Klió 2002/3.

11. évfolyam

Moszkvában az Orosz Tudományos Akadémia Szlavisztikai Intézete munkatársainak kezdeményezésére napvilágot látott az a tudományos mű, amely több kutatóközpont összefogásával készült az európai forradalmak 150 éves évfordulója alkalmából. Az európai kontinensen 1848-ban végigsöprő forradalmi hullám, amelyet nem véletlenül neveznek a“népek tavaszának", inspirálta a szerzői kollektívát a kötet megírására. Akkor a nemzeti eszme jelszavával olyan forradalmi erők léptek színre, amelyek a “nemzetiségi elvet" a társadalom politikai szervezésének egyik alapvető elvévé kívánták tenni. Ezért talán nem véletlen, hogy a kötet szerzői éppen ezt választották vizsgálódásuk témájául.

Az 1848-as forradalmak közismerten mindig is mély érdeklődést váltottak ki a történészek részéről. Korábban az orosz történetírás azonban mindenekelőtt a forradalmak gazdasági és szociális aspektusainak tanulmányozására összpontosította figyelmét, 1848 nemzetiségi problémáinak feltárásával pedig mindmáig adós maradt. A szerzői kollektíva – melynek tagjai az OTA kutatóintézetei (Szlavisztikai Intézet, Egyetemes Történelemtudományi intézet, Összehasonlító Politológiai Intézet), valamint a Moszkvai Lomonoszov Egyetem munkatársai –, igyekezett pótolni e hiányt. A könyv az orosz kutatók több éves munkájának eredménye. Gazdag hazai és nemzetközi irodalomra alapozott munka ez, amely újraértékeli a XIX. századi európai forradalmi mozgalmak nemzeti-nemzetiségi tényezőjét. A szerzők azt a feladatat tűzték maguk elé, hogy több európai ország és nép történelmi anyagának birtokában, összehasonlító módszert alkalmazva, megvizsgálják, milyen értelmezést kapott az 1848-as mozgalmak politikájában és ideológiájában a nemzetiség elve, amely akkor egy egész történelmi korjelszava lett. Így az A. V. Revjákin–J. I. Fedoszova szerzőpáros rávilágít a francia liberálisok és demokraták a nemzetről és nemzetiségekről vallott nézeteire az 1848-as forradalom idején és az azt megelőző korszakban; Sz. V. Obolenszkaja a német nemzeti eszme változásait elemzi; Z P. Jahimovics az “olasz kérdés" megoldására irányuló programokat taglalja; T. M. Iszlámov a monarchiabeli forradalmak nemzeti-nemzetiségi tényezőjétől ír; Sz. M. Falkovics és G. V. Makárova a lengyelek nemzeti mozgalmairól; L. A. Kirilina a csehek és a szlovének nemzeti programját ismerteti; I. V. Csurkina – a szerbekét és a horvátokét; V. N. Vinográdov azt elemzi, hogy milyen volt a nemzeti kérdés a Dunai Fejedelemségekben, valamint Erdélyben. Vagyis joggal mondhatjuk, hogy a könyv ismerteti a nemzetiségi elv kialakulását, fejlődését a '48-as forradalmak idején és előtt is – csaknem az egész európai kontinens vonatkozásában.

Kétségtelenül a könyv pozitívumaihoz sorolható, hogy a szerzőknek sikerült a forradalmak nemzeti problémáit komplex módon, nem pedig egymástól elkülönítve szemlélni, vagyis szélesebb európai kontextusba helyezi azokat. A szerzők ugyanakkor rávilágítanak a különböző európai régiók sajátosságaira is, ami a nemzeti kérdés sajátos megjelenítését is hozza. Itt csupán megemlítjük, hogy a franciák saját, független nemzeti állammal rendelkeztek, a németek s olaszok viszont politikailag széttagolt országokban éltek, náluk hiányzott a nemzeti egység. A Habsburg-monarchia keretében pedig az olaszok és osztrák–németek mellett több olyan kelet-közép-európai etnikum élt, amelynek nem volt önálló államisága. És míg a csehek vagy magyarok etnikai területe a birodalom határain belül feküdt, addig pl. a lengyelek, szerbek vagy a románok megosztva maradtak különböző államegységek kereteiben. Magában a soknemzetiségű Habsburg-monarchiában nem ment ritkaságszámba, hogy egy bizonyos területen keverten éltek a különböző etnikumok, gyakran egymásba ékelődve. Sőt a nemzetiségi tarkaság több helyen azzal párosult, hogy különböző társadalmi rétegekhez tartoztak. Galíciában pl. a lengyel földesúr került szembe az ukrán (rutén) paraszttal, Erdélyben pedig a magyar nemesség uralkodott gazdasági és politikai tekintetben a románság felett. A szerzők teljesen jogosan arra a tényezőre is felfigyeltek, hogy milyen volt a rendi társadalom struktúrája, hogy a saját uralkodó osztállyal rendelkező, illetve nem rendelkező nemzetiségek közötti különbség befolyásolta a nemzeti tudat kialakulását, és jelentős mértékben meghatározta a nemzeti ideológia képviselői társadalmi hovatartozásának sajátosságait.

A szerzők további érdeme, hogy megkísérelték összehasonlítani Nyugat-Európa, Németország és Kelet-Közép-Európa viszonyait, melyek nemcsak történeti fejlődésük, mentalitásuk sajátosságaiban különböztek egymástól, hanem az előttük álló nemzeti feladatok tekintetében is. Tipológiai összevetések, összehasonlító módszerek alkalmazása jellemzi a kutatást, ami lehetővé tette nemcsak az eltérő, hanem a közös vonások feltárását is. Ugyanis ezek a régiók nem elszigetelten, egymástól elkülönítve fejlődtek, hanem politikai és eszmei kölcsönhatást gyakoroltak egymásra. A szerzők arra a következtetésre jutottak, hogy a nagyon különböző életkörülmények között élő európai népek nem fogalmazhattak meg a nemzetiség tekintetében egységes, közös célt, és a '48-as forradalom során nem alkothattak egységes programot. Franciaország számára vitathatatlanul politikai aktualitást jelentett az a kérdés, hogyan rendezzék be a francia nemzetállamot, hogyan őrizzék meg területi egységét, és hogyan terjesszék ki egyben a határokat a Rajnáig, hogy közben emiatt ne érje német támadás az országot. Az olasz és a német forradalomban a nemzeti egység létrehozása, a politikai széttagoltság felszámolása került napirendre. Kelet-Közép-Európában a nemzetté válás különböző stádiumaiban lévő etnikumok a forradalom során a nemzeti önállóság elérését (ilyen vagy amolyan formában), a kulturális és nyelvi jogok biztosítását tekintették elsőrendű feladatuknak. Így a három európai monarchia között megosztott lengyelek terveket szőttek a független lengyel államiság visszaállítására, viszont a szlovákok, akik nem támasztottak igényt saját államuk létrehozására, megelégedtek azzal, hogy követelték nemzeti egyenjogúságuk elismerését, kulturális jogaik biztosítását.

A szerzők jogosan állapítják meg, hogy a nemzeti harc formáit azok a feladatok határozták meg, amelyeket különböző szakaszokon az adott népek tűztek maguk elé. A cél elérése érdekében különböző eszközöket alkalmaztak – felléptek a sajtóban, beadványokat fogalmaztak, határozatokat fogadtak el tömeggyűléseken, fegyveres harchoz folyamodtak (az itáliai, csehországi felkelések, a magyarok szabadságharca). Jellemző különben, hogy Magyarországon mind maguk a magyarok, mind pl. az ellenük fellépő szerbek vagy románok saját nemzeti céljaikat vélték elérhetőnek ebben a harcban. Vagyis a kibontakozó mozgalmak, nemzeti céljaik eléréséért küzdve, gyakran egymást keresztező tendenciákat mutattak. A szerzők kiemelten hangoztatják, hogy a nemzeti mozgalmak formáit nemcsak a kitűzött feladatok szabták meg, hanem azok a régióbeli eltérések is, amelyek egy adott etnikum esetében is megmutatkoztak, ha a szóban forgó nemzet nem egy ország keretében élt, vagy különböző régiók között volt megosztva. Így a szerzők lengyel példán mutatják be, hogy amíg az Oroszországhoz tartozó Lengyel Királyságban a hangsúly a titkos társaságok megszerzésén volt, addig a porosz fennhatóság alatt lévő Poznanban fegyveres felkelés bontakozott ki.

Az orosz kutatók összegezésének egyik vonzó sajátossága abban rejlik, hogy jelentős figyelmet szenteltek a XIX. század 30–40-es éveiben kialakult nemzeti elméletek elemzésének, s ezeket jogosan tartják azon eszmei programok előzményeinek, amelyek megfogalmazására 1848-ban került sor. Ismertetik magukat a programokat és értékelik azok kivitelezését is. A nemzeti mozgalmak ugyanis nemcsak konkrét feladatokat tűztek maguk elé, hanem olyan eszmei koncepciókat is alkottak, mint az ausztroszlavizmus, jugoszlavizmus, a szláv egység eszméje stb., amelyeket a politikusok széles körben alkalmaztak a XIX. század folyamán. A könyvben ezek kapcsán részletes megvilágítást nyert a frankfürti össznémet parlament, illetve a prágai szláv kongresszus munkája, amely jelentős szerepet játszott az osztrák birodalom szláv népei nemzeti öntudatának ébresztésében.

A kötet szerzői többsíkú elemzést adnak a forradalomban résztvevő népek mozgalmainak sajátosságairól is, s azokat igyekeznek teljes bonyolultságában és ellentmondásosságában bemutatni. Kellő terjedelemben ismertetik a különböző osztályok és társadalmi rétegek állásfoglalásait a nemzeti kérdésről, azok szerepét az egyes népek mozgalmainak. Jogosan vetik fel a nemzeti mozgalmak és az állameszme, valamint a hatalom kérdése közötti összefüggéseket. Emellett figyelmet szentelnek az ideológia és politika arányának, az egyes politikai pártok és csoportok nemzeti feladatok megoldására irányuló tevékenységének. Ugyanakkor megfelelő kiemelést nyer az országok társadalmi és nemzeti sajátosságainak bemutatása e feladatok teljesítése terén. A szerzők megállapítják, hogy az elsősorban társadalmi változásokért indult forradalmakban fokozatosan a nemzeti tényező vette át a vezető szerepet, s ez, Franciaország kivételével, központi helyet foglalt el a továbbiakban. A szerzői kollektíva arra irányuló törekvése, hogy tisztázza azon mozgalmak különféleségét és többirányúságát, amelyek ellentétbe kerültek egymással, ugyancsak megvilágítást kapott a tanulmánykötetben. Jogos a szerzők azon megállapítása is, hogy a különböző nacionalizmusok (melyek megjelenése minden nemzetnél törvényszerű) összeütközése a nemzetek közötti konfliktusokban nyert kifejezést, és olykor véres összetűzésekhez vezetett – következésképpen megosztotta a forradalmi erőket, lehetővé téve ezzel a reakció diadalát.

A kiadvány kétségtelen érdeme abban rejlik, hogy eredeti értelmezésű összegezéseket tartalmaz az 1848–1849-es évek nemzetiségi küzdelmeiről. Megállapítja, hogy a forradalmi folyamatnak óriási ösztönző hatása volt az európai népek nemzeti öntudatának kifejlődésére. A szerzők ezt a nemzeti programok radikalizálódásának példáján mutatják be, a különféle népek küzdelme fejlődésének folyamatát, az eszmei-politikai tagozódás és a nemzeti mozgalmakon belüli irányzatok jelentkezésének következményeit ismertetve. Az 1848-as forradalmak idején e téren minőségi változás következett be a nemzeti mozgalmak a felvilágosító stádiumból átléptek a politikai tevékenység szakaszába. Osztanunk kell a könyv szerzőinek véleményét, miszerint a nemzetiség elve, amely megalapozta a népek nemzeti harcát, “nem vált és nem is válhatott olyan univerzális eszközzé, amely megoldotta volna a nemzeti problémákat, már csak azért sem, mert amikor a népek nemzeti érdekei ütköztek egymással, nyilvánvaló lett magának az elvnek belső ellentéte is" (455. o.).

A szerzők nyomon követik a nemzeti eszme további fejlődését is, a nemzeti mozgalmak jellegének változásait kísérve figyelemmel a “népek tavasza" utáni időszakban. Részletezik a nemzeti függetlenség, a nemzeti autonómiák, a nyelv és a kultúra problémáit, értékelik az egyes népek ideológusainak, politikusainak állásfoglalásait a nemzeti kisebbségek kérdéskörében, azok viszonyát olyan eszmék iránt, mint a “szláv kölcsönösség" és az ausztroszlavizmus.

Amint ez a több szerzős munkáknál megesik, ezt az új orosz történelmi kötetet lapozva is, az olvasó felfigyelhet a tanulmányok közötti különbségekre, néha egy és ugyanazon történelmi esemény és folyamat eltérő értékelésére. A különféle tanulmányok nyelvezete ugyancsak eltérő, ami egyébként helyénvaló. Azonban ha az egyes kutatók egyéni stílusa vagy beállítottságuktól függő, sajátos nézete, illetve folyamatmegítélése még érthető, találhatók olyan konkrét ténybeli pontatlanságok, amelyeket egy ilyen alapos tudományos kiadványnál ki lehetett volna, és ki is kellett volna küszöbölni. Különös olvasni az egyik balkán-szakos szerzőtárs – I. V. Csurkina – írásában a magyar szabadságharccal kapcsolatban hogy “világosi csatát" említi, azt állítva, hogy Paszkevics serege Világosnál “szétverte a magyarokat, és azok megadták magukat" (362., 363. o.). Gondolom, itt fölösleges részletezni, hogy 1849. augusztus 13-án a Görgey vezetése alatt álló magyar csapatok valóban letették a fegyvert az oroszok előtt, de semmiféle ütközetre nem került sor. Más helyen, a nemzetközi és román problémák szakértőjétől – V. N. Vinográdovtól olvasható, hogy Magyarország függetlenségét és a Habsburgok trónfosztását 1849. április 19-én Pesten kiáltotta ki az országgyűlés (435. o.). Pedig köztudott, hogy erre a debreceni Nagytemplomban, az országgyűlés nyílt ülésén került sor, tehát nem Pesten és nem április 19-én, hanem 14-én. Mindezt azért említem meg, mert lehet bármilyen kitűnő is egy könyv – már mint az adott esetben is –, ilyen apró, ám bosszantó pontatlanságokkal sokat lehet rontani a róla kialakított véleményen.

Még különösebbnek tűnik I. V. Csurkina – az egyébként kiváló történész szakember – azon teljesen megalapozatlan állítása, hogy 1848–1849-ben “a magyarok az Osztrák Birodalom népeinek egységes, Habsburg-ellenes frontját bontották meg", és “ellenforradalmi erőként" léptek fel a szerbekkel és a horvátokkal szemben (365. o.). Szerintem egységes Habsburg-ellenes frontról beszélni nem lehet. Igaz ugyan, hogy 1848 tavaszán a Párizsból, Olaszországból, Bécsből érkező hírek a monarchián belül, több helyen váltottak kiforradalmi lelkesedést, azonban szó sem volt a birodalom népeinek e g y s é g e s fellépéséről. Itt elegendő megemlíteni, hogy a csehek és németek, a magyarok és románok, a lengyelek és galíciai ukránok nemzeti célkitűzései keresztezték egymást, és ez gátolta, sőt kizárta egységfrontjuk kialakításának lehetőségét. Arra pedig, ami a magyarok szerbek és horvátok elleni “ellenforradalmi erőként" való értékelését illeti, maga a magyar forradalom adott választ, amely teljes mértékben bebizonyította, melyik nép vezetői álltak a reakció, illetve a haladás oldalán.