Klió 2002/3.

11. évfolyam

Simon Dixon munkája a cambridge-i egyetem kiadója (Cambridge University Press) által indított, Új megközelítések az európai történelemben című sorozat keretében jelent meg olyan kötetek mellett, mint Merry E. Wiesner: Nők és nemek a kora újkori Euópában, Robert Jüfte: Szegénység és devianciák a kora újkori Európában. Az általunk olvasott könyv, a sorozat címével ellentétben egyáltalán nem új megközelítést használ, hiszen a modernizáció, mint történeti modell és az orosz modernizáció problémaköre korántsem új keletű a történetírásban.

A modernizációs elmélet, az 1960–70-es évek amerikai és nyugat-európai történetírásának kedvelt értelmezési modellje C. Black, E. A. Wrigley, A. Gerschenkron, K. W. Deutsch és más történészek munkáiban kellő megvilágítást kapott. A szerző maga is hivatkozik rájuk bevezetőjében. Azonban a modernizáció mibenléte, a modemség tartalma felől konszenzus nem alakult ki, s a különböző történetírói iskolákhoz tartozó kritikusok az elméletben is egyre több belső ellentmondást tártak fel. Simon Dixon számára a modernizáció “gondolkodási attitűd", amely a szellemi és anyagi erőforrások minél teljesebb és kreatívabb felhasználására irányul. Ilyen értelmezésben – véleménye szerint – az elmélet belső ellentmondásai mellett is alkalmazható, s különösen az orosz történelem vonatkozásában gyümölcsöző is lehet.

A glasgow-i professzor a modernizációt összehasonlító, értelmezési keretnek tekinti, s nem a fejlődés normatív mértékének, így kikerüli a leglényegesebb kérdést: mitől is modern egy állam, társadalom vagy jogrend. Elutasítja, hogy a modernizációt a westernizációval azonosítsák, mint azt az elmélet kritikusai gyakran felróják. Elismeri Oroszország sajátos történelmi útjának létjogosultságát, bár állandóan párhuzamot von a nyugati országokkal, s ezzel akaratlanul is olyan előfeltevésekkel kezdi meg a vizsgálódást, olyan szempontok szerint, amelyek idegenek az orosz fejlődéstől, s különösen időszerűtlenek a könyv időkeretei között. Ilyen például a társadalmi mobilizáció problémája. Természetesen leírható az orosz társadalom úgy is, ha megvizsgáljuk, mely társadalmi csoportok előtt milyen akadályok és korlátozott lehetőségek álltak a felemelkedés útján, de keveset tudunk meg az orosz társadalom statikusságának okáról, társadalom és államviszonyáról. Dixon az összehasonlító elemzés létjogosultságát azzal indokolja, hogy maguk a XVIII. századi oroszok érezték a legjobban, hogy versenyhelyzetben vannak, fennmaradásuk az erősebb szomszédos államok adminisztrációjának, pénzügyi rendszerének, tudományos eredményeinek átvételén, vagyis az alkalmazkodáson múlik.

A bevezető, kronologikus történeti áttekintést tematikus fejezetek követik, a hadsereg, pénzügyek, társadalompolitika, kormányzás, igazságszolgáltatás, gazdaság, kultúra, ideológia átalakulása az elemzés tárgya.

A szerző a “hosszú XVIII. század" keretei között mutatja be Oroszország modernizálásának folyamatát, eredményeit. Korszakhatárként azonban nem I. Péter uralkodásának kezdetét választja. A forradalmár, újító cár helyett egy elfeledett, szinte jelentéktelen uralkodó, a testvér Fjodor Alekszejevics trónra lépése a vizsgálódás kezdete. Dixon számára nem a forradalmár, hanem a felismert szükségszerűség szerint cselekvő kormányzat az érdekes. Ahogy némileg önkényes, de mindenképpen sajátos a modernizáció fogalmának általa adott értelmezése, úgy kissé erőltetettnek tűnik az 1676–1681 között zajló orosz–török háborút tekinteni a modernizáció kezdetének.

Simon Dixon alaptétele szerint az oroszországi modernizációt magyarázó legfőbb ok az orosz cárok nemzetközi ambícióiban keresendő. A szomszédos, erősebb államokkal folytatott hatalmi versengés ösztönözte a kormányzatot széleskörű reformokra, amelyek értékelése szerint “fontos társadalmi következményekkel jártak".

Ez utóbbi kijelentése csak egy számos megkérdőjelezhető megállapításai közül. A modernizációként említett alkalmazkodási kényszer, különösen a XVII. és a XVIII. században a nagyhatalmi pozíciók megszerzésével függött össze, s a nagyszabású reformokat mindig vesztes háborúk, csaták előzték meg. De nyilvánvaló, hogy nem magyarázhatóak a változások egyetlen okkal. Az adminisztratív, pénzügyi reformok társadalmi következményei is árnyaltabb megközelítést kívánnak. Igaz ugyan, hogy a mesztnyicsesztvo, a moszkvai Oroszországban alkalmazott sajátos kinevezési rendszer megszüntetése, majd a nemesség kötelező szolgálatának bevezetése a XVIII. század elején, illetve eltörlése a század közepén alapvetően meghatározták a nemesség helyzetét. Nem változtattak viszont a társadalom feudális, tradicionális jellegén. Sőt felerősítették az orosz fejlődés azon vonását, amely a spontán társadalmi mozgások elfojtására irányult, s a társadalmat atomizált egyénekből állóvá, jól irányíthatóvá tette. A modernizáció szerény, esetenként markánsabb jeleinek számbavétele elfedi azt az alapvető tényt, hogy Oroszország mégiscsak egy tipikusan tradicionális társadalom maradt a XIX. század elején, sőt még a XX. század elején is, egy sokkal jelentősebb, mélyrehatóbb átalakulást hozó “modernizációs" időszak után. A lényeges kérdés nyilván éppen a modernizáció kudarcának oka lehet. Minél modernebbé akarták tenni az államot, annál elmaradottabbá vált, a nyugati formák átvétele a keleti struktúrák konzerválását szolgálta.

A gazdasági változásokat taglaló fejezet, számba véve az emberi és anyagi erőforrások gyarapodását, a technikai fejlődést, a közlekedés, kereskedelem, ipar és mezőgazdaság helyzetét, lényegében ugyanarra a következtetésre jut, mint a korábbiak. Az ipari forradalom korába lépő Nyugat-Európával összevetve Oroszország stagnáló, szinte hanyatló képet mutat. Az újabb kutatások azonban fokozatos, igaz, lassú növekedést látnak (Newman, Blanchard), az 1720–1807 közötti időszakban Oroszország nemzeti összterméke ötszörösére növekedett, ami az angliai növekedéssel vetekedett. Dixon értékelése szerint ez a körülmények kedvező egybeesésével volt magyarázható. A XVIII. századi változások nem tették Oroszországot modernné, sőt a fennálló rendszer keretei között egy határon túl a gazdaság sem fejlődhetett. A jobbágyi munkára épülő feudális gazdasági rend mellett jelent meg a Dixon által “modern szektornak" nevezett manufaktúraipar, árutermelő mezőgazdaság. 1810-től, a háborús pusztítás, illetve a napóleoni háborúk okozta konjunktúra után az ország fokozatosan elszegényedett.

A modernizáció tárgykörébe hagyományosan beletartozó hadügyi, pénzügyi, gazdasági, társadalmi kérdések mellett érdekes színfoltja a könyvnek az ideológiával, a politikai gondolkodással foglalkozó fejezet. Itt megint csak a modernizáció elmaradása a végső konklúzió, a modernitás egyes vonásainak felbukkanása mellett, a közgondolkodás átalakításában kevés sikert értek el az orosz cárok. A nyugat-európai politikai szókészlet, a német természetjog, majd a felvilágosodás eszméi felbukkantak Oroszországban is, a törvények a személytelen állam iránti lojalitást erősítették, azonban mind a nemesség körében, s különösen a parasztság körében a hatalom személyhez kötődött. Ennek jele az álcárok tömeges fellépése a XVIII. században, a palotaforradalmak sora, amelyek nem testületeket állítottak szembe a zsamokká vált uralkodókkal, hanem egy másik uralkodót. A hagyományos hatalomfelfogás hátráltatta a politikai nemzet formálódását is. A cári rendszer legnagyobb gyengeségét abban látja Simon Dixon, hogy elidegenítette magától a legszilárdabb támaszának számító ortodox egyházat is, amely igazán akkor vált végzetessé, amikor a radikális értelmiség a hatalom eszmei alapjait is kikezdte.

Dixon terjedelmes, bár némileg egyoldalú szakirodalmat használt fel műve elkészítéséhez. Az angolszász szerzők munkái mellett csak elvétve tűnnek fel német vagy orosz nyelvű munkák a szövegközi hivatkozásokban. Az utóbbi évtized orosz történetírása eredményeiből néhány összefoglaló munka szerepel a bibliográfiában, néhány 1917 előtt megjelent munka, illetve emigráns orosz történészek írásai mellett. Hiányoznak viszont a széleskörű levéltári forrásokat feldolgozó, jóllehet, marxista szemléletű munkák, melyek eredményei nélkül nehezen boldogulhat még ma is a kutató.

Simon Dixon munkája ezzel együtt is olvasmányos, érdekes, haszonnal forgatható összefoglalás a “hosszú XVIII. század" orosz történelme iránt érdeklődők kezében.