később más nevek is előkerültek. Külön fejezetben tárgyalja Milnyikov a Nagy Sándor által a szlávoknak adott adománylevelet. Ezt a XVI. századi cseh Hájek mutatta be először nyomtatásban Krónikájában, kéziratban már a XV. században ismert volt. A szöveget azután még sokan kiadták, lefordították szláv nyelvekre, de olaszra is, pl. Mauro Orbini, a XVII. századi, jelentős szerző. Olasz közvetítéssel jutott el aztán az állítólagos adománylevél a Nyugatra. Milnyikov a szlovák Ján Tibensky nyomán szlovák történetíróként emlegeti Révai Péter XVII. századi koronaőrt, aki szintén kiadta. Hogy milyen nyelven íródott az eredeti, azt a kutatók megkerülték. Az adománylevél szerint Nagy Sándor északtól egészen délig (vagy más változatban a déli országokig) az egész területet a szlávoknak adományozta. A lengyel krónikások viszont úgy vélték, hogy Nagy Sándor ellenséges volt velük szemben. Nyugaton már a XVI. században felvetődtek a kételyek, de keleten a horvát Krizanió még a XVII. században is elhitte eredeti voltát, sőt ő éppenséggel több oklevélről írt. A szlávok lakta területet az ókori Szármátiával azonosították, de a Balkánt is hozzászámították. Herberstein, I. Miksa császár követe, aki a XVI. század elején kétszer is járt Moszkvában, szlovén származású lévén, értett a szláv nyelvekhez, beszámolójában figyelmeztetett arra, hogy ezen a területen nemcsak szláv népek élnek. A németek és a svédek a vendeket emlegették, de ezen tulajdonképpen a középkor folyamán eltűnt nyugati szláv törzseket, obodritákat, pomeránokat stb. értették. A XVI. századi, nyomtatásban megjelent szótárak további adatokkal is szolgáltak. A nyugati és keleti kereszténységhez való tartozás felekezeti különbségét a korban nem tartották fontosnak. A szlávok lakta terület vonatkozásában a korabeli elképzelések Milnyikov szerint nagyjából megfeleltek a valóságnak.

A következő részben az egyes népek etnogenezisére vonatkozó nézetekről esik szó. Cseh, Leh és Rusz mint a csehek, lengyelek és oroszok őse már a középkori krónikákban előfordult (a cseh Cosmasnál a XII. század elején). Ezeket az elképzeléseket a XVIII. században a cseh Gelasius Dobner már cáfolta. Ezzel kapcsolatban került elő Pannónia, mint a szlávok őshazája. Az olasz Flavio Biondo egy Szlavo nevű ősről is tud. Hájek krónikájában még csak Cseh és Leh fordul elő, mint horvát hercegek, akik délről jöttek a cseh és a lengyel állam megalapítására. A keleti szlávoknál ezek a hősök kevésbé ismertek. A cseh krónikákban persze Cseh az idősebb testvér, a lengyeleknél Leh. Német részről már a XVI. század elején felmerültek kételyek. Milnyikov a kételyek négy szakaszát különbözteti meg. Német részről előkerült az az elképzelés, hogy egy Kuisto vagy Tuiskon nevű német király az oroszok őse. A litvánok a római Palemont tartották ősüknek. Herberstein még úgy tudta, hogy Rurik és fivérei, Szineusz és Truvor szintén római származásúak. A XVIII. századi orosz Tatyiscsevmsa ironizál ezeken az elképzeléseken, majd Dobnens elvetette. A cseh változat csak Csehről és Lehről tud, a lengyelben szerepel a harmadik fivér. Sőt a XIV. századi cseh Dalimil-krónikában egyenesen hét testvér érkezik Horvátországból északra. A hét nyilván, mint szent szám került ide. Milnyikov mindezekben a legendákban az államiság bizonyítását látja. A balkáni és szarmata származás mellett, amelyről Lubor Niederle, a nagy cseh régész beszélt, még egyéb változatok is léteztek, a vandálok, mint ősök a lengyeleknél, kaukázusi származás, vagy germán (a gótok révén). Milnyikov itt felveti az autochtonitás kérdését is. Utal arra, hogy ekkor, a bábeli nyelvzavarra hivatkozva, még úgy vélték, hogy minden etnikum valahonnan bevándorolt későbbi hazájába, de attól kezdve már őslakos.

A második kötet először az etnonímokat (önelnevezések) és a mások által adott elnevezéseket veszi sorra. A lengyeleknél a szláv elnevezést egy Slowientó nevéből is származtatják. Az észa-korosz hagyományban két testvér szerepel, Szloven és Rusz, az utóbbi a fiatalabb. Sokfelé szerepelt mar ekkor a slava, 'dicsöség' szóból való származtatás, vagy a slovo-ból, ami szót, nyelvet jelent. A XVIII. századi szlovák Baltazar Magin és Bél szerint a szláv szó egyszerűen embert jelent. A középkorban már Sevillai Izidor a sclavus, vagyis rabszolga névből származtatja a szlávok elnevezését, de ezt a szlávok visszautasították. Szóba került a vend elnevezés is, sőt az orosz Őskrónikában Noricus is szerepel narci néven, ez lehet elírás. A szláv név mindenesetre önelnevezés.

Herberstein szerint az oroszok egy Russus nevű embert tartottak ősüknek. Korán előfordult már a Rutheni forma is. Az oroszoknál a Szloven és a fiatalabb Rusz az ősök. A XVI–XVII. század fordulóján a roxolánokkal is kapcsolatba hozták az oroszokat. A varjágok meghívásánál nem tisztázódott, honnan jöttek, Herberstein sem kapott erre választ. A Fehér, Fekete és Vörös Oroszország jelzők nyilván a szín-misztikával függnek össze, a 64–65. Lapon Milnyikov 14 variánst mutat be, hogy melyik szín melyik területre vonatkozik. A Kis- és Nagy-Oroszország változat is előfordul régóta. A német szerzők a színeket a népviselettel hozták összefüggésbe.

Az önelnevezés vonatkozásában a keleti szlávoknál, az eddig ismertetettek mellett, Ukrajna, mint a kozákok földje szerepel. A lengyel etnonimot a Leh név és a pole, 'mező' mellett az isztriai Pola (ma Pula) városával is kapcsolatba hozták, de Pomerániával is. A cseheknél a bohemus elnevezést a kelta bojokkal hozták kapcsolatba. Tatyiscsev és Dobner a cseh név kaukázusi eredetét is felvetették. A szlovák és a szláv egyet jelent, Ján Kollár szerint jelentése 'ember'. A délszlávok közül a bolgárokat a Volga nevével hozták összefüggésbe, ezt Tatyiscsev megcáfolta. A többi délszláv etnosz neve ekkor alig került elő.

A kötet második részében Milnyikov az etnicitás korabeli érzékelését elemzi. A különbségeket már akkor tudták, az oroszokról sokáig negatív volt a kép. A németeknél általában a szlávok lebecsülését látjuk, de Leibniz nagyra becsülte az oroszokat. Az etnicitás szimbólumait az öltözetben és a szokásokban látták. Nagy európai divat volt ekkor az egyes etnikumok egy jelzővel történő jellemzése, többnyire képpel is megjelenítve. Persze az egyes etnikumok jellemének a megállapításánál sok az esetleges mozzanat. Milnyikov fontosnak látja a nyomdák megjelenését ebben az átmeneti korszakban. A vallásos hiedelmekben sok pogány maradvány is megtalálható. A szimbólumok emlegetése mindenképpen az etnikai öntudat megerősödését mutatja. Még egy korabeli műfaj néhány példáját idézi fel Milnyikov, a különböző etnikumokhoz tartozók fiktív beszélgetéseit, ezt a német felvilágosodás vezette be. llyen volt egy lengyel és egy litván beszélgetése, ahol a két ország uniójáról esik szó, és a lengyel fél azt bizonyítja, mennyivel előnyösebb a szabad királyválasztás az öröklésnél. Itt alkot Milnyikov fiktív beszélgetést IV. Iván és a külföldre szökött Kurbszkij közt, akik egy etnikumhoz tartoztak, de más-más államban élnek. Milnyikov a két fél régóta kiadott levelezése alapján dolgozott. Krizanic 1663–66 közti szibériai száműzetése idején írt ilyen beszélgetést az orosz Borisz és a szláv Hervoj közt, ebben azt vizsgálta, miért vetik meg az idegenek az oroszokat. A XVIII. század elején egy berlini német kiadó is írt hasonló “beszélgetést".

A következtetésekben Milnyikov a kérdéskör mai aktualitására is utal. Az etnicitás lényege a nyilvános és magánbeszélgetés funkcióinak koncentrált etnikai kifejezése. A történeti emlékezet fontosságát az egész mű bizonyítja. A latin és cirill írás különbsége mindmáig két pólust teremtett. Az etnikai-kulturális különbségek mellett a szerző a területi tényezőt is fontosnak tartja. A részletes irodalomjegyzék mellett mindkét kötetben található rövid angol rezümé.

A. Sz. Mül'nikov: Kartinaszlavjanszkogo mira. Vzgljad iz Voszlocsnoj Evropü. Etnogeneticseszkic legendü, dogadki, protogipotezü XVI–nacsala XVIII veka. Predsztavlenija ob étnicseszkoj nominacii i etnicsnoszti XVI–nacsala XVIII veka. (A szláv világ képe Kelet-Európa felől nézve. Az etnogenezisre vonatkozó legendák, vélekedések, protohipotézisck, XVI. század–XVIII. század elejc. Elképzelések az etnikai elnevezésről és az etnicitásról, XV. század–XVIII.század eleje). Szankt-Peterburg, 1996–1999. Peterburgszkoe Vosztokovedenie, 314, 398 o.