Klió 2002/3.

11. évfolyam

August Nitschke tanulmányának első részében egy szerzőpáros, Gerd Athoff és Hagen Keller, 1985-ben megjelent könyvéről (Heinrich I. und Otto der Grosse. Neubeginn karolingischem Erbe. 2. Bde. Göttingen 1985) ad ismertetést, és eközben felveti azon problémaköröket, amelyekkel a továbbiakban részletesen is foglalkozik. Az említett könyv új kérdéseket fogalmaz meg I. Henrik és Nagy Ottó uralkodásával kapcsolatosan. Ezek a kérdések a következők: Meg tudjuk-e egyáltalán érteni a korabeli társadalmakat? Hogyan látták akkoriban a férfiak és a nők a jövőjüket? Mik voltak az elvárásaik?

Elsőként az uralkodási formával, annak sajátosságaival és keletkezésével foglalkozik. Részletes leírást ad az Althoff-Hagen-i elmélet főbb pontjairól, majd kitér ennek hiányosságaira is. Althoff a korabeli uralkodást “személyre" alapozottnak nevezi, és azt fejtegeti, hogy az akkori uralkodók, úgymond, a Karolingok idejéből rájuk maradt uralkodási formákból éltek (törvényhozás, közigazgatás, bíróságok és hivatalnokok). Konkretizálja a két uralkodási forma közötti különbségeket. Céloz a Karoling-kapitulárékban megnyilvánuló utalásokra Nagy Károly személyére és közvetlen környezetére vonatkozóan, amelyek centralizált királyság képét vetítik elénk. Ugyanakkor az Ottók esetében rávilágít arra a problémára, miszerint a reprezentációk és a demonstratív cselekedetek fontosabb szerepet játszottak, mint maga a “konkrét hatalom" gyakorolása és érvényre juttatatása. A királyi hatalom egyre növekvő liturgiai .,előadásai", amiket I. Ottó uralkodásától kezdve megfigyelhetünk, a szakrális legitimáció, a királyság kultikusságának roppant mértékű növekedését hozta magával, és kompenzálta mindazokat a hiányosságokat, amik a birodalom centralizálásához és az uralkodói követeléseik véghezviteléhez hiányoztak. Althoff későbbi munkáiban részletesen is foglalkozott a rituális cselekedetekkel, úgy mint az üdvözlés, ülésrend, tanácsadás. Véleménye az Ottókról az, hogy többet foglalkoztak azzal a kérdéssel, hogy Isten segítségét elnyerjék, mint a gazdasági, fínanciális, bel- és külpolitikai tervekkel.

Althoffhárom aspektusból magyarázza az Ottók “államnélküliségét". Az uralkodói erkölcsösség, a vallási tapasztalatok és a társadalmi átalakulások aspektusából. Az uralkodói erkölcsösség terén Althoff rávilágít a humilitas és a clementia fontosságára. A clementia iránti elkötelezettség a X. századi királyok uralkodási gyakorlatában konkrét következetességgel nyilvánult meg. Véleménye szerint a királyok számára az irgalmasság, a szelídség és a megbocsátás gyakorlása azért volt szükséges, hogy megfeleljenek a krisztusi mintaképnek. A vallási tapasztalatokkal kapcsolatosan kifejti, hogy ez az aggályos vallásosság már I. Ottó, de különösen III. Ottó, II. Henrik és III. Henrik esetében bizonyítja, hogy csak azok az elképzelések voltak megvalósíthatók, amik az uralkodó elveivel egybe estek. Utal 1. Henrik 933-as és Nagy Ottó 955-ös magyarok elleni háborújára, ami nem pusztán a katonai győzelem kivívásával járt együtt, hanem annak is a bizonyítéka lett a korabeli “propaganda" szerint, hogy Isten az Ottók oldalán áll és támogatja őket. Az Ottók időszaka uralkodási formájának megértése érdekében Althoff felhívja a figyelmet egy krónikás, Liudprand von Cremona írására, amely I. Ottó birteni győzelméről tudósit, miközben az uralkodó maga a Rajna túlpartján egy relikvia előtt imádkozva kérte Isten segítségét. A cikk írója azonban kitér arra a megfigyelésére, miszerint a X. századi krónikások arra a tényre is utalnak, hogy a clementia és a misericordis mellett a virtus tulajdonságával is felruházta Isten az uralkodókat. Erre azonban Althoff meglepő módon alig figyelt. Ezért Nitschke azt tanácsolja, hogy vizsgálják felül a forrásokat a “vallásos tapasztalat" terén.

A társadalmi átalakulással kapcsolatosan Althoff kifejti, hogy a királyi kegyesség a fontossági sorrendhez igazodott, miközben a Karoling időkben ezt a fontossági sorrendet éppen ez a királyi kegyesség tudta megváltoztatni. Levonva a konzekvenciákat kijelenti, hogy a X. századi uralkodói hatalomra világosan láthatóan más viszonyok érvényesek, mint Nagy Károly uralkodására.

A tanulmány második részében Nitschke kifejti véleményét a már ismert elmélettel kapcsolatosan, majd ismerteti saját elképzeléseit a témáról. A cikk írója igazat ad Althoffnak abban, hogy hangsúlyozza a nemesség nagyobb függetlenségét az uralkodótól a X. században, mint Nagy Károly idejében. Azonban úgy véli, hogy egy ilyen mértékben központosított hatalom szétesése után többnek kellett maradnia pusztán az Althoff által felsorol négy tényezőnél és a “rituális cselekedeteknél". A szerző hét kérdéskört vet fel és vizsgál. Ezek a következők: az individuum, az idő és hely közötti kapcsolat, az egyes személyek és a helyek kapcsolata, illetve hogyan látták mindezt a tudósok és a művészek, az állandóság szerepe a mindennapokban, az általános társadalmi elvárások, az embereknek a jövőre vonatkozó elképzelései, és végezetül, hogyan jelenik meg a változás a két dinasztia uralkodása alatt.

Az első problémakör esetében az uralkodás személyi struktúráját vizsgálja. Fontosnak tartja az akkor élt emberek gondolkodását az individuumról. Említi Cicerót (res publica, civitas, patria) és Justinianust, akik nagy hangsúlyt fektettek az individuumra. Ugyanakkor arra is rámutat, hogy az a fajta személyesség, ami az ókori jogot jellemzi, a germán államok jogviszonyait tekintve nem található meg. Példaként mutat be eseteket a frank, a száli-frank, az angol-szász, a burgundi, a bajor és a szászjogrendben. Itt mindenhol az a tendencia érvényesül, hogy az adott személy a csoporthoz való tartozása révén van jelen a törvénykezés terén is, és ezért nem egy személyben felelős tetteiért, hanem az adott közösség (család) is kiveszi részét a büntetésből. Ezek a jogrendszerek tehát nem individuumban, hanem elsősorban családokban gondolkodtak. A germán államok nem vették át az antik elképzeléseket az államiságról, hanem személyre alapozott uralmat építettek ki.

A VIII. század folyamán ez a fajta személy-felfogás azonban egyre ritkábban tűnik fel a frankoknál. A Karoling-kapitulárékban az egyént mint individuumot vádolták, mentették fel vagy ítélték el, s egyénként volt felelős a tetteiért. Ugyanakkor a személy mégis függ egy felsőbb személytől, Istentől. A társadalom individualizálása azonban nem az egyes emberek önállóságra való törekvéséből fakadt, hanem sokkal inkább megfigyelhető az a trend, hogy az embereknek szükségük volt egy feléjük rendelt “személyre". Amikor egy embernek sikerült az uralmát meghosszabbítani, a tulajdonát gyarapítani, minden esetben egy “külső személy", Isten, beavatkozását feltételezte mögötte.

A második pontban, a kapitulárékat vizsgálva, arra a következtetésre jutott, hogy már itt is megjelennek a Karoling uralom személyi alapjának bizonyítékai. Ezzel kapcsolatosan két kérdést vet fel. Az egyikben arra keres választ, hogy mi viszi rá az embereket arra, hogy döntéseikben egy “felsőbb személyiségtől", jelen esetben Istentől való függőségükre helyezzék a hangsúlyt. A másik esetben azoknak a helyeknek a jelentőségét vizsgálja, ahol ezeket a “felsőbb személyeket" tisztelték. Ezekkel kapcsolatosan vizsgálja meg az idő és a hely közötti kapcsolatot a Karoling időszak előtti társadalmakban. Ismét Ciceróhoz és a rómaiakhoz nyúl vissza, akik megkülönböztették a Földet és az Eget. A népvándorlási időszak germán elképzeléseit erről a kérdésről különböző írásos forrásokból (a Beowulf-legendára hagyatkozik) ismerjük.

A VIII. században mind a frank, mind az angol-szászok esetében megtaláljuk a “helyek" megkülönböztetését. Elválasztották egymástól a Földön a növekedés és az elevenség helyét a megfagyás és a megsemmisülés helyétől. Mindkét helyről részletes leírást adnak a fennmaradt versek. Maga II. István pápa is 756-ban írt levelében beszél helyekről, melyeket élesen megkülönböztet egymástól. Az egyik esetében a lakosokat megvédik a bántalmazásoktól, a gabonájuk nem megy tönkre és a házaikat nem rombolják le. A másik esetben a személy testét és lelkét is szétmarcangolják, és az örök pokol tüzében égnek.

A harmadik kérdéskörben a következőket vizsgálj a: Azok a helyek, amelyeknek egy szentjelenléte által megváltozott a karaktere, egészséget, hosszabb életet, az ellenség feletti győzelmet és a túlvilágon örök életet adhattak azoknak az embereknek, akik megvédték őket. Ezzel kapcsolatosan két kérdést vetett fel az író. Az egyik: Milyen módon változtat meg egy személy egy helyet? A másik: Hogyan látták ezt akkoriban a művészek és a tudósok? A tudósok kijelentették, hogy a világ testekből és helyszínekből áll, és ezek változásai törvényszerűségekre vezethetők vissza. A természeti tényezőkön kívül megjelenik Isten is, mint egyfajta kiváltó oka ezeknek a változásoknak. Johannes Eriugena már minden látható megnyilvánulást egyetlen forrásra, Istenre, vezet vissza. A művészet terén megemlíti Bildhauert és Malert, akik az antik hagyományokat követték. Részletesen kifejti e hagyományok megjelenését a szimbólumok ábrázolása esetén is. Kitér a “helyek" két típusának kérdéskörére is, hogyan ábrázolták azokat, illetve arra, hogy miképpen jelenítették meg a művészek és festők az égi alakokat.

Ezek után az állandósággal való kapcsolatot veszi nagyító alá (negyedik kérdéskör). Ismét a rómaiakra hagyatkozik, akik elismerték, hogy az életben minden változik, mégis a csillagok látszólag ugyanazon a pályán haladnak. Cicerót idézi, aki szerint az emberi lélek a test halála után, amennyiben ezt kiérdemelte, a csillagok közé kerül, és azok állandóságából részesül. A többi lélek a Föld körül fog kavarogni minimum néhány évszázadig. A Karolingok is leírnak olyan helyeket, ahol azok az emberek, akik őket védték, a haláluk után az örökkévalóságban részesülnek.

A következőkben a társadalmi elvárásokkal foglalkozik az író (ötödik problémakör). Szerinte ezeket az elvárásokat az elmúlt évtizedek kutatói a valóság megfigyeléséből és a társadalmi állapotok összehasonlításából vonták le. Reinhart Koselleckre hagyatkozik, aki kifejti, hogy a vidéki és városi fejlődést meg kell különböztetni egymástól, hiszen az egyik esetben a következő generáció hagyatkozhat az előző generációk megfigyeléseire, míg a második esetben ez már nem lehetséges. Az író szerint ez alapján kell megközelíteni a VIII. században élő emberek idő-fogalmát is. Ezek az emberek a változások mellett keresték a biztosat, az állandót. Ezt pedig azokon a helyeken találták meg, amiknek egy bizonyos személy, a fejedelem, kölcsönzött állandóságot. Ilyen helyek voltak a templomok és a kolostorok. Csak ezek megvizsgálása után rekonstruálhatjuk a VIII. században élt angol-szász és frank emberek elképzeléseit, gondolkodását. Ezért fogadták el ezek az emberek azt, hogy mindenféle változást az életük folyamán egy magasabb rendű személy beavatkozása hozott létre. Ennek következtében volt az lehetséges, hogy a frankok minden politikai cselekedetüket, minden hódításukat Isten rendelkezéseként tudták interpretálni. Összefoglalóan kifejti, hogy a VIII. században élő ember számára kétféle időintervallummal rendelkező hely létezett. Az egyik, ami az állandóságot reprezentálta, és amit egy felsőbb személy nyújtott. A másik, amire a változás és a mulandóság volt a jellemző. E helyek különbözőségének a tudata formálta az akkoriban élő embereket, és a jövővel kapcsolatos elvárásaikat is.

Egyes esetekben ez a jövőre vonatkozó elvárás konkrét formát öltött (hatodik problémakör). Ilyen indíttatású volt a templomok és a kolostorok alapítása is. Ugyancsak itt említi Nagy Károly 807-es és 810-es rendelkezéseit, amelyek három napos böjtre szólítják fel a lakosságot az országot ért problémák miatt. Az uralkodó ezzel az eszközzel akarta megtudni Isten szándékát a bajok elhárításának érdekében.

Felteszi a kérdést, hogyan lehetséges az, hogy nem sokkal később az Ottók uralma alatt felhagytak ezzel a buzgalommal, és e helyett a rendelkezéseket a clementiaból fakadóan hozták. A kérdésére válaszolva kijelenti, hogy ez nem lehetséges, hiszen a X. században az embereknek az időhöz és a helyhez való viszonya alig észrevehetően változott csak meg. Erre bizonyítékként említi I. Henrik magyarok elleni háborújának több vallásos elemét és az uralkodónak a relikviákhoz való szoros kapcsolatát.

Ugyancsak bizonyítékként hozza elő Liuprand krónikást, aki Nagy Ottó vallásos áhítatáról és a merseburgi csata előtti imádkozásáról ad hírt. A korabeli emberek számára fontos volt ezeknek a felsőbb személyeknek a megnyerése. Ez a festők emberábrázolásából is kitűnik. A miniatúrákon világosan kivehetőek olyan személyek, akiket a többiek tisztelnek, akiknek visznek valamit, esetleg olyanok, akiket őriznek.

Mégis hogyan jelenik meg a változás a Karolingok és az Ottók uralkodásának ideje között (hetedik kérdéskör)? Az Ottók uralmának kezdetekor Közép-, Nyugat- és Dél-Európát elsöpörte és tönkretette a népvándorlás. Ebben a szituációban sikerült néhány embernek, I. Henriknek és Nagy Károlynak, megállítania ezt a pusztítást. Ezzel az egyes személyek sokkal inkább a figyelem középpontjába kerültek, mint az előbb említett helyek. Ezért az emberek néhány generáció után már jobban próbálnak kötődni az adott személyhez, mint a korábban oly fontos helyekhez. A XII. században az emberek különböző mértékben szövetkeztek és megkapták az uralkodóktól a jogaikat, amiből kifolyólag már sokkal inkább a iustitia-ra, mint a clementiara vigyáztak, felügyeltek. Végkövetkeztetésként kifejti, hogy az államiság a Karolingok esetén sem bizonyítható, ezért nincs szükség magyarázatra az Ottók személyi uralma kiépülésének a változásaira.

August Nitschke tanulmánya lépésenként tárja fel mindazokat a hiányosságokat, amik elkerülték Gerd Althoff és Hagen Keller figyelmét a témával kapcsolatosan, 1985-ben megjelent könyvükben, és források bevonásával cáfolja meg elképzeléseiket a Karoling államiság mikéntjéről. A téma több szemszögből való megvizsgálása után elismeri, hogy vannak bizonyos kézzel fogható változások a két dinasztiauralkodásának mikéntjében. Azonban azt is fontosnak látja, hogy hangsúlyozza ennek a változásnak a mértékét, ami korántsem olyan mérvű, mint ahogyan azt korábban feltételezték. Alapvetően végletekig alapos és szokatlan megközelítése ez a témának, ami mindenféleképpen sok új kérdést vet fel a Karolingok és az Ottók uralkodási gyakorlata, valamint a valláshoz fűződő kapcsolatuk tekintetében.