Klió 2002/3.

11. évfolyam

A nemzetközi támogatással működő Collegium Budapest már több mint tíz éve lát vendégül hosszabb időre neves külföldi tudósokat és kezdő szakembereket. Az ö segítségükkel számos workshopot (kisebb konferenciát) is szervezett, 1999-2000-ben pl. hatot ilyen tárgykörben. Ez a Wessely Anna szerkesztette kötet ezek közül kettőnek az anyagaiból állt össze, ezek a humán tudományok XVIII–XX. századi helyzetét és az értelmiség társadalmi szerepét tárgyalták.

Az első csoportban a lille-i André Laks az értelmiségi jelenség kialakulását mutatja be az ókori Görögországban, Anaxagorasztól Platónig hangsúlyozza a kulturális tényezők sokféleségét, ezért vannak egymással rivalizáló megközelítések. A Varsóban müködöBenecietto Bravo Homérosztól a humanista Callimachusig vizsgálja az értelmiség változó szerepét a társadalomban, az értelmiséget először a retorika oktatói jelentették, azután a történetírók. Platón óta a filozófusok a par excellence értelmiségiek. Az ELTE és a CEU oktatója, Bodnar M. István az arisztotelészi Akadémián belül vázolja fel a tudomány és a filozófia helyét. Tudományon itt érdemben a természettudományok értendők (konkrétabban a matematika és az asztronómia). Az Akadémia pontosan elválasztja őket a filozófiától. Ofer Gal, az izraeli Ben Gurion egyetemről a XVII. századi természettudós, Robert Hooke személyi portréját vázolja fel, mint az intellectual history részét kitevő tudományos forradalom megnyilvánulását. Hooke a földrengésekről szóló könyvében az állati és növényi kövületek alapján iktatta ki a világból a felsőbb rendezőt, ezek a kövületek egykor valóban élt növények és állatok maradványai. Tamás Gáspár Miklós Fichte: A tudós hivatása című munkáját elemzi, a német felvilágosult filozófiát Rousseau utániként mutatja be, lényeges vonása a forradalom elutasítása. A filozófiai megismerésnek három formáját ismeri, a filozófiait, a filozófiai történetit, ez a tények segítségét veszi igénybe, s a történetit, amely az emberiség helyét kutatja a történeti folyamatban. A három egyesítése a Gelehrsamkeit, vagyis a tudósi lét, aki ezt akarja megszerezni, az a tudós. A tudósnak a feladata az emberi fejlődés ellenőrzése (ezt a felfogást Rousseau elvetette). Az egyenlőtlenség kiiktatásának az útja a jelenség ignorálása, vagy az ember önmaga elérése a szabadságban. Richard Prazák számos adattal igazolja, hogy Frantisek Palacky 1812–18 során a pozsonyi evangélikus gimnáziumban, majd 1823-ig nemesi családoknál mint nevelő ismerkedett meg a német felvilágosodással, az esztétika iránt vonzódott, de végül a történetírás mellett döntött. Kant hatott rá elsősorban.

Wessely Anna Karl Mannheim felfogását elemzi az értelmiség feladatáról, 1929-es Ideologie und Utopie című könyve alapján, amelyről maga Mannheim is elismerte, hogy a “szabadon lebegő értelmiségi" megfogalmazással nem tudott érdemi meghatározást adni. Az értelmiségi nála a tudás szociológusa, a társadalmi folyamatok ellenében azonban édeskeveset tud tenni. Florín Turcanu bukaresti politológus Mircea Eliade fejlődését mutatja be. 1934-ben Indiából visszatérve a modern világ mellett foglal állást. Az igazi forradalom szerinte csak spirituális lehet. Új emberre van szükség. Az értelmiségi nem próféta. Szembefordul a politikával, az értelmiségi ne foglaljon állást jobb vagy bal mellett. Éppen a politikának való ellenállás a hivatása. A második világháború után az emigrációban új vallásháború körvonalait látja felsejleni. A továbbiakban már az értelmiségi helyett a művészegyéniség érdekelte. A Marne-la-Vallée egyetemen működő történész, Anthony Krause a pártállam bukása utáni korszakban a kutathatóvá vált magyar levéltári anyag alapján vizsgálja Déry Tibor helyét az 1956 utáni világban, amikor a maga számára, pusztán valamelyes autonómiát szeretett volna megszerezni, korábbi eszményei megtagadása nélkül. Azt kérte a hatalmon lévőktől, hogy ne legyenek bizalmatlanok vele szemben. A hozzáférhető anyag persze zömmel a hatalmon lévők hivatalos véleményét tükrözi. A rendszer felhasználta Déryt és a hozzá hasonlókat a külföld előtti igazolásra. Így azonban Déry és a többiek nem juthattak igazi autonómiához.

A második részben Wessely Anna Norbert Elias nyomán elemzi a civilizáció és a kultúra fogalmának különbségeit. A pártállami korban itt három irányzat alakult ki, 1. minden civilizáció elvetése; 2. a nyugati eredmények átvétele; 3. a saját kultúra fejlesztése. A rendszerben a történetírás mindenütt nacionalista volt. Most a szellemtudományok politikai történetének a megírása a feladat, éppen a tapasztalatok alapján, ennek a teendőit vázolja fel. A hildesheimi filozófus, Christof Kaíb a szellemtől a kultúráig jelszóval a szellemtudományok kulturológiai modernizálása mellett tesz hitet. A szellem fogalmát meg kell hagyni, de kultúrtudományokról kell beszélni. Az utóbbi években a szöveg túltengő kultuszán túl kell lépni más kulturális tárgyak vizsgálata felé. Az Odera-menti Frankfurt Európa-egyetemén működő filozófus, a lengyel Dariusz Aleksandrowicz, a humán tudományok 1989 utáni helyzetére vonatkozólag azt állapítja meg, hogy a posztindusztriális társadalmakban a globalizáció körülményei közepette az interdiszciplináris és pluralista megközelítésű cultural studies-t kell művelni, így új problémák is kerülhetnek elő, a magyarázat, mint alapvető módszer javítható. A varsói Marcin Król társadalomtudós felpanaszolja, hogy 1867 után Galíciában a humán tudományok virágoztak, de nem volt filozófia. A filozófia boldog korokban virágzik, a történelem, amikor valami alapvető baj van. A pártállami korszakban a lengyel filozófiai viták történeti formákban zajlottak le, ezért a történelmet az emberek megunták, ma már csak kuriózumnak számít. A szibériai Bamaul és New York egyetemei közt ingázó Serguei Alex Oushakine (vagyis Usakin) a szamizdat kapcsán a tömegkultúra kutatását sürgeti, arra utal, hogy a szamizdat éppenséggel nem volt titkos, hanem nagyon is nyilvános, ismert. Az 1970-es években majdnem sikerült leszerelni és felszámolni az ellenzéki mozgalmat, de aztán Gorbacsov lett az első disszidens a Politikai Bizottságon belül. A jelenleg a budapesti Közép-Európa Egyetemen működő horvát Maja Brkljacic a történelmet horvát szempontból és általában a XIX. század során fontosnak tartotta. A pártállami korszakban teljesen alárendelték a hatalomnak. De Horvátországban ma is nemzeti feladata van. A szerb és a horvát ma már nemcsak két külön nyelvnek számít, hanem a két nép története is erősen eltérő. A mai felfogás szerint a horvátokat a történelmük során mindig megalázták. Ez a mai nemzetépítők felfogása, de vannak posztmodemek is. A magyarázatot a szerző a horvát nemzet elkésett voltában találja meg. A mai helyzet olyan, mint a Hamlet végjelenete, lehet pusztulás, de Fortinbras emelkedést is hozhat.