Klió 2002/3.

11. évfolyam

A. B. Mindlin tanulmányában az oroszországi zsidókról szóló állami szintű, különböző bizottságokban lefolyt törvényalkotói munka több mint egy évszázados menetét, változásait tekinti át. Bevezetőjében megállapítja, hogy a későbbi bizottságok előtörténeteként fogható fel, amikor 1797-ben a nyugati kormányzóságok (az Oroszországhoz került korábbi lengyel területek) vezetői (a nemesi marsallok) I. Pálnak küldöttjelentéseikben a parasztság éhezését a zsidók káros tevékenységével magyarázták, és a falvakból való kitelepítésüket javasolták. 1800-ban, amikor az éhínség megismétlődött, a cár az okok tisztázására és a megoldási módok előterjesztésére G. R. Gyerzsavin szenátort küldte Belorussziába. Ő dolgozta ki a zsidóknak a falvakból a városokba való áttelepítésének tervét, aminek finanszírozásához azonban nem álltak
rendelkezésre a megfelelő eszközök.

I. Sándor, egyrészt Gyerzsavin, másrészt saját 1802. évi utazása tapasztalatai alapján, ugyanezen év végén elrendelte a zsidók ügyével foglalkozó bizottság létrehozását. Lényeges, hogy ebbe bevonták a pétervári kereskedő és hadiszállító, N. H. Notkint is, aki már 1797-ben egy liberális zsidó reformtervet juttatott el a szenátusba. A zsidó közösségek megnyugtatására V. P. Kocsubej belügyminiszter 1803-ban körlevelet adott ki. A bizottság munkájába – teljesen újszerűen – bevonták a fenti közösségek képviselőit. Igaz azonban, hogy csak tanácskozási joggal rendelkeztek, és az egyes kormányzóságok első gildés nagykereskedőiből kerültek ki. 1804-ben a bizottság, amelynek munkájában az előző év őszétől már nem vett részt a konzervatív Gyerzsavin, viszont ügyintézőként és Kocsubejt helyettesítve, megjelent a belügyminisztériumban vezető beosztást ellátó M. M. Szperanszkij, egy elég demokratikus zsidótörvény alapjait képező rendelettervezetet, és jelentést terjesztett a cár elé. Mindlin joggal utal az 1803-1804-es munkálatok és dokumentumok ellentmondásaira. Egyfelől kezdetben még “a hatalmi eszközök korlátozását és a hasznos tevékenység bátorítását" ígérték, másfelől viszontkésőbb kiemelték a zsidó “zugkocsmák és pálinkafőzdék, valamint a bérletek kártékonyságát". A bizottság nem vette figyelembe a tervezet egy-egy pontjához kapcsolódó zsidó önkormányzati kéréseket.

I. Sándor 1804. december 9-i rendeletében (nem úgy, mint 1802-ben) a zsidók káros tevékenysége megszüntetésére irányuló igényekkel magyarázta a fentebbi bizottság létrehozását. Az 1804-es zsidótörvény lehetővé tette a zsidógyerekek tanulását az összes iskolában, a földvásárlást (ugyan beszabályozva és korlátozva), és a gazdaságilag hasznos tevékenységhez kölcsönöket ígért. A legsúlyosabb csapást a zsidókra a 34. Cikkely jelentette, amely megtiltotta a falusi bérletet, zugkocsmatartást és ingatlanbirtoklást. Mindlin rámutat arra, hogy 1782 és 1801 között ugyan születtek hasonló intézkedések, de ezek nem valósultak meg. Ebben az időszakban a falvakban csak kisszámú keresztény kereskedő lakott, miközben az ott élő zsidók száma kb. negyedmillióra rúgott. Litvániában kimutatható, hogy a kocsmatartásból származó jövedelmük még családjuk fenntartását se fedezte. Ráadásul a zsidók a gyéren lakott új-oroszországi kormányzóság szegényes városaiba való áttelepüléshez végképp nem rendelkeztek megfelelő anyagi javakkal. Mindlin szerint a parasztság nyomorát földesuraik okozták. A szerző utal rá, hogy N. N. Golicin és Ju. I. Gesszen eltérően magyarázza, miért nem került be az 1804-es szabályozás az Orosz Törvénytár 28. kötetébe. Minden negatívuma ellenére ez az aktus volt az első szisztematizált és általános jogi alapdokumentum az oroszországi zsidóságról.

A második, zsidó ügyekkel foglalkozó bizottság összehívását felgyorsították a franciaországi események. 1806 őszén Napóleon lojalitásuk biztosítására 1807-re tanácskozásra (Nagy Szinedriumra) hívta össze az európai zsidóság képviselőit. I. Sándor joggal tarthatott attól, hogy a kitelepítés miatt amúgy is elégedetlen oroszországi zsidók francia befolyás alá kerülhetnek. Így 1806. augusztus 24-én a cár kiadta az új bizottság összehívásáról szóló rendeletét. Megjegyezzük, hogy Mindlin minden bizottság esetében körültekintően ismerteti összetételüket, a résztvevők nézeteit, a munkálatok lefolyását és eredményét. A második bizottságból pl. Kocsubej, a kitelepítettek nehézségeire hivatkozva, a kiköltöztetés elhalasztását javasolta. Kocsubej véleményére reagálva, a cár utasította I. A. Alekszejev szenátort, hogy a helyszínen tanulmányozza a zsidók helyzetét, és tegyen javaslatot a fokozatos, de legvégső esetben 1808-ra befejeződő áttelepítésre. Alekszejev a cárnak, a helyi tapasztalatok birtokában csak azt ecsetelhette, hogy az elképzelt módon a kitelepítés kivihetetlen. Így a reálisabb nézeteket valló bizottsági tagok (Kocsubej, P. P. Csackij és A. A. Czartoryski), kormányzók és zsidóközösségek
fokozatos, három évre (1808–1810) tervezett áttelepítési javaslatát hagyta jóvá I. Sándor 1807. október 19-i rendeletével. Mivel kellő eredményt a fenti elképzelések se hoztak, az új belügyminiszter, A. B. Kurakin már 1807 végén a végrehajtás határidejének meghosszabbításáról és egy új bizottság életre hívásának szükségességéről szólt.

Az 1809. január 5-i rendelettel létrejött új (harmadik) bizottságnak meg kellett vizsgálnia, hogy milyen akadályok merülnek fel az áttelepítés során, és megfelelő módon elősegíteni annak megvalósulását. Ez a bizottság csak 1812 tavaszán nyújtott be – igaz, terjedelmes – jelentést a cárnak, amiben rámutattak, hogy a belorussziai gabonahiányt nem az ott élő zsidók okozták, hanem a földek elégtelen trágyázása és a rossz paraszti gazdálkodás. Utaltak arra is, hogy nem jár előnyökkel a zsidók városokba történő áttelepítése, valamint, hogy “a tiltott tevékenységekből" nem gazdagodhattak meg, mivel a szegényes jövedelmet felemésztette a családok élelmezése és az adók fizetése. A bizottság névlegesen 1818-ig működött, de az előzőkben említettek nem jártak jogi következményekkel. A zsidókkal kapcsolatos ügyeket az új vallás- és közoktatási minisztérium vette át, és a bizottság ténylegesen is megszűnt. Az
1812-es jelentés nem vezetett a 34. cikkely eltörléséhez, és noha ideiglenes engedmények is megfigyelhetők, a kormányzat nem hagyott fel a zsidók kitelepítésének szándékával.

Az 1823. május 1-jei rendelettel létrejött negyedik zsidóügyi bizottság előtt I. Sándor – a kritikus belorussziai helyzet megoldására – életre hívta a nyugati bizottságot, amellyel azonban nem érte el célját. A negyedik bizottság az adminisztratív-rendőri módszereken kívül más, enyhébb módon (pl. a kikeresztelkedés bátorításával) is megkísérelte mérsékelni a zsidók arányát és súlyát. A minisztériumok részlegvezetőiből kialakított, ún. igazgatói bizottság I. Miklós sürgetésére 1827. augusztus 26-ára összeállította az oroszországi zsidók számára a legkíméletlenebb rendelkezést: a zsidó újoncozási szabályzatot. Miután az 1835. április közepén kiadott két zsidóügyi rendelet felemás eredménnyel járt, az államtanács 1840 derekán javasolta a zsidók iskoláztatásának reformját, autonómiájuk eltörlését és a megtorlások folytatását. Ezek konkretizálására jött létre 1840 legvégén a P. D. Kiszeljov vezette ötödik bizottság. A cár és az államtanács útmutatása alapján a zsidóságot két csoportra osztották: “hasznosakra" és “haszontalanokra". Az elsőbe tartoztak a felső gilde kereskedői és a megtelepedési övezeten belüli polgárok, míg a másodikba az azon kívüliek. Az utóbbi, amúgy is szegény zsidókat jogfosztottság és újabb repressziók sújtották. A “csoportosítást" végül a krími háború szakította félbe.

1856 tavaszán Kiszeljov beszámolt II. Sándornak a bizottság eredménytelen tevékenységéről. A cár koronázási kiáltványában eltörölte a zsidókat sújtó újoncozási többletterheket. A. G. Sztroganov főkormányzó Sz. Sz. Lanszkoj belügyminiszternek írott beszámolójában javasolta a zsidók “csoportosításának" megszüntetését, sőt felvetette a keresztényekkel való egyenjogúsításukat. Az előbbit a bizottság és a cár is elfogadta, míg az utóbbit elvetették. 1857-től a bizottság megtárgyalta a megtelepedési övezeten kívüli lakhatás problémáját, de csak az első gildébe tartozó kereskedőknek adták meg ezt a jogot. Sokáig vita tárgya volt a zsidók belső orosz kormányzóságokban történő letelepedésének engedélyezése. Lanszkoj utódjának, P. A. Valujevnek az előbbire irányuló javaslatát a cár csak megszorításokkal fogadta el. Ugyanakkor a zsidók és a keresztények “életmódbeli közelítésére" A. B. Lobanov-Rosztovszkij vezetésével külön bizottság alakult. Ebben jelen voltak az egyenjogúsítás és a belső-oroszországi letelepítés hívei és ellenzői. Végül a bizottság a zsidó emancipációra irányuló törekvéseket még idő előttinek ítélte. 1881. május elején N. P. Ignatyev belügyminiszter III. Sándornak írott jelentésében, a zsidóellenes pogromokat a gazdaságilag gyengébb keresztények részéről a zsidó kizsákmányolás miatti akcióknak tartotta. A cárjóváhagyásával Ignatyev az általa létrehozott kormányzósági bizottságokhoz intézett kérdéseivel és a válaszokkal előbbi teóriáját akarta igazolni. Közben azonban III. Sándor 1881. október 19-ével létrehozta a hatodik, D. V. Gotovcev
vezette, új zsidóügyi bizottságot, amelytől keményjogi lépéseket remélt. A hatodik bizottság 1881-82-ben valóban a megtorló, tiltó, korlátozó intézkedések sorát vázolta fel. Ezeket ítélte el a miniszterek bizottságában N. H. Bunge, D. N. Nabokov és az elnök, M. H. Reitern. III. Sándor 1882. május 3-án az államtanács megkerülésével életbe léptette a zsidókról szóló ideiglenes szabályokat. Az eljárásjogi hibák kiküszöbölésére jött létre a főbizottság, amelynek munkáját az oroszországi és az európai zsidó törvényhozás tanulmányozásával segítette N. N. Golicin, valamint a zsidó vezető, G. O. Ginzburg és munkatársa, A. I. Zak. Az antiszemita légkörben, a konzervatív cárt és az ilyen bizottsági tagokat figyelembe véve, 1888 májusi megszűnéséig a fenti szerv legfeljebb a szabályok bizonyos fokú enyhítését érhette el.

1891-ben a V. K. Plehve vezette, a belügyminisztériumban titokban működő tanácskozás 44 pontban foglalta össze a szigorításokat fokozó és kiterjesztő törvénytervezetét. I. A. Visnyegradszkij pénzügyminiszter felhívta III. Sándor figyelmét, hogy országa így nem jut hozzá a nélkülözhetetlen nyugat-európai hitelekhez. Talán ennek is tudható be, hogy leálltak a fenti aktussal kapcsolatos munkálatok, és immáron II. Miklós uralkodása idején, 1902 és 1904 között a belügyminisztériumban két külön tanácskozás is foglalkozott a zsidók helyzetével, azonban sem ezek, sem a négy Állami Duma nem jutott el a fő célig: a zsidóság egyenjogúsításáig.

Összegzésében a kudarc okát Mindlin abban látja, hogy az oroszországi zsidókat a vizsgált időszakban nem tekintették teljes jogú állampolgároknak és még lényegesebb, hogy mind a megtelepedési övezetben, mind a belső kormányzóságokban tartottak a zsidó vállalkozói konkurenciától. Így a tanulmányban vizsgált szervek csak korlátozott és az orosz zsidóság kis részét érintő könnyítéseket könyvelhettek el, s maga a törvényalkotási folyamat is ellentmondásosnak tekinthető.

A. B. Mindlin: Pravityelsztvennije komityeti, komissziji i szovescsanyija po jevrejszkomu voproszu v Rosszii v XIX – nacsale XX veka. (A. B. Mindlin: Kormánybizottságok és tanácskozások a zsidókérdésről a XIX. században és a XX. század elején Oroszországban). Voproszi Isztorii. 2.000/8. 43–61. o.