Klió 2002/3.

11. évfolyam

Két kiadvány alapján tekintünk be a Csendes-óceán Polinézia név alatt ismert szigetvilágának történelmébe, társadalmi életének változásaiba, a külvilággal – elsősorban Nyugat-Európával –való kapcsolatteremtése folyamatába, különös tekintettel Nyugat- és Dél-Polinéziára, ezen belül is Uveára.

A Csendes-óceán felfedezésében a XVIII. század második és a XIX. század első fele közé eső időszakban két nyugat-európai politikai, tengeri, gyarmatosító nagyhatalom, Franciaország és Nagy-Britannia játszott vezető szerepet; természetesen mint vetélytársak voltak jelen e távoli vidékeken. A jelzett közel egy évszázadban az említett két nagyhatalom által indított expedíciók paradox jellegükkel tűntek ki: egyrészt “előhírnökei voltak egy világ letűnésének, a Csendes-óceán felfedezésével és a kapzsi nyugatiak (értsd: nyugat-európaiak) elévetésével", másrészt “a begyűjtött pluridiszciplináris adatok révén kiindulópontját képezték egy óriási ismeretanyag forrásának olyan időszakban, amikor a nyugatiak behatolása nyomában gyökeres és visszafordíthatatlan változások korszaka kezdődött el."

A Csendes-óceán vizeire elsők között eljutott két jelentős és komoly nyugat-európai felfedező, a francia La Pérouse és az angol Cook nagyon hamar rájött arra, hogy az óceániai valóság kétarcú, az óceániai szigetek pedig veszélyes földdarabok. A kétarcúság, az óceániai lakosok dualitása a XIX. században két óceániai embertípusban öltött testet az európaiak elképzelésében: a vahináéban és a kannibáléban. A vahina “a Csendes-óceán elragadó aspektusait ötvözi magában, a déli tengerek Kirkéje, aki elbűvöli és megrontja a tengerészeket." (Nyilvánvalóan tehát nőideálról van szó!) A kannibálokban nem szexuális képzetek jelentek meg, hanem egyfajta rasszizmus. Egyértelmű besorolásuk annál nehezebb, mivel egész Óceániában előfordultak. Megkülönböztettek közöttük polinéziaiakat, ezeknek csaknem fehér, és melanéziaiakat, ezeknek fekete bőrszínük volt; ez utóbbiakat az “elfajzott emberiség"-hez sorolták.

Az a nyugat-óceániai szigetvilág, amelynek Uvea is tagja, időszámításunk előttől több évszázadon keresztül alakítgatott egy ősi kultúrát, amely az időszámításunk utáni századokban Óceánia keleti részeiben is elterjedt; ez a kultúra rengeteg sajátságos és közös vonást mutatott “tárgyi és gondolati termékeiben, politikai, társadalmi és vallási struktúráiban", és ezeket a közös, sajátságos vonásokat a felfedezések és a gyarmatosítás okozta felfordulások sem voltak képesek teljes egészükben eltörölni.

Cook kapitány első csendes-óceániai útja, bár asztronómiai kutatások végzésére indították, egyéb irányú tudományos eredményei miatt is jelentős volt. La Pérouse 1785-1788-as expedíciójának politikai céljai voltak: bebizonyítani az angoloknak a franciák versenyképességét, és telepeket létesíteni Észak-Amerika partjain. La Pérouse eltűnése motiválta d 'Entrecasteaux 1791–1794-es expedíciójának elindítását. A visszaút során a kapitány meghalt, a legénységet betegségek támadták meg, s csak Jávára érkezvén szereztek tudomást a közben Európában végbement eseményekről. Maga Napóleon adott parancsot Baudinnek expedíció szervezésére Új-Hollandián való megtelepedés céljából; maga az út emberpróbáló volt, de az Ausztráliáról és Tasmániáról szerzett adatok kiválóknak bizonyultak.

A Napóleon bukását követő évtizedek francia tengeri expedíciói páratlanul gazdagok voltak a tudományos adatgyűjtés szempontjából a földrajztudományok, a növénytan, a földtan, az állattan területén csakúgy, mint a néprajzi megfigyelések vonatkozásában. A XIX. század első évtizedeiben hatalmas területeket hajóztak be a francia hajósok. 1817-1820 között az Uranie nevű hajó legénysége eljutott Ausztrália nyugati partvidékéig, az indonéz szigetvilágba, a Karolin- és Marianne-szigetekre, Hawaiba; a hajó a Malvin-szigeteknél zátonyra futott. 1822-1825 között a Coquille nevű hajó Tahitiig, Új-Zélandig, Ausztráliáig, Új-Guineáig jutott el; a rajta utazó tudósok pontosították a Csendes-óceán térképét. 1826-1829 között ugyanez a haj ó Astrolabe név alatt látogatta meg a Louisiade-, a Tonga-, a Fidzsi-szigeteket, Új-Guineát, Új-Britanniát. Hiressé az által vált ez az expedíció, hogy megtalálta La Pérouse-ék hajótörésének nyomait, ezenkívül nagyjelentőségű tudományos információkat is gyűjtött. 1837-1840 között zajlott Dumont d'Urville utolsó útja, amely egyben az “utolsó nagyszabású francia földkörüli hajóút" is volt: célját a déli kontinens felderítésében jelölték meg. Az Astrolabe és a Zélée nevű hajók eljutottak egészen a Déli-sark szegélyéig, ellátogattak a Marquises-, a Szamoa-, a Tonga-, a Fidzsi-, a Salamon-, a Karolina- és a Marianne-szigetekre, Ausztrália, Új-Guinea, Új-Zéland, Tasmánia partjaihoz is; természettudományi gyűjteményük, a meglátogatott szigetek lakosságáról adott leírásaik addig soha nem látott gazdagsága jutott el az európai kontinensre.

S most számoljunk be részletesebben a Wallis-szigetek legnagyobbikának, Uveának történelméről, társadalmáról, fejlődéséről egészen napjainkig! A sziget őstörténetét négy nagy periódusra osztják, melyek közül az első kettő – Uteleve I. és II., illetve Atuvalu – a sziget egy-egy helységének nevét viseli; a másik két periódus az “erődítmények", illetve a “dinasztiák" korszaka. Az Uteleve I. és II. i. e. 1300 körül kezdődött és kb. az i. sz. 1000. esztendő környékéig tartott. Az Atuvalu-szakasz i. sz. 1000. éve körül kezdődött és az 1400-as évekig tartott, amikor megjelentek az első, tongai eredetű erődítmények, ezt követte a “dinasztikus korszak", ennek során királyság típusú dinasztiák jelentek meg, amelyek közös őstől származtatták a főnökök hatalmát. E történelmi periódusokban a polinéziai társadalmak is átalakultak: itt is négy szakaszról beszélhetünk, amelyek különböző történelmi korszakokban jelentek meg: 1. a közös ős által jelzett kultúrának, 2. a regionális kultúrák elkülönülésének, 3. a címekhez kötődő főnöki rendszerek kialakulásának és 4. a nagy polinéziai királyságok kialakulásának a szakasza. Ez utóbbinak “befejezett modellje a tongai királyság." E négy szakasz során zajlottak le a wallisi “technológiai és társadalmi átalakulások", s mindegyik szakasznak megvoltak a maga müvészeti stílusai, különösen az edénykészítés és -díszítés területén.

Ez a kb. 96 négyzetkilométernyi sziget-amely 500 kilométernyire található a Fidzsi-szigetektől, 3 80-ra Szamoától, 230-ra Futunától – az eredetmítosszal ellentétben, mely szerint Tangaloa isten emelte ki az óceán mélyéről – két vulkánikus periódus során alakult ki lassan, mintegy 5 millió éven keresztül. 1767. aug. 16-án fedezte fel S. Wallis (más forrás szerint G. Robertson); a történetírók megegyeznek abban, hogy mindkettő Nagy-Britannia nevében elfoglalta és birtokba vette.

A felfedezését megelőző, kb. 3000 év alatt megfordultak itt Új-Britanniaiak, fídzsik, tongák, közülük ez utóbbiak hatása volt a legtartósabb, legerősebb. A sziget nem volt annyira látogatott, mint szomszédai, aminek a nehéz megközelítés volt az oka, ugyanis korallzátonyok veszik körül. Azok az idegenek, akik később idelátogattak, gyakran kerültek súlyos, nem egyszer halállal is végződő összetűzésekbe a helybéli lakosokkal: 1832 áprilisában pl. egy angol bálnavadászhajó legénységét mészárolták le bosszúból, majd tongai protestáns hittérítőket: mindkét esetben az idegenek agresszivitása, sőt bűntettei váltották ki az uveaiak haragját. 1837. november 1-jén francia marista misszionáriusok érkeztek a szigetre; itt a magukkal hozott csekélyke anyagi javaik nagyon gyorsan elfogytak, így az 1840-es évektől a kókuszolaj-exportjelentett számukra némi jövedelmet.

1843 decemberében nyomdát állítottak fel a szigeten, amelyen imakönyveket és egy uveai katekizmust is kinyomtattak, ezeket terjesztették, aminek eredményeképpen a helybéliek között kezdett visszaszorulni az analfabetizmus. A francia misszionáriusok lassan barátságos, francia jellegű környezetet alakítottak ki maguk körül, templomokat és egy püspöki palotát építettek, s a különféle munkálatokba bevonták az uveaiakat is; mindez, természetesen, jelentős változásokat hozott mind az uveaiak hétköznapi életében, mind a terület felhasználásában és átalakításban; így pl. a templomoktól távolabb eső területek népessége megcsappant. De változások mentek végbe az őslakók hagyományos gazdasági életében is: pl. megjelent az eladásra történő többlettermelés, a tőkeképzés, a pénz használata. Az írás és az említett könyvnyomtatás, valamint az evangelizáció elterjedésével megindult a bennszülöttek ideológiai átnevelődése is, ami saját világnézetük átértékelését vonta maga után, ugyanakkor “hatékony eszközt is jelentett az egyre mélyebben behatoló külvilággal való kommunikációban."

Az uveaiak hagyományos vallásáról nincsenek tökéletesen megbízható adatok. Henquel atya orális hagyományok alapján a következő istentípusokat különböztette meg: 1., legfelsö vagy teremtő istenek, 2., tekintélyes személyiségek, akiket halálukkor isteni szintre emeltek, 3., alsóbbrendű istenek, akik a tárgyakban rejtőztek el és akik betegségeket okozhatnak, végül 4., voltak a védelmező istenségek. Az egész vallási rendszer középpontjában a király állt, aki egy isten tabuként tisztelt tabernákuluma volt, míg a papok másodrangú istenek tabernákulumaiként és istenekké tett ősök szellemeiként szerepeltek. A hagyományos vallásnak Uveán is megvoltak a kultikus helyei, igy minden faluban egy kis templom és egy halottak haza. A katolikus vallás az asszimiláció helyett az akkulturációt választotta, ezért is sikerült aránylag könnyen elterjednie a bennszülöttek között úgy, hogy az elemi iskolai oktatást is a katolikus egyház végzi “a francia állam pedagógiai és pénzügyi támogatásával." Maguk a polinézek “nagy pragmatizmusról tettek bizonyságot a kívülről jövő kulturális vonások beolvasztásában. A gyarmatosítás okozta pusztítások ellenére felmerül a kérdés: vajon bizonyos területeken a polinéziaiak nem eszközül használták-e föl a nyugatiakat - legyenek azok misszionáriusok, adminisztrátorok, kereskedők - a célból, hogy a lehető legnagyobb hasznot húzzák jelenlétükből?"

A franciák véglegesnek mondható megtelepedésével, magától értetődik, hogy az egész hagyományos társadalmi, vallási berendezkedés fölborult, megváltozott. Az adók és a kötelezően végzendő közhasznú munkák bevezetése kiváltotta a bennszülött lakosság tiltakozását. Az 1940-es francia összeomlás után a szigeten tartózkodó francia marista misszionáriusok és a francia helytartó Pétainék mellé álltak. 1942-ben a szigeten állomásozó mintegy hatezer amerikai katona bizonyos anyagi jólétet hozott a szigetlakóknak, aminek távozásuk véget vetett. Egy mozgalom, amely ekkor a szigeten kibontakozott, Uveát az USA-hoz akarta csatolni; ez azonban nem járt eredménnyel, viszont a II. világháború után fölgyorsult az Új-Kaledónia felé irányuló kivándorlás. Végül a sziget egy 1959-es referendum értelmében – amelyet Franciaország 1961-ben ratifíkált – Franciaország Tengerentúli Területévé (T. 0. M.) vált, ami jelentős mértékben hozzájárult modernizálásához, az egészségügy, az oktatás színvonalának emeléséhez, az emberi jogok biztosításának javításához. Ez a modernizáció ugyanakkor bizonyos hagyományos társadalmi-politikai értékek újra megjelenéséhez, felerősödéséhez vezetett, így pl. a fiatalok között újra megjelent a tetoválás iránti igény, s a bennszülött lakosság törzsfőnöki képviseletét a mai törvénykezés is elismeri.

Uvea mai problémái között a szerzők a következőket említik: az iparcikkek és az élelmiszerek importja erősen visszaszorította a helyi termékek iránti keresletet, az újfajta építkezési módok, valamint az ipari méretű sertéstenyésztés környezetszennyezési problémákat vetett fel, az építkezésekhez felhasznált homok – mint a beton egyik alkotóeleme – a partvidék strandjainak szinte teljes eltűnéséhez vezetett, az autók tömeges megjelenése az üzemanyag tárolásából származó balesetveszélyeket, valamint a fáradt üzemanyag felelőtlen szétszórását hozta magával.

Egyéb, a két műben tárgyalt témák – amelyekkel itt és most nem tudtunk foglalkozni vagy helyhiány miatt, vagy azért, mert nem kimondottan történelmi vonatkozásúak – a kannibalizmus, az európaiak a polinéziaiak szemében, az óceániai művészeti alkotások Európába jutása, a tárgyalt területek művészete, a wallisi nyelv, a'kava'-szertartás, a háború és a játékok mint társadalomstrukturáló tevékenységek, öltözködés, festékek és illatszerek, a ház és társadalmi
jelentése, kertművészet, halászat, hajóépítés és hajózás, hajviselet, díszítőművészetek, hagyományos társadalmi berendezkedés stb...

Mivel gyakorlatilag mindkét mű egyben múzeumi kiállítási katalógus is, pazar képanyaggal rendelkeznek a bemutatott óceániai szigetek művészetéről, életmódjáról; e képanyag nagy része korabeli illusztrációkból tevődik össze. Roppant értékes művekről van tehát szó, amelyek a művészettörténészek, történészek, etnográfusok, kultúrtörténészek számára tartalmaznak izgalmas anyagokat, a részletes bibliográfiák pedig a további kutatásokat könnyíthetik meg.