Klió 2002/3.

11. évfolyam

A könyv szerzője, F. W. Mote nemzetközileg elismert sinológus, a Princetoni Egyetem nyugalmazott professzora, aki életét a kínai történelem és civilizáció tanulmányozásának szentelte. Egyik legjelentősebb műve, a Cambridge History történeti kiadványok közül a kínai történelem köteteinek szerkesztése volt. A nemrég megjelent angol nyelvű monográfia Kína legfontosabb történeti periódusát foglalja össze, amikor is az egységes, a mai Kínára kiterjedő császári hatalom hosszú, több évszázados küzdelmek árán létrejött. A vastag monográfia közel kilencszáz évet tekint át, a “barbár", nomád eredetű északi Liao-dinasztiától a mongol Jüanokon keresztül a korai mandzsu Csin-dinasztiáig. A szerző művét a kínai eredetű Tang-dinasztia utolsó éveivel kezdi, amikor is az ókori alapokon nyugvó császári hatalom megbukik, és az egykori birodalom területén több kis hatalmi egység jön létre, amit a történészek az Öt fejedelemség korának emlegetnek.

A könyv öt fejezete a kínai történelem öt jelentős történelmi korszakát külön-külön tárgyalja. Első részben a hódító népeket és az Északi-Szong dinasztiát veszi vizsgálódás alá, amely az Öt fejedelemségből a Zhou-dinasztia jogutódjának számít. A Szongok 960-ban átveszik a hagyományos kínai államirányítást, és új fővárosukban, Kaifengben a birodalom újraegyesítésén fáradoznak. A nomádok lakta északi, és a nyugati, selyemút menti területek kivételével a Szongoknak sikerül fennhatóságot gyakorolni az ősi kínai területek felett. Uralkodásuk alatt igazi változásnak indul az addigi közép-ázsiai kulturális befolyásban gazdag kínai civilizáció. Az idegen eredetű vallások birodalomból való kiszorításával a Tangok elérték a konfucianizmus megerősödését. A Szongok idején többféle vallási elemet egyesítő vallási irányzat, az új-konfucianizmus megerősíti az uralkodókba vetett bizalmat. Teljesen más élet zajlik azonban az északi, Nagy Falon túli területeken, ahol mintegy négyszáz évig barbár, vagyis északi nomád családok megosztva uralkodnak. A szerző egyedülálló módon hasonlítja össze a két civilizáció közti uralkodói, kormányzási, utódlási és kulturális különbséget, úgy, hogy mindkét civilizációt saját értékei után ítéli meg. A nomád népeket nem tekinti vad, barbár, kulturálatlan népségnek. A Szongok több harcot vívnak a X. században megjelenő kitajokkal, akik déli fővárosukat a mai Pekingbe helyezik át.

A könyv második fejezete az újabb nomád államokról és a Déli-Szong dinasztia egyre szűkülő területéről szól. A kitajok uralmát megdöntő dzsürcsik már 1127-ben elfoglalják a Szong-fővárost, Kaifenget, amelyet a hódítók déli fővárosuknak tesznek meg. A kínai udvartartás ezért Yangchou-ba, majd Hangchou-ba menekül, ahol megalakítják a Déli-Szongok egyre zsugorodó államát, amely azonban egészen 1279-ig, Kubiláj kán hódításáig fennáll.

A következő fejezetet a szerző teljes egészében a mongoloknak szenteli, akik a pusztai államukból kiindulva alig fél száz év alatt létrehozták a világ eddigi legnagyobb birodalmát. Uralmuk megváltoztatta Belső- és Kelet-Ázsia etnikai és uralmi képét, valószínűleg ezért szentel Mote nekik ilyen nagy figyelmet. A kínai mongol uralom alatt a hódítók ismét a kínaitól idegen vallásokat, és népeket támogattak, és a kínaiak másfél évszázadon keresztül saját hazájukban másodrendűnek számítottak. Ennek ellenére a kínai kultúra megőrizte egyediségét, és felhasználta a mongolok államszervező, és integráló tehetségét saját kínai birodalma kialakításában. A mongolok érdeme, hogy a Tang-kor után a mongol eredetű Jüan-dinasztiában egyesülnek ismét a kínaiterületek. A dinasztiaalapító Kubilaj kán azonban jóval többet elér: a korábban önálló államokat, mint Tibet és Jünnan is a birodalomrészévé teszi, amelyeket a későbbi dinasztiák természetszerűleg a birodalom szerves részének tekintenek. A mongol uralmat felváltó Mingek, a negyedik fejezet szereplői, átvéve a mongol örökséget, a mongolok
által egyesített Kína felett uralkodnak, és a nomádok ősi fővárosában, Pekingben rendezkednek be. A szerző szerint a legfontosabb társadalmi, államalkotási folyamatok az idegen mongol és a kínai Mingek alatt játszódnak le, ez a két dinasztia járul leginkább hozzá a késő középkori és a kora újkori kínai civilizáció kiteljesedéséhez. Az utolsó fejezetben a kínai történelem ismét egy mozgalmas korszakát tárgyalja Mote. A dzsürcsik kései utódai, a mandzsuk a belső-ázsiai népvándorlási hullám utolsó nagy népe, akik előbb Mandzsúriában saját birodalmat hoznak létre, majd 1616-tól hódító hadjárataik által alig egy évszázad alatt egyesítik a kínai birodalmat, a mongol fejedelemségeket és a turkesztáni részeket, kiterjesztve uralmukat Tibet egy részére is. A mandzsu időszak alatt teljesen átalakul Ázsia ezen része: megszűnik a lovas nomád népek erőfölénye, helyükre északon egy új hatalom lép, Oroszország, amely a tárgyalt időszak végére eléri a Bajkál-tó vidékét, szomszédságba kerülve az ősi birodalommal.

Mote Kína történetének tárgyalását a korai, sikeres mandzsu politikánál fejezi be, bár sejteti a későbbi európai nagyhatalmak előrenyomulását, amellyel a mandzsuk addig csak a tibeti kérdésnél találkozhattak. A korai mandzsu korszak uralkodói, Kangszhi és Qionglong császárok a kultúra és a művészetek támogatói. Az idegen uralkodók az idegen eredetű tibeti buddhizmus elterjesztői a hatalmuk alatt álló területeken. A lakosság ebben a korszakban viszonylagos jólétben él, ami demográfiai robbanást okoz a birodalomban. A korai mandzsu korszak jelentős meghatározója a későbbi Kína fejlődésének, egyaránt hordozza a pozitívumokat, és a negatívumokat.

A művet a számtalan történelmi adaton, forrásanyagon kívül az is egyedülállóvá teszi, hogy a jelentős, de a nyugati történetírásban még kevésbé ismert kínai kultúrán kívül kitér a teljesen ismeretlen, kínai földön létrejött idegen civilizációk ismertetésére, mint a tibeti eredetű tangutra, a Xi Xia államra, a dzsürcsi törzsi államból kinövő Jin-dinasztiára, vagy éppen a mongol világbirodalom megalakulására és kínai hódításaira. Nemcsak a hódítók szükségszerű kegyetlenségét örökíti meg, hanem kitér azok művészetpártoló politikájára, buddhisták és keresztények támogatására, valamint leírást ad a híres selyemút menti kereskedelem ázsiai viszonyairól is. A szerző páratlan tehetségét jól mutatja az is, hogy könyvében nemcsak általánosságokat, vagy éppen adathalmazokat ír le az adott korszakról, hanem jellemzi az uralkodók, államférfiak karakterét, akiknek a cselekedetei mögött meglátja az emberi indítóokokat. Nagyon jól beleéli magát a kínai kultúra egységes, mégis állandóan változó korszakaiba. A kínai civilizációt mindig környezetével együtt vizsgálja, nem szakítja ki abból. Megpróbálja visszaadni a kor szellemiségét, és a kor társadalmi eszméit. Történelmi ismeretein túl a szerző pontos földrajzi leírást is ad olvasóinak, akik ezáltal jobban megismerhetik a máig ismeretlennek tűnő távol-keleti világot. Mindezt közérthetően teszi, ügyelve arra, hogy a Kínával eddig nem foglalkozó kutatók, érdeklődő olvasók megértsék e páratlan történelmű ország minden egyes korszakát.