Klió 2002/3.

11. évfolyam

A római császárok kegyeltjei közül senki sem tett szert akkora hírnévre, mint Hadrianusz császár bizalmas barátja, a kisázsiai Bithyniából származó Antinoosz. Az ifjú (feltételezett) születésnapjának alkalmából Thomas Richter kissé paradox módon éppen arra igyekezett nemrég fényt deríteni, hogy miért a halála és annak körülményei szerezték meg Antinoosznak a halhatatlanságot.

A tanulmány szerzője mindenekelőtt sorra veszi, miért foglalkoztatta Antinoosz alakja az embereket, szinte halála pillanatától kezdve. A keresztény egyházatyák számára az ifjú, akinek igen bensőséges, minden bizonnyal szexuális kapcsolata is volt Hadrianusszal, maga volt a pogány erkölcstelenség megtestesítője. A XIX. és a XX. század költői, köztük R. M. Rilke is, különös rajongással énekelték meg szépségét és korai, tragikus halálát. Az ókortudomány képviselői sem tudták kivonni magukat az ifjú varázsának bűvköréből, így J. J. Winckelmann, a klasszika-archeológia alapító atyja is elragadtatással beszél az ifjú egyik mellszobráról. Nincs ez másképpen napjainkban sem, mert valahányszor a szépség és az örök ifjúság szimbólumát keresik, megannyiszor felhasználják Antinoosz szobrainak reprodukcióit.

Ezt követően a szerző mintegy összegzésképpen számot vet mindazzal, amit az ifjú életútjáról a gyér írásanyag alapján tudhatunk. Antinoosz életéről szinte semmit nem tudunk. Halhatatlanságát is inkább halála, semmint élete biztosította számára, hiszen Hadrianusz mély gyászában rengeteg szobrot állíttatott neki. Az ifjú a kisázsiai Bithyniában, Claudiopoliszban született, nagy valószínűség szerint november 27-én, mivel ezt a napot később Antinoosz egyik ünnepnapjaként tartották számon. Születési évét azonban sehol nem említik, mindössze a halála időpontjától visszakövetkeztetve lehet egy hozzávetőleges dátumot megállapítani, eszerint Kr. u. 110-ben született. Származását is homály fedi. Egyesek pásztorfiúnak, mások még szegényebbnek, egyenesen rabszolgasorúnak vélik, ismét mások viszont úgy gondolják, hogy előkelőbb családban születhetett, hiszen a görög kultúráért olyannyira rajongó Hadrianusz aligha ereszkedett volna le a legalacsonyabb rétegekhez.

Egyéb információkból kikövetkeztethető, mikor és hol találkozott először Róma uralkodója és Antinoosz. Hadrianuszról közismert, hogy uralkodása alatt igen hosszú utazásokat tett a birodalomban, és esetleg Kr. u. 123-ban került sor az első találkozásukra, amikor a császár először járt Bithyniában. Azt viszont ismét csak nem lehet tudni, hogy az ekkor kb. 13 éves fiú már ekkor az uralkodó mellé szegődött-e, vagy csak később. Azt már egyéb források is alátámasztják, hogy amikor Hadrianus Kr. u. 128-132 között másodszor utazta be a Földközi-tenger keleti medencéjében fekvő tartományokat, Kr. u. 130-ban már együtt utaztak Egyiptomba. Minthogy mindketten szenvedélyes vadászok voltak, igen megörültek, amikor meghallották, hogy Líbiában egy veszedelmes oroszlán garázdálkodik. A vadászatot egy papirusztöredéken ránk maradt, Pankratésztöl származó epikus költemény örökítette meg, és eszerint Hadrianusz sebezte meg először a fenevadat. A felbőszült vadállat ezután a vadásztársakra támadt, és Antinoosz életveszélybe került. A császár természetesen megölte az oroszlánt, és megmentette a fiú életét. A legenda szerint azon a helyen, ahol az oroszlán vére a földre hullott, újfajta növény sarjadt: az Antinoosz-virág, amely egész Észak-Egyiptomban, különösen Alexandriában nagy népszerűségnek örvendett. A császár hőstettét a császári propaganda természetesen felhasználta, és pl. érmék hátoldalán megörökítette.

A líbiai oroszlán megölésének epizódja, mint a tanulmány szerzője megállapítja, nem érdektelen az Antinoosz halálával kapcsolatos spekulációk szempontjából. Arra hívja fel a figyelmet, hogy az ifjú, aki az életét köszönhette a császárnak, már nem kisfiú volt, ezáltal pedig a Hadrianuszhoz fűződő kapcsolata bizonyos szempontból veszélybe került. A görög világban évszázadok óta megszokott dolog volt, hogy idősebb férfiak pártfogásba vettek serdülő ifjakat. Az ilyen kapcsolatok legfontosabb eleme semmi esetre sem csupán a szexualitás volt, hanem sokkal inkább az, hogy a meglett, élettapasztalattal rendelkező férfiak bevezették az ifjakat az élet valamennyi területére. Az idősebb férfi és pártfogoltja közti szerelem pedig különösen tiszta érzésnek számított. Mivel azonban Antinoosz már a felnőttkorba lépett, a kapcsolat legitim volta mintegy érvényét veszítette. A császárnak, noha köztudott volt, hogy a saját neme iránt is érez vonzalmat, számolnia kellett az ezt támadó kritikával, Antinoosz pedig felkészülhetett, hogy a császár előbb-utóbb talán keres magának egy másik kedvencet.

Kr. u. 130 szeptemberének végén a császár és kísérete a Níluson tett hosszabb hajókirándulást, és már egy hónapja úton voltak, amikor a szerencsétlenség megtörtént: Antinoosz a Nílusba esett és megfulladt. A holttestet csak néhány nappal később találták meg. De miért esett a vízbe? Baleset történt-e, vagy öngyilkosság, netán valakinek az útjában állt volna? Számos elképzelés létezik a szerencsétlenség hátterével kapcsolatban. Az antik források két változatot említenek. Az egyik szerint Antinoosz baleset áldozata lett, a másik variáció szerint az ifjú a császárért áldozta fel magát. Ezt a variációt tartja helyesnek, például Cassziusz Dio is (69, 11). Az ifjú áldozatának értelme abban állna eszerint, hogy annyi évvel hosszabbította meg Hadrianusz életét, amennyivel a sajátját megrövidítette. Mágusok úgy mondták, hogy valakinek Hadrianusz helyett korábban meg kell halnia, hogy a császár kívánsága (sokáig akart élni) teljesülhessen. Antinoosz talán hálából áldozta fel életét a császárért, amiért az megmentette őt a líbiai oroszlántól. Szextusz Aureliusz Victor, a késő római történetíró arról tudósít, hogy némely körökben úgy vélték, Antinoosz halála után Hadrianusz nem azért állíttatott annyi szobrot az elhunyt ifjúnak, mert annyira szerette, hanem inkább azért, mert hálás volt, amiért az ifjú feláldozta magát érte.

A szerencsétlenség helyén Hadrianusz várost alapított: Antinoopoliszt. Erre Kr. u. 130. október 30-án került sor. A tanulmány szerzője szerint Antinooszt itt temették el, még ha antik források nem említik is, hogy itt készült volna síremlék az ifjúnak és későbbi kutatók is más helyen keresték sírját, pl. Rómában, vagy Hadrianusz tivoli (az ókorban Tibur) villájában. Mi támasztja tehát alá, hogy Antinooszt valóban Egyiptomban temették el? Rómában, a Piazza del Popolón áll egy reliefekkel és hieroglifákkal díszített obeliszk, amely minden kétséget kizáróan a sírhelyröl származik. A reliefeken ugyanis Hadrianusz és Antinoosz látható, amint egy ülő egyiptomi isten előtt állnak. A feliratok arról számolnak be, hogy milyen kultikus tiszteletben kellett részesíteni az elhunytat. Antinooszt, halála után istennek nyilvánították. Hadrianusz kijelentette, hogy látta: új csillag ragyog az égen, és ezt az udvar el is fogadta, miként ez az ókorban szokásos is volt, mert ez volt a legfőbb bizonyítéka annak, hogy az elhunyt megistenült (kataszteriszmosz: az elhunytnak új csillag képében az égboltra jutása). Mindazonáltal Egyiptomban szokás volt, hogy a Nílusba fulladt emberek automatikusan kultikus tiszteletben részesültek, függetlenül attól, hogy a holttest előkerült-e. Már Hérodotosz írja (2,90), hogy a Nílusba fulladt embereket csak a folyóisten papjai temethették el, mert a folyó szent volt, és a szentség részben a megfulladt emberre is átsugárzott. Köztudott, hogy a Nílus Egyiptom számára maga volt a termékenység előfeltétele és így annak szimbóluma is. A halál és a feltámadás isteni ura pedig Ozirisz volt, s a halálában vele egyesült Antinooszt is istenként tisztelték. Néhány szobrán egyiptomi attribútumokkal felruházva jelenik meg az ifjú, és a fentebb említett római obeliszk felirata mellett más források is Ozirisz-Antinoosz istennek nevezik őt.

Antinoosz volt az ókorban az utolsó olyan ember, aki, bár nem volt a császári ház hozzátartozója, mégis isteni megtiszteltetésben részesült. Mindenekelőtt a római birodalom keleti területein emeltek neki templomokat, és sok város azzal a kéréssel kereste meg Hadrianuszt, hogy bevezethessék Antinoosz tiszteletét, nyilván azonban a császár kegyeit keresték az efféle hízelgéssel. A görög vidékeken gyakran Hermésszel azonosították az ifjút, még inkább azonban Dionyzosszal, aki pedig sok vonatkozásban Oziriszhoz volthasonló.

Antinoosz képmásait, szobrait tehát birodalom szerte felállították. Az antikvitásban nincs még egy olyan magánember, akinek ilyen sok szobra maradt volna fenn. Ezeknek a szobroknak a megformálása rendkívül kifinomult, és Antinoosz alakja többnyire igen törékeny, szinte nőies. A tanulmány szerzője ennek kapcsán egy művészettörténeti problémát is felvet, amikor azt írja, hogy ezt a kor stílusjegyeként kell érteni, noha kérdéses, hogy létezett-e már akkor olyan stílus, amely irányadóan meghatározta a képmások kiformálását, vagy pedig maga az ifjú realista hatású megjelenítése hatott stílusfom-iálóanaHadrianusz,illetveazelsőAntoninuszokkorabelimüvészetre. Richter nem dönt határozottan a két lehetőség egyike mellett, szerinte a választ a két véglet között kell keresni. Az mindenesetre tény, hogy Antinoosz képmása, illetve szobrai már az ókorban nagy hatást értek el. Teljesen szokványos volt, hogy a közízlés az uralkodóház valamely tagja vagy tagjai által sugalmazott irányvonalhoz igazodott. Az viszont meglepő, hogy valaki, aki nem volt a császári család tagja, ekkora hatást váltott volna ki, márpedig Antinoosz esetében éppen ez történt, mert az abból az időből származó ifjúportrék határozottan az ő képmására emlékeztetnek. A cikk végén a szerző mindebből arra a következtetésre jut, hogy ennek köszönhető, amiért Hadrianusz kedvese nem merült feledésbe, és az örök fiatalság jelképeként valóban halhatatlan lett.