Klió 2002/3.

11. évfolyam

AndrewRoberts, az angliai történészek középkorú, igen jó stílussal rendelkező tagja, a harmincas évek békéltetőinek és a második világháborús éveknek a szakértője, több neves angol államférfiú életrajzírója igen újszerű közelítéssel jeleníti meg Napóleont és Wellingtont és az egymásról kialakított képüket. Nagyszerűen jellemzi Napóleont, aki képtelen volt világos képet alkotni spanyol hadjárata alkalmával (1808–1814), hogy milyen erőkkel és felszerelésekkel rendelkeznek a britek, spanyolok és portugálok, hogy milyennek kellett volna felismernie a “spanyol fekélynek" nevezett háborút. Waterloo után mindkét embernek nagy szüksége volt hírneve megőrzésére. Ami azt jelentette – Roberts szerint –, hogy Wellingtonnak ügyelnie kellett Napóleonéra és Napóleonnak ki kellett egyeznie vereségével, és a száműzetésben fenntartania a saját magáról kialakított képet. Végrendeletében pénzt hagyott hátra minden leendő Wellington-gyilkosnak. Az utóbbi viszont elég bölcs volt ahhoz, hogy ne engedjen Napóleonból mártírt csinálni azzal, hogy kivégző osztaggal vessen véget életének. Az eredeti gondolatokkal és újszerű megállapításokkal teli mű nem kíván állást foglalni egyértelműen, hogy ki volt a jobb hadvezér a kettő közül, mert bár a sorsukkal foglalkozó számos történész (nem mindegyike angol) Wellingtont tartotta többre, a tények, figyelembe véve az időszak körülményeit, egyáltalán nem lehetnek egyértelműek. Szerinte, bár a történelem nem ismétli önmagát, a történészek gyakran ismétlik egymást, A könyv érdeme, eredetiségén túl, a két főszereplő életének és jellemének kitűnő, mondhatni modem elemzése, leírása.

Andrew Roberts: Napoleon and Wellington. London 2001. 352 o.