Klió 2002/3.

11. évfolyam

Victor Hugo (1802–1885)

“Vitathatatlan tény, hogy Victor Hugo a példaadó republikánus. Semmi sem sejttette, hogy az ifjú, királypárti költőre ilyen politikai sors vár. Együtt született a századdal, 1848 tavaszának felfordulásai közepette nyílt meg a köztársaság számára. Mielőtt létrejött volna a köztársaság, száműzetésével és a III. Napóleonnal szembeni hajlíthatatlan ellenzékiségével a szuverénnép tökéletes megtestesülése lett" (34. o.).

Ilyen bevezetés után kezd hozzá a szerző, Michel Winock Hugo családi környezetének, gyermek- és ifjúkorának bemutatásához. Apja Napóleon tábornoka volt, aki még a császárság végét jelentő waterloo-i csata után is védte – szó szerint az utolsó töltényig – az ostromlott Thionville-t, majd fél zsoldon, felügyelet alatt éldegélt Blois-ban. Fia azonban más utat követett: 18 évesen, a politikai tájékozódás első időszakában meggyőződéses royalista volt, a konzervatív legitimista ideológusok által kidolgozott híres tétel, “a trón és az oltárszövetsége" védelmezője, ki az 1820-as években teljes nyíltsággal követelt mindenkitől hűségesküt a győztesek társzekerein 1815-ben visszatért Bourbonok kezébe. Miután megnősült (1822. október 12.), csatlakozott egy ultraroyalista, a hatalomhoz közelálló társasághoz, e lépésének minden bizonnyal szerepe volt abban, hogy – Berry hercegnő közvetítésével – kegydíjat kapott a királytól.

Mindazonáltal egy csöpp sajnálatot nem érzett a Bourbon-dinasztia iránt, amikor – 1830-ban – a júliusi forradalom megdöntötte uralmát. A júliusi monarchia időszakában teljesült régi becsvágya: 1841-ben (többszöri elutasítás után) akadémikus lett, 1845-ben pedig megkapta a pair (főrangú méltóság rangja) címet, aminek következtében tagja lett a felsőháznak.

Winock az életmű politikai vonatkozásait taglalva (mert hisz e cikkében csakis erről lehet szó) középponti helyet biztosít Hugo republikanizmusának. “Szívében köztársaságpárti, de ténylegesen monarchista" így jellemzi beállítottságát az 1848-as februári forradalom idején kifejtett tevékenysége alapján. Majd ismertet egy érdekes beszélgetést Hugo és az ideiglenes kormány külügyminisztere, Alphonse Lamartine között. “Az lehetetlen, hogy Victor Hugo ne legyen republikánus – jelentette ki Lamartine. Igen, elvben az vagyok – válaszolta a költő. A köztársaság, véleményem szerint, az egyetlen ésszerű kormányzati forma, amely méltó arra, hogy a nemzetek elfogadják. Az egyetemes köztársaság a haladás utolsó szava lesz. De vajon eljött-e már az órája Franciaországban?

Gondolatvilágának jobb megértése végett Winock ismerteti Hugo köztársaság-értelmezését. Vitathatatlan tény, hogy 1848 tavaszán republikánussá lett, azonban megkülönböztette egymástól a köztársaság két típusát. Az egyik “a vörös zászló alá veri a trikolórt", ez a “terroristák" köztársasága az 1793-as (értsd: jakobinus) rezsim, amelyet elutasít magától. A másik, a mérsékelt köztársaság védi az ipart és a kereskedelmet, kedvez a tulajdonnak, a munkának és a családnak, amelyek “a franciák szent egyesülését képezik. E két köztársaság közül az utóbbit civilizációnak, amazt pedig terrornak nevezik. Kész vagyok feláldozni az életemet azért, hogy létrehozzuk az egyiket és megakadályozzuk a másik megszületését."

Hugo politikai eszmélésének másik kulcskérdése a XIX. század első felében keletkezett és az 1848-as francia forradalomban már napi politikai problémává szélesedett “szociális kérdés" - lényegét tekintve azonos a “munkáskérdéssel" – megválaszolása volt. Ő ismerte és nagy regényeiben ábrázolta is a végletes nyomort, a szegények mindennapos küszködését a megélhetésért.

Miután 1849. május 4-én Párizsban konzervatív lobogó alatt tagja lett a nemzetgyűlésnek, módja volt felszólalni a közsegély nyári vitájában. “Uraim, én nem tartozom azok közé, akik azt hiszik, hogy a szenvedést meg lehet szüntetni a földön; ez utóbbi isteni törvény, de azok közül való vagyok, akik úgy gondolják és állítják, hogy a nyomort meg lehet szüntetni." Winock hangsúlyozza, hogy Hugo egyáltalán nem volt szocialista, sőt, nyíltan kifejezésre juttatta azt a szándékát, hogy “meg kell fojtani egy bizonyos szocializmus agyrémeit az evangélium valóságával. A szocializmus mélyén megtaláljuk korunk és minden kor szomorú realitásainak egy részét. Ki kell tehát vonnunk a szocializmusból azt, ami helytálló, hogy megakadályozzuk annak megvalósításában, ami veszélyes." Hugo már 1848-ban is igen sajátos álláspontot foglalt el egy roppant fontos kérdésben: ellenezte a nemzeti műhelyek megalakítását, pedig ezt a polgári kormány kezdeményezte a tömeges munkanélküliség megszüntetése végett. Félt a szolgai helyzetben élők, a szegények lázadásától, és amikor ez a műhelyek bezárása miatt valóban bekövetkezett (júniusi munkásfelkelés), ő nem állt ki mellettük, mert szerinte a nemzetgyűlés és a köztársaság létét fenyegették, azonban nem fogadta el a kegyetlen megtorlást sem. Sőt, ebben a hallatlanul veszélyes történelmi pillanatban volt bátorsága kiállni a sajtószabadság mellett, mondván, hogy “a hatalomnak emlékeznie kell, hogy a sajtószabadság annak a civilizációnak a fegyvere, amelyet közösen védelmezünk." Helykímélés céljából le kell mondanunk a politikusi pályaív további részletező bemutatásáról, meg kell elégednünk a legfontosabb tények felsorolásával. Louis Bonaparte 1851. december 2-i államcsínye után Brüsszelbe, később Angliába menekült, s az 1859-es amnesztiát elutasítva, majd csak 1870-ben tért vissza hazájába. Éleslátására vall, hogy már az államcsíny előtt ostorozta a royalista és bonapartista tervek kiagyalóit. “Augustus után egy Augustulus! Azért, mert már volt egy Napóleonunk, a Nagy, most szükségünk van egy Kis Napóleonra!" Ezt az utóbbi címet adja majd Brüsszelben megirt gyilkos pamfletjének is. (Kis Napóleon.)

Amikor a francia–porosz háborúban elszenvedett vereség következményeként Párizs népe megdöntötte a II. császárságrendszerét, 1870. szeptemberében hazatért Párizsba, hogy kivegye a részét a nemzeti védelemből. A következő év tavaszán kitört a polgárháború, megalakult a Párizsi Kommün. A kialakult helyzet megítélésében következetes maradt korábbi önmagához, lényegében megismételte 1848-49-es állásfoglalását: elítélte mind a Kommünt – szélsőséges akciói és a köztársasági elvek megtagadása miatt –, mind pedig a Kommün eltiprására törő versailles-i nemzetgyűlést. “A Kommün többé nem Párizst jelenti, amint a nemzetgyűlés sem Franciaországot". A véres leszámolás után amnesztiát követelt az elfogott kommünároknak.

Még két olyan vonulata van ennek a nagy életműnek, amelyek messze előremutatnak, éspedig nemcsak a XX. századba, hanem a jelenkorba is. Winock jellemzése szerint “egyik legfáradhatatlanabb harcát" a halálbüntetés eltörléséért vívta, amelyet 1829-ben bontakoztatott ki. “Egy, elítélt utolsó napja" című alkotásában a halálbüntetés téves voltát kívánta bebizonyítani, függetlenül attól, hogy mit követett el az illető. Könyve fogadtatása nem volt kedvező, túl elvontnak találták, de az igazi ok az volt, hogy egy nagyon ősi előítéletbe ütközött. Mindazonáltal nem adta fel a küzdelmet és 1848-ban jelentőssikertkönyvelhetettel:eltörölték-politikaiügyekben-ahalálbüntetést. Részleges siker volt ez, kétségkívül, de – siker.

A másik kitartó küzdelme talán még “maibb", még élőbb: Victor Hugoban tisztelhetjük a napjainkban a közvetlen megvalósítás stádiumába került Európa-gondolat egyik legnagyobb hatású prófétáját és propagandistáját. Az első nagy nemzetközi békekonferencián (1849-ben Párizsban) ő elnökölt. Nagy beszédében megjósolta az Európai Egyesült Államok eljövetelét. “Eljön a nap, amikor a Párizs és London, Pétervár és Berlin, Bécs és Turin közötti háború ugyanolyan abszurdnak és lehetetlennek tűnik, mint ahogy már manapság abszurd és lehetetlen a Rouen és Amiens, Boston és Philadelphia közötti háború. Eljön a nap, amikor ti, franciák, ti, németek a kontinens nemzeteit egy magasabb egységbe olvasztjátok, anélkül, hogy fel kellene adnotok sajátosságaitokat és dicsőséges egyéniségeteket... Eljön a nap, amikor a két nagy országcsoport, az Amerikai Egyesült Államok és az Európai Egyesült Államok szemtől szemben kezet nyújt egymásnak a tengereken keresztül, s áruikat, kereskedelmüket, iparukat, művészetüket és zsenialitásukat kicserélik, a földet termővé teszik, hogy a vadont gyarmatosítva, az alkotást az alkotó felügyelete alatt nemesítve a két végtelen erő kombinációja – az emberek testvérisége és Isten mindenhatósága – mindenki számára boldogulást jelentsen!" (Németh
István: Európa-tervek. Bp., 2001. 138–139. old.)

Hugo részt vett az 1869-ben Lausanne-ban tartott nemzetközi békekongresszuson is. Megnyitójában hitet tett az európaiság mellett, záróbeszédében pedig az általa gyűlölt III. Napóleont nevezte meg mozgalmuk legfőbb ellenségének.

Az 1876-ban szenátorrá választott Hugo élete utolsó éveiben számos elismerést kapott a harmadik köztársaságtól. Ennek alapvető okát egyik kortársa úgy fogalmazta meg, hogy “hangja hatvanöt éven keresztül elvegyült nemzeti létünkkel". Születése a nagy forradalmat lezáró bonapartista diktatúra idejére esett, 1885. május 25-én bekövetkezett haláláról viszont már a megszilárdult köztársasági intézményrendszerben élő Franciaország emlékezett meg méltó módon. Egymillió ember kísérte utolsó útjára.

Winock nem rejti véka alá azt a véleményét, hogy Hugo irodalmi alkotása önmagában nem adna magyarázatot megdicsőülésére. “Politikai tevékenysége 1848 óta csodálatosan egybeesik a köztársasági rendszerrel, amely kezdte megtalálni alapjait. Az államcsíny engesztelhetetlen vádlója, a száműzetés nagy hangja, a szabadság prófétája volt. Az emberi nem barátja, de nem szocialista, az egyetemes köztársaság híve anélkül, hogy megtagadná a reváns eszméjét. Mélységesen antiklerikálisnak bizonyult, de mivel ő maga deista volt, tisztelte a vallást, a kötelező, ingyenes és világi iskolai oktatás pártolójaként tört előre a hosszú kapaszkodón a győzelmes köztársaság felé, amely az 1880-as években megalapította a szabadságjogok és a közoktatás rendszerét. Lesz egy Victor Hugo-század, ugyanúgy, ahogy Voltaire-nek is volt egy százada."

***

Úgy érzem, ide kívánkozik néhány megjegyzés Hugo magyarországi fogadtatásáról. Muzsnai Ágnes: Victor Hugo hatása a magyar regényirodalomra című hasznos kis könyvében (Bp., 1930.) arra mutat rá, hogy a XIX. század első felében az ifjú írónemzedék rajongott érte. Petőfi és Jókai könyvtárában is megtalálhatók voltak a művei. Eötvös József 1837-ben tanulmányt írt róla, szerinte Hugo megjelenése a nép szükségletét elégítette ki. A legnagyobb elismerés számba ment, ha valakit hozzá hasonlítottak. Minden feltétel adva volt tehát ahhoz, hogy Hugo-iskola alakuljon ki hazánkban. Nem csupán Muzsnai fejtegetéseiből, hanem más szerzők vonatkozó írásaiból is az derül ki, hogy 1848 előtt követendő példaképnek számított, vagyis írásainak és fellépésének közvetlenül felhasználható politikai töltete volt. Az 1867-es kiegyezés után viszont az ő republikanizmusa és szociális érzékenysége, érthetően, nem talált kedvező fogadtatásra.

Születésének 150. évfordulójára a budapesti Francia Tanszék professzora, Győry János készített egy 100 oldalas méltatást a költő-regényíróról, amelyben azt emelte ki, hogy “a polgári származású költő, aki a proletariátus szebb jövőjét csak a burzsoá társadalmon belül tudta elképzelni, 1848 után válik igazán haladóvá." (Mellesleg a Béke Világtanács 1952-ben elhatározta az évforduló megünneplését.)

Jelen sorok szerzőjének csak egy 2002 tavaszán megtartandó Hugo-konferencia előkészületeiről van tudomása, ez minden bizonnyal megvalósul. Aligha fog viszont sor kerülni valamilyen monografikus feldolgozás megjelentetésére. Visszautalva Winock megjegyzésére, tény, hogy sokakat elriaszt az olvasástól Hugo helyenként dagályos stílusa, romantikus ábrázolásmódja. Ugyanakkor az a véleményem, hogy az elutasításban ezen túlmenően
Hugo eszmei-politikai örökségének, jelesül republikanizmusának is szerepe van. Tény, hogy hazánkban a XIX. században nem létezett köztársaság, a rövid életű 1918–19-es, valamint az 1945 utáni respublikák nem tudtak meggyökerezni, ráadásul ki voltak téve a rágalmak özönének, következésképpen társadalmunkban – sajnos – nincs hagyománya a köztársasági gondolkodás- és magatartásformáknak. Hugo eszmei örökségében viszont pont ezek dominanciája mutatható ki, ennélfogva megismertetésük a magyar közönséggel amolyan missziós küldetésnek is tűnhet.