Klió 2002/3.

11. évfolyam

Nagy Péter személye és uralkodása nemcsak a népszerűsítő munkákat író szerzők közt, de a professzionális történészek körében is örökzöld témának számít. Az elmúlt néhány évben az angol-amerikai russzisztika két kiváló Péter-monográfíával rukkolt elő: 1998-ban jelent meg LindseyHiighes-nak, a londoni School of Slavonic and East European Studies professzorának Oroszország Nagy Péter korában című, 602 oldalas műve (Yale University Press, New Haven–London), majd 2001-ben Paul Bushkovitch-nak, a Yale Egyetem professzorának könyve Nagy Péter: Harc a hatalomért 1671–1725 címmel, a Cambridge University Press gondozásában.

Bushkovitch szerint Hughes írása (a korábban íródott külföldi és orosz munkákhoz hasonlóan) alapvetően az orosz–szovjet–posztszovjet történetírás vonalán halad, azaz az ún. államjogi iskola alapjáról közelít a problémához – főként az intézmények vizsgálatára koncentrál. Bushkovitch-nak azonban fenntartásai vannak ezzel a módszerrel kapcsolatban: “Nincs semmi probléma a formális intézmények történelmével, még ha divatjamúlt is ez manapság. Efféle tanulmányok nélkül a történész nem értené Oroszország változó politikai struktúráját, különösen Nagy Péter idején. A probléma azonban, amit ez a fajta történetírás felvet az, hogy nemigen ragadja meg a hatalom valódi mozgatóit és a politikai cselekvés mechanizmusát a XIX. század előtti Oroszországban. Ennek a történetírásnak az autokratikus cárra mint afféle Deus ex machinára kell támaszkodnia, akinek varázspálca ütésére történik minden változás vákuumként kezelt társadalomban, mégpedig egy olyan állam által, amely pusztán passzív, bár meglehetősen inkompetens eszközök sorozata. Az államjogi iskola másik következménye az, hogy hús-vér emberek nélküli történelmet produkál. Az állam lényegileg absztrakció, mint ahogy az autokrata cár is az."

Bushkovitch elemzése, szakítva a korábbi Péter-monográfiák koncepciójával, viszont a hatalmi elitre koncentrál. A hatalom működési mechanizmusainak megragadására szerinte ugyanis csak egy olyan elemzés alkalmas, amely újraírja Péter korának “politikai narratíváját". Ennek a vizsgálatnak pedig integrálnia kell az államjogi iskola eredményeit a politikai elit családi-nemzetségi kapcsolatainak feltárásával, valamint Péter “magánéletének" tanulmányozásával. Ez utóbbit azért teszi idézőjelbe a szerző, mert a kor egyetlen uralkodójának sem lehetett “modem értelemben vett magánélete", akár az orosz cárokról, akár más uralkodókról esik is szó: mindannak, amit a cár tett, “politikai felhangja volt", a lakhely megválasztásától a kegyencek, metreszek szerepéig.

A szerző persze a XVII–XVIII. Századi orosz hatalmi elit tanulmányozásában építhetett főként az amerikai russzisták (N. S. Kollmann, R. Crummey, B. Meehan-Waters) kutatásaira. A hatalmi elit szerepe, dinamikája szempontjából kardinális kérdés a cárok által követett dinasztikus politika, különösen a cárok házasságai. Ahhoz, hogy a bojár klánok egymáshoz és a cárhoz fűződő viszonyának alakulását, a kegyencek szerepét, egyszóval az udvari politika változásait bemutassa, Bushkovitch elsősorban a diplomaták feljegyzéseit, az anyaországukba küldött tudósításaikat, memoárjaikat stb. vette górcső alá. E források privilegizálásának egyik oka az, hogy korábban az ilyen jellegű kútfőket nemigen, vagy nem ilyen célból használták fel a Péter-korabeli viszonyok bemutatására. A másik, és ennél fontosabb ok az, hogy a rezidens diplomaták, Bushkovitch szerint, minden gond nélkül megértették az orosz politikai struktúra működését.

A forrásbázis másik alapvető csoportját természetesen az orosz nyelvű kútfők képezik: a hatalmi elit tanulmányozására ezek közül szerinte leginkább azon dokumentumok alkalmasak, amelyek a péteri politika ellenzőinek vizsgálati anyagait, tárgyalásait tartalmazzák. Azt, hogy a hatalmi elit részéről milyen ellenszenv alakult ki Péter politikájának következtében, a szerző szerint főként a Cikler-Szokovnyin ügy (1696–97), de legfőképpen Alekszej ügye (1716–18) kapcsán rekonstruálhatjuk: ez utóbbiban tört ugyanis leginkább felszínre az elit elégedetlensége.

Bushkovitch a bevezetés és a prológus után tíz fejezetben fejti ki a “politikai narratívát": felvezetésként visszanyúl a Romanovok trónra kerüléséig, de alapvetően Alekszej uralkodására koncentrálva inditja a művet. Az egyes fejezetcímek jelzik a péteri éra belső kronológiai határait a szerző fentiekben vázolt koncepciója szerint. (1. A cár és a bojárok: struktúrák és értékek; 2. Artamon Matvejev felemelkedése, 1671–1676; 3. Fjodor cár uralkodása, 1676–1682; 4. Szofja régenssége, 1682–1689; 5. Péter a hatalomban 1689–1699; 6. Péter és a kegyencek: Golovin és Mensikov, 1699–1706; 7. Poltava és az új gubemiumok, 1707–1709; 8. A szenátus és Mensikov háttérbe szorulása, 1709–1715;9. A cárevics ügye, 1715–1717; 10. Alekszej Petrovics
vég(zet)e, 1718, Epilógus és konklúzió 1718–1725.)

Bushkovitch konklúziója Péter uralkodásának mérlegéről a következő: Az orosz elit kultúrája majdnem teljesen más volt 1725-ben, mint atyáik idején, és a kormányzati struktúrában is nagy változások mentek végbe; ellenben a hatalmi elit összetétele sokkal kisebb mértékben változott meg: a hatalom csúcsán, tehát a Szenátusban, a kollégiumokban és a fő diplomáciai, katonai posztokon “még mindig a régi arisztokraták, a cár rokonai és különböző, újonnan érkezett emberek" ültek. “Az arisztokraták Péter halála után még legalább negyven évig, bizonyos értelemben pedig a század végéig központi szerepet játszottak az orosz politikában". A szerző szerint Péter nem törekedett szisztematikusan arra, hogy az arisztokráciát az érdem alapján kinevezett emberekkel váltsa fel: leginkább antiarisztokratikus korszaknak az 1699–1708 közti időszakot tartja, megjegyezve, hogy a cár ekkor is “inkább ignorálta mintsem lecserélte az arisztokráciát", és kegyenceire, “az arisztokratikus Golovinra és a plebejus Mensikovra" támaszkodva igyekezett kormányozni az országot. Ezután viszont Péter egyensúlyi helyzetet próbált teremteni a hatalmi elit különböző csoportjai, azaz kegyencei, saját rokonsága (Aprakszinok, Nariskinek, Szaltikovok) és a régi arisztokrácia közt. Ugyanakkor a kegyencek szerepének értékelésekor Bushkovitch igen árnyaltan mutatja be Mensikov szerepét. Felhívja a figyelmet arra, hogy a kegyencek lehettek akár arisztokraták is, mint pl. Golovin, akit 1699–1706 közt befolyásosabbnak tart Mensikovnál. Mensikov vezető szerepét pedig 1710–1718 közt, szerinte, ellensúlyozta az arisztokrata V. V. Dolgorukij herceg. Csak 1718 után lett Mensikov az egyedüli kegyenc, ekkor viszont Péter intézményes eszközhöz, a kollégiumok felállításhoz nyúlt, hogy helyreállítsa az egyensúlyt.

A hatalmi elitben végbement változásokhoz képest, sokkal radikálisabb következményekkel járt az új intézmények létrehozása: a régiek, mint a duma, a prikázok működése persze “nem volt önkényes, de nagyrészt inkább a szokáson mint az írott procedúrán alapult", annak ellenére, hogy természetesen alkalmazták az 1649-es törvénykönyv passzusait. Ezzel szemben Péter nagy hangsúlyt helyezett az ügyek írásban való rögzítésére, a dokumentumok megőrzésére, valamint az új intézmények meghatározott szabályok szerinti működésére és az írott joghoz való alkalmazkodásra. A szenátus esetében pl. nemcsak azt írta elő, hogy a döntéseit foglalja írásba, hanem magát a döntéshez vezető vitát is. Mindez részét képezte annak, hogy a nyugati kormányzati mintákat orosz földre ültesse át.

Bushkovitch elemzésének talán legérdekesebb konklúziója az, amit a hatalmi elitnek a politikai cselekvésről bekövetkezett szemléletváltozásáról ír. A politikai gondolkodás nyugatosodása része volt a kultúrában végbement változásoknak; ez pedig azt vonta maga után, hogy a politika korábbi vallási értelmezése, mely szerint az erős, de “bölcs és könyörületes cár" harmóniában (,,mégpedig morális-vallási és nem világi, alkotmányos harmóniában") él “ugyancsak bölcs és alázatos bojárjaival" - szertefoszlott. A politikáról a hatalmi elit csoportjai, akár támogatták Pétert, akár ellenezték intézkedéseit, immár a kortárs Európa fogalmai, nem pedig a hagyományos orosz premisszák szerint gondolkodtak. Azok, akik a hagyományokra hivatkozva a “régi szép időket" akarták visszahozni, egy arisztokratikus múlt mítoszát kreálták maguknak. E mítoszhoz azonban az értelmezési keretet nem a korábbi orosz ideológiában találták meg, hanem “az arisztokráciára vonatkozó európai traktátusokban és a lengyel példában". A cári politika támogatói viszont az abszolutizmus oroszországi kifejtői lettek, akiknek szellemi muníciót az abszolút hatalomról értekező nyugati szerzők művei szolgáltattak. Bushkovitch szerint nem véletlen, hogy Péter utolsó intézkedéseinek egyike ez volt: utasította a Szent Szinódust, hogy keressen fordítót S. Pufendorf De Offício Hominis et Civis (1673) címü munkájának oroszra történő átültetéséhez.

A gazdag levéltári és publikált forrásokra támaszkodó kötet a témára vonatkozó legrelevánsabb nemzetközi szakirodalmat is közli.