Klió 2002/3.

11. évfolyam

A szerzőnek első kemény kötésű életrajzi műve 1999-ben Angliában az év könyve lett. Legalábbis ezt nyilvánította ki 21 kitűnő író, szerző és történész, közöttük. Bem Pimlott, Michael Foot és Jeremy Paxman. Valamennyi napi- és hetilap ismertette a munkát, és a szerző e puha kiadás első lapjain válogatást tett közzé ezekből. Egyikük így írt: “Rendkívül élveztemFrancis Wheen Karl Marx karbunkulusairól és minden egyébről szóló életrajzát, és soha nem lépek ki majd a Groucho klubból, és megyek végig a Dean Street-en úgy, hogy fel ne nézzek arra a lakásra, ahol ő élt." (Philip Kerr az Independent című lapban.) A Scotsman szerint a szerzőnek ez az élénk, provokatív életrajza kimentette Marxot a rég elfeledett politikai viták dohányfüstös helyiségeiből. Bárki bármit hisz a marxizmusról – írta –, ennek a Marxnak mindenki hisz. Egy másik, ugyancsak az Independent ismertetője azt kérdezte: “Vajon miért népszerűbb Marx, mint Harry Potter?" A népszerű Evening Standard-ben bevallja a cikkíró, hogy “...a könyvből megtudjuk, hogy Marx komoly ivó és megátalkodott ingyenélő volt. Amíg el nem olvastam e nyomorúságos és meghurcolt életnek a kálváriáját, nem volt időm ez ember számára. Most úgy gondolok rá, milyen jó lenne megismerni." S arról is hírt adtak Angliában, hogy a könyv németre való lefordítását követően a siker ott sem maradt el.

Marx temetésén 11 ember volt jelen. 1883-at írunk. Engels a sírnál tartott beszédében megjósolta: “Neve és munkássága fennmarad az idők során". Nem úgy tűnt, de a szerző előszavában utal arra, hogy a huszadik század Marx öröksége volt. A szentek és a szörnyek magukénak vallották őt, bár ő valószínűleg egyikükkel sem azonosította volna magát. Még életében, amikor meghallotta, hogy egy új francia párt magát marxistának vallotta, kijelentette: “Legalább én nem vagyok marxista".

A szerző fel akarta “fedezni" az embert, megszabadítani a mítoszoktól, tévhitektől, meg nem értéstől vagy túlértékeléstől. Azt írja, hogy több ezer könyv jelent meg a marxizmusról, főleg tudósoktól, akik nem mint élő, húsból és vérből álló embert, a porosz emigráltat, akiből szinte középosztálybeli angol gentleman lett, aki ingerlékeny ideológus és politikai agitátor volt, ugyanakkor napjai nagy részét a British Múzeum olvasótermében nagy csendben töltötte – nem ezt jelenítették meg. Mint ahogy azt sem, hogy milyen volt szüleihez, barátaihoz, ellenségeihez (gyakran az előbbiekből lettek az utóbbiak), feleségéhez, gyermekeihez majd unokáihoz való viszonya. S milyen volt az élete végéig nagy barátjához és anyagi jótevőjéhez, Engelshez való kapcsolata, vagy akár Darwinhoz, Bakunyinhoz és másokhoz.

Amikor mindezeket a szerző megjeleníti, nem mond véleményt Marxról. Felsorakoztatja a forrásokat, szembeállítva azokat egymással, és így lelepleződik mindaz az elfogultság, igaztalanság, amely végigkísérte Marx életét, utóéletét és munkásságát. Ő nem leplezi azokat a tényeket, amelyek nyilvánvalóan megmutatták, hogy Marx nem volt szent, nem volt vétlen, pl. ahogy a szüleitől elszakadt, hogy bizonyos sznobság töltötte el, hogy felesége bárói családból származott, hogy volt előítélete bizonyos francia intellektuális viselkedéssel szemben, de ezek a tulajdonságok a szerzőt nem késztették arra, hogy véleményt mondjon Marx egyéniségéről. A levelek, adatok – ismétlem –, tények elmondják azt. Úgyszintén nem szolgál tudományos fejezetekkel Marx ideológiai és közgazdaságtani műveinek értékelésével, leírásával. Az élete folyamán, ahogyan Marx élete a mindennapok harcai, betegségei (visszatérő, nagyon kellemetlen karbunkulusai), munkás napjai telnek, úgy jelennek meg a művei, születnek, megakadnak, elkészülnek. És csak úgy, közben a szerző a legjellegzetesebb értékeit ismerteti, elmondva azt is, hogy pl. Harold Wilson, a munkáspárti angol miniszterelnök “A tőke" első kötete megjelenésének százéves évfordulóján azzal kérkedett, hogy ő soha nem olvasta a “Capital"-t. Csak a második oldalig jutott el, úgy érezte, hogy két mondat a szövegből és egy oldalnyi jegyzet az túl sok számára. Pedig Wilson képzett politikus, filozófus és közgazdász volt, de úgy vélte, hogy tudatlanságának beismerésével belopja magát a művelt középosztály szívébe, ők ugyanis, főleg Nagy-Britanniában és Amerikában, gyakran perverz módon – amint a szerző írja – büszkék voltak arra, hogy Marxról tudomást sem szereztek.

Ugyanakkor a szerző nemcsak Marx műveinek keletkezéséről és folyamatos elkészüléséről ad szinte riporteri beszámolót, de lényegükről is, mint pl. amikor kimutatja, hogy Marx, amikor a proletariátus pauperizációjáról ír, nem a teljes proletariátus, hanem annak legalsóbb rétegeinek helyzetéről fest jelenés jövőképet, a munkanélküliekről, a lerongyolódottakról, a betegekről, az öregekről, az árvákról, az özvegyekről. A Marxtól vett lényegi értelmezést “A tőké"-ről szembeállítja a Marxot eltemető múltbeli és modern közgazdászok véleményével, Karl Popperével és a modern “obituarists of Marxism", Leszek Kolakowskiévai. Megint csak nem vitatkozik, hanem véleményeket állít szembe.

Francis Wheen nem történész, éles szemű író, újságíró, rádiós egyéniség. Jól ír, jól szerkeszt, rengeteg forrásmunkát használ, némelykor olyanokat is, amelyek elkerülték a “Marx-szakértők" figyelmét. S bár nem ad összefoglalást a felhasznált összes irodalmáról, jegyzeteiből következtethető széleskörű adatfeltárása. Rendkívül jó az indexe, főleg Marx és Engels vonatkozásában. Így működésük, életük, jellemük minden részletét könnyen visszakereshetjük.
Egyedül Marx feleségének, Jenny von Westphallennek nem éreztem elég élettelinek a megjelenítését.

Marx, a nagy gondolkodó, az elesettekhez, családjához melegszívűséget tanúsító zseni hontalanul, végrendelet nélkül halt meg, összes vagyona 250 font volt. Ez a nehéz, nélkülözésekben, harcokban eltelt 65 év 1883-ban fejeződött be. A Das Kapital életében nem jelent meg angol nyelven, holott élete nagy részét Angliában töltötte. 1875-ben egy tudós jogász írta a Forthnightly Review-ben: “Az emberek ócsárlásukkal tisztelik meg, de nem
olvassák." Francis Wheen könyve olvasásra késztet.