Klió 2002/3.

11. évfolyam

A delphoi Amphictyonia felépítéséről és történetéről utoljára 1877-ben jelent meg összefoglaló monográfia.¹ Ez már önmagában is indokolja Pierre Sanchez vállalkozását. 1877 óta az ásatások hatalmas feliratos és régészeti anyagot hoztak napvilágra. Sanchez monográfiájának nagy előnye ennek az anyagnak a kritikai értékelése, amely nyíltan jelzi, ha a datálás vagy az interpretáció kérdésében egyelőre nem tud megnyugtató választ adni. A könyv másik értéke az, hogy bemutatja az Amphiktyonia történetét és struktúrájának változásait a kezdetektől a Kr. u. II. századig.

A könyv tizenegy fejezetből és két függelékből áll. Az első fejezet az antik auktorok híradásait vizsgálja kronologikus sorrendben, és arra a következtetésre jut, hogy a korai időszakra vonatkozó megállapítások a Kr. e. IV. században nyerték el végső formájukat. Speusippos Philipposnak írott levelét és Strabón híradását (C 420. 9. 3. 7.) vizsgálva felhívja arra a figyelmet, hogy e források értékelésénél nem árt az elővigyázatosság (30).

A második fejezet az Amphiktyonia kialakulását tárgyalja, megállapítja, hogy gyökerei a Kr. e. VIII–VII. századra nyúlnak vissza, és központja eredetileg az anthelai szentély volt. Kompetenciája a panégyrisek (ünnepi gyűlések) és felvonulások szervezésében, valamint a szentély védelmében, és talán békeidőben a Thermopylai szoros szabad átjárásának biztosításában állt. A harmadik fejezet a delphoi tanács megalakulásától az első szent háborúig tekinti át az eseményeket, tárgyalva a Pythia versenyjátékainak megalakítását is. A negyedik fejezet a Kr. e. VI–V. század történetével, az ötödik, hatodik és hetedik a szentély életében meghatározó IV. századdal foglalkozik. A hetedik fejezetben azt vizsgálja, hogy kimutatható-e az Amphiktyonia pánhellén bíróságként való működése Makedónia, Athén vagy Thébai és Thessalia ügyében. A nyolcadik fejezet az aitól hegemónia alatti változásokat (pl. új tagállamok felvételét) vizsgálj a, míg a kilencedik fejezet a szentély felszabadulásától tekinti át a Kr. e. II–I. század történetét. A tizedik fejezet a római császárkorban ismerteti az Amphiktyonia szerepét, különös tekintettel a három jelentős reformra Augustus, Nero és Hadrianus időszakában.

A tizenegyedik fejezet az Amphiktyonia struktúrájának és funkciójának változásait foglalja össze.

A könyv legfontosabb eredménye az, hogy megállapítja, az Amphiktyonia néhány késő ókori forrás és a modem szakirodalom állítása ellenére, története során sohasem működött sem államok közötti bíróságként, sem pedig valamiféle Hellas politikáját meghatározó központként. Így aztán tanácsát sem tekinthetjük a görögök valamiféle államok fölötti tanácsának. A K. r. e. III. századtól ugyan megfigyelhetünk valami hasonló fejlődést az Ampiktyonia történetében, de
ekkor sem Hellas, hanem a hellén értékek védelmében lépett fel. Az Amphiktyonia tanácsa működésének legnagyobb részében csak a szentély ügyeivel és magánemberek pereivel foglalkozott. Ezeket a kereteket csak egyszer lépte túl, amikor meghozta nevezetes döntését az athéni tetradrachmák nemzetközi elfogadtatásáról (FD 111 2. 139.). Úgy tűnik, e négy drachma értékű ezüst vereteket egyes kereskedők, sőt talán polisok nem voltak hajlandók négy drachma értékben elfogadni és váltani. Az Amphiktyonia tanácsa rabszolgák számára megkorbácsolást, szabadok számára 200 drachmás büntetést írt elő ez esetben, méghozzá minden hellén állam területén. A határozat meghozatalának időpontja vitatott, általában Kr. e. 165 és a Kr. e. I. század első évei közé helyezik. Sánchez jogosan hangsúlyozza, hogy a határozatot egy rendkívüli ülésen hozták, mivel Daidaphorios havában máskor nem szoktak gyűlést tartani (419). A Kr. e. II. század végén nem volt Hellasban olyan hatalom, amely e gazdasági rendelkezést rá tudta volna kényszeríteni a polisokra, így valószínű, hogy az Amphiktyonia Róma egyetértésével, netán kezdeményezésére hozta meg döntését.

Az első függelék a hieromnémónok, pylagorasok és agoratrosok magistratusainak terminológiájával és az Amphiktyonia gyűlésével (az ekklésiával) foglalkozik, és G. Roia alapján megállapítja, hogy a pylagoras kifejezést nem váltotta föl az agoratros használata, hanem Delphoiban mindig is az agoratrost használták, aminek az Athénban használt ión irodalmi formája volt a pylagoras (498). A második függelék megállapítása szerint az Amphiktyonia tanácsa önállóan döntött a vallási vagy adminisztratív ügyekben. Az egyes tagállamokkal csak akkor hagyatták jóvá e döntéseket, ha ennél sokkal súlyosabb problémák merültek föl: a tanács összetételének megváltoztatása vagy az Amphiktyonia által indított háborúk (515).

Pierrc Sanchez: L'Amphictionic des Pyles et de Delphes. Recherches sur son role historique, des origines au II^e sieclc de notre ére (A pylai és delphoi Amphiktyonia történelmi szerepének vizsgálata a kezdetektől a Kr. u. II. századig). Historia Einzelschriflen 148. Franz SteinerVerlag, Stuttgart, 2001. 574 p.