Klió 2002/3.

11. évfolyam

Ajiddis-hászid kultúra iránti érdeklődés szinte az egész világon reneszánszát éli. Paradoxnak tűnhet, hogy többnyire külföldi közvetítéssel jut el hozzánk a keleti zsidóság eme misztikus irányzata, holott a hászidizmus egyik hajtása éppen Magyarországról eredt. Ezért is festhet róla oly hiteles képet az a magyar származású hászid, Rabbi Yshaja Grosz, aki személyes ajándék gyanánt küldte el könyvét a Debreceni Egyetem Központi Könyvtárának.

A jiddis nyelven megírt, dokumentumokkal, fényképekkel gazdagon illusztrált kötet a szerző személyes visszaemlékezésével indul, majd hászid rabbik életrajzán, a magyarországi hászidizmus rövid bemutatásán keresztül ismerteti meg az olvasót a hászidizmus hősi és alkotókorszaka (1760–1810) utáni időszak történetével. Mint túlélő írja le a pokol földi uralmaként megjelenő vészkorszak rémségeit, majd bemutatja, hogy az újrakezdés embert próbáló idejében a hászidizmus bölcsessége, derűs szemlélete, messianisztikus hite, Erec Jiszrael iránti mélységes szeretete mi mindennel járult hozzá Izrael állam alapjainak lerakásához.

A könyv a magyar hászid ortodoxia jelentőségét az Izrael állam megalakulása utáni időben is hangsúlyozza. Bemutatja, hogy a nemzeti lét új formáinak megszületésével a haszidizmusnak is komoly átalakuláson kellett keresztülmennie, melynek következtében vállalja és saját nemzeti nyelvének ismeri el az újjáéledt héber nyelvet és az alijjában¹ elsősorban nemzeti feladatot lát. A szerző az ortodox–hászid zsidóság állami keretek közé való beilleszkedését, mely nemcsak a vallási, hanem a szellemi megújhodás kovásza is, folyamatában mutatja be.

A judaizmuson belüli misztikus mozgalmak közül az utolsó a hászidizmus. Alapítója Rabbi Jiszráél Baal Sém Tóv (kb. 1700–1760)², kinek tanításain egyfajta mérsékelt sabbatianizmus³ is felfedezhető, a mozgalom karizmatikus és misztikus vezetője volt. Hangsúlyozta az öröm fontosságát, és elsősorban azokat szólította meg, akiket a Hmelnyickij Bogdán vezette felkelés nyomán kitört pogromok testileg, lelkileg tönkretettek. Vallásos tanítása során a tudományos elitizmust elvetve, alkalmazkodott az alacsonyabban képzett zsidó hallgatóság igényeihez, így a Kabbalát⁴ is népies formában tanította.

A XVIII. században keletkezett misztikus, vallási mozgalom elsősorban Lengyelországban terjedt el, de új utakat nyitott Kelet-Európa egész zsidósága számára. A racionális talmudi logikán alapuló felfogást irracionális misztika váltja fel, melynek irányítója a caddik,⁵ aki erényei és magatartása révén a közösség példaképévé válik. Az ő létezése a bizonyíték arra, hogy Izrael legmagasabb vallási eszményét meg lehet valósítani. A mozgalom, mely a miszticizmusnak egyfajta társadalmi funkciót adott, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a judaizmus megkövült, vallási értékei megújuljanak.

Egyes rituális természetű újítások ellenére a hászidizmus, mint mozgalom megmaradt a hagyományos judaizmus keretei között. Közösségi életük azonban erőteljes érzelmi elemekkel: dalokkal, táncokkal, lelkesült örömkitörésekkel gazdagodott, melyek később letisztultak, és a XIX. századtól kezdődően, egyre inkább elismerték a rabbinikus hagyomány fontosságát is.

A könyv a haszidizmus magyar hajtásának történetét is bemutatja, mely irányzat különösen a lengyel határ közelében fekvő városokban és falvakban terjedt el. A települések vallásos, magyar zsidósága ellenállással fogadta a hászidizmus tanait, illetve életformáját. A mozgalom ellenzői megkeserítették a hászidok életét, a közöttük folyó vita gyakran a tettlegességig fajult és sokszor kegyetlen harcot folytattak ellenük. A hászidok és a velük szemben állók tábora (mitnaggedim) között a legnagyobb szakadék a caddik iránti túlzott rajongás miatt következett be, ugyanis a tradicionális zsidó felfogás racionalizmusától idegen ez a földi halandónak ki nem járó tisztelet.

A mozgalom mindezek ellenére egyre nőtt, humánus intézkedései, emberbaráti tartalma miatt sokezres tömeg vált követőjévé. A magyar haszidok, kik közé a ma már igen idős szerző is tartozik, szellemi mesterének az egykori nagykállói rabbit, Ráv⁶ Taub Eizik-et, majd pedig Ráv Teitelbaum Mózes⁷ sátoraljaújhelyi rabbit tartja, kiknek életéről, megpróbáltatásaikról és örömeikről szívesen és igen színesen ír. Ők a világ hászid közösségében a mai napig is csodarabbi hírében állnak. A Lengyelországból igen szomorú körülmények között Erdélyen át Sátoraljaújhelyre került rabbi a megalapítója a híres Teitelbaum rabbi-dinasztinának. Leszármazottai az Egyesült Államokban élnek, jó hírű és nagy tekintélyű rabbik.

A könyv bemutatja a történelmi Magyarországon kialakult hászidikus központokat is, melyek közül a belzi, illetve az újszandici volt a leghíresebb. Ez utóbbi a kabbalisztikus munkáiról híres Halberstamm rabbi és tanítványi körének volt nemzedékeken át otthona. Az olaszliszkai Ráv Friedmann Hirsch, majd pedig a bodrogkeresztúri Ráv Sájele, a munkácsi Sápira Selomo, illetve a dési Paneth Menachem hászid köre vonzott sok hívőt és tanítványt maga köré.

A XX. század első felében ezek a központok még léteztek, a második világháború azonban megsemmisítette képviselőiket, illetve azt a kultúrát, mely őket jellemezte. Nyelvüket, a jiddist, mely évszázadokon át az askenázi zsidóság értékeinek legfőbb hordozóközege volt, sajnálatos módon ma már csak kevesek kincsévé tette, holott ez egykoron Kelet- és Közép-Európa nemzeti kultúráinak szerves részét alkotta. A holokauszt tragédiájának ellenére, képviselőik mély nyomot hagytak az őket befogadó országok társadalmi, szellemi és gazdasági életén.

Az író természetes módon a saját (Grosz), illetve a Teitelbaum rabbidinasztia számos tagjának életén, munkásságán keresztül mutatja be e század hászid zsidó mozgalmának, illetve az ehhez az irányzathoz tartozóknak a mindennapjait. Ezért is határozza meg már az előszóban könyvének műfaját, mely nem kíván több lenni, mint önéletrajz. A szerző azonban, akarata ellenére, nagyot tévedett. Az, amit leírt, nem egyidős ember visszaemlékezése csupán, hanem egy kultúra megmentéséért vívott küzdelem, melyet hitelt érdemlően vív meg a maga sajátos eszközeivel. Soketnikumú magyar kultúránk egy igen értékes szelete, melynek végleges elvesztése szegényebbé tenné a világot. Értékmentés, hiszen oly kevés kísérlet történt eddig a magyar hászid múlt felvázolására!

A szerző a II. világháború túlélőjeként fellélegezve, időnként az időben kissé előreszaladva, majd újra visszalépve, összefüggéseket keresve mutatja be az eseményeket. Olyan adatokat is közöl hitelt érdemlően, amelyek eddig hiányoztak Debrecen város történetéből, illetve az ebben az évben 150 éves jubileumát ünneplő Debreceni Zsidó Hitközség adattárából. A könyv igen értékes része az, amely az 1918-1944-ig terjedő időszak debreceni eseményeit egy nagyobb keretbe foglalva, évszámokkal, nevekkel igazolva mutatja be, ezáltal rámutatva olyan összefüggésekre is, amelyekkel azok a dokumentumok sem foglalkoztak eddig, amelyek ezt az időszakot esetleg más és más szempontból dolgozták fel.

A két világháború közötti időben szellemiekben és anyagiakban is igen erőteljesen fejlődött a debreceni hitközség, mely az ortodox irányzatot képviselte. Hajdú, Bihar és Szabolcs megyékből, a környékbeli városok és falvak vallásos zsidó lakói oly nagy számban települtek be, hogy az 1920-as évek végére a század elején még néhány száz lelket számláló közösség kb. 2000 főre duzzadt. Az Ébredő Magyarok Egyesülete, illetve a Turul Bajtársi Egyesület garázda ifjúságának atrocitásai, valamint a galíciai zsidók ellen foganatosított eljárások következtében a várost egymás után hagyták el azok a hászid zsidók, akik gazdasági tevékenységük által az I. világháború óta folyamatos tőkebeáramlást biztosítottak a városnak. A Bethlen-kormányhoz fűződő konszolidáció viszonylagos nyugalma után az állami és városi hivatalok tisztviselői különböző jogszabályokcsürés-csavarásávalpróbáltakazegyreerősödőantiszemitizmusnak érvényt szerezni. A szerző név szerint említi a két világháború Debrecenének ortodox főrabbiját, Strasser Salamont, aki személyes varázsának, valamint nagy tudásának köszönhetően Magyarország vallásos zsidóságának egyik szellemi vezetője, az Ortodox Országos Iroda rabbitanácsának elnöke volt. Húsz éves rabbi-szolgálatának elismeréseképpen, Bernfeld Sámuel hitközségi elnök vezetésével alapították meg a debreceni jesivát,⁸ mely 1922 őszén nyílt meg. A tanulók létszáma 260-280 volt, valamint megnyílt a magyar zsidóság második gimnáziuma is. 1923 végén indult meg a debreceni Tiszta István Tudományegyetemen és a pallagi Gazdasági Akadémián tanuló zsidó hallgatók szervezkedése, és ezzel a szegényebb sorsú zsidó hallgatók szociális gondozása. Az Aranybika dísztermében több mint 2000 fő részvételével gálaestet tartottak az egyetemi menza és a zsidó gimnázium javára. 1928. szeptember elsején először nyitott a debreceni zsidó gimnázium nyolcadik osztályt. Ezzel egy időben a közoktatásügyi miniszter megadta a gimnáziumnak az érettségi vizsga tartásának jogát, és ezzel elismerte állami rendszerű középiskolának. Ebben a tanévben a gimnázium fenntartása ügyében is előnyös változás következett be: az iskola állami építkezési segélyt kapott.

Az 1929/30-as tanév elején megnőtt a debreceni egyetemen tanuló zsidó fiatalok száma a külföldről hazajött hallgatókkal, akik itt diplomájukat akarták nosztrifikáltatni, vagy tanulmányaikat befejezni. A Bécsből hazajött egyetemi hallgatók magukkal hozták Debrecenbe az osztrák diák-társadalmi hagyományokat, a “burschenschafti" elveket, amelyeket egykor a bécsi Kadima⁹ is vallott. Ennek nyomán Debrecenben is megalakították egyesületüket, mely a Makabea nevet viselte. Sajnos 1933-tól kezdve szűkebbre kellett tevékenységét szabnia. A numerus clausus súlyosbodása következtében 23 százalékról 4 százalékra apadt a zsidó egyetemi hallgatók létszáma. Ezenkívül romlott a gazdasági helyzet, a munkanélküliség és a fokozódó szegénység feszültebbé tette a hangulatot, melynek eldurvulására kétségtelenül hatottak a németországi események, a náci pártnak a német választásokon elért sikere. Ennek kapcsán említi meg a szerző a 1932-es debreceni egyetemi zavargásokat. A tüntető egyetemi hallgatók hangos kiáltásokkal vonultak végig a városon, majd behatoltak az ideiglenesen elhelyezett egyetemi könyvtár olvasótermébe is, ahonnan a békésen olvasó zsidó egyetemi hallgatókat kiűzték, miközben durvaságaikkal nem kímélték a zsidó egyetemi hallgatónőket sem. A szerző, aki ennek az eseménynek hiteles tanúja, leírja, hogy ezek után az egyetem rektorától a hitközség vezetősége követelte, hogy az egyetemi hatóságok oszlassák fel a Turul Szervezetet. Rugonfalvi Kiss István, az egyetem akkori rektora, aki előadásaiban gyakran volt szélsőségesen nemzeti és antiszemita, cselekedeteiben azonban jó szívvel és anyagilag is támogatta a zsidó hallgatók tanulmányait, ez esetben is lecsendesítette a zavargásokat.

A hászid mozgalom jelszava “Szolgáljátok az Örökkévalót örömmel" hangulata végigvonul az egész művön. A szerző a zsidóság európai katasztrófája utáni újrakezdésről, az új hazában való megtelepedésről is ír, jelenlegi, modem világukba való betekintést pedig a különböző mai hászid irányzatok bemutatásán (Chábád, Kock, Brácláv) keresztül enged. A könyvet át- meg átszövő híres hászid mesék, tréfák, példázatok színesen és tanulságosan előadott, mély bölcsessége, azok sajátos hangulata teszi Rabbi Ysajah Grosz könyvét az olvasóközönség előtt feledhetetlenné.

1. Alija: héber szó, jelentése: felmenetel. A könyvben az alija la árec (felmenetel az országba) az Izraelbe történő utazást, látogatást jelenti. A “felemelkedés" képzete bármilyen izraeli utazásra vonatkozik, hiszen a Szentföld a zsidóság számára szellemileg és lelkileg is minden más országnál magasabban található.

2. Jelentése: a Jóhírnek örvendő Mester, a több tagból álló név első betűiből röviden: Best.

3. Sabbatianizmus, vagy sabbateánizmus: Sabbatáj Cvi (1626–1676) török ál-Messiás nevéhez kapcsolódó irányzat, illetve mozgalom. Követői iszlám hitre áltért zsidók, kiknek tanai idővel ortodox szembenállást váltottak ki, így a sabbateanusok titkos életmódra kényszerültck, látszólag megőrizve zsidó életformájukat.

4. Kabbala héber szó, jelentése: a kapott hagyomány, melyet a misztikus hagyomány jelölésére használnak a XIII. századtól kezdődően.

5. Caddik héber szó, jelentésc: igaz ember. A haszid mozgalomban a mestert, a közösség vezetőjét hívták így.

7. A legenda szerint Kossuth Lajos, mint újhelyi gimnazista is felkereste egyszer a tudásáról, aszketikus életéről híres rabbit, aki őt megáldotta.