Klió 2002/3.

11. évfolyam

A szélsőbaloldal a XX. században

“A szélsőbal a (XVIII. századi – V. S.) forradalom alatt született meg Franciaországban. Azóta sem szűnt meg formáit változtatni. Babeuftől és Blanqui-tól az orosz nihilitákig, a bolsevikoktól és trockistáktól Rosa Luxemburgig, valamint a kronstadti tengerészekig, négy család rajzolódik ki. Valamennyiük olyan társadalomról álmodik, amelyben nincs egyenlőtlenség, továbbá ugyanazt a bizalmatlanságot táplálják a liberális demokrácia és az általános választójog iránt." A szélsőbaloldaliság fogalmának meghatározásához Winock kölcsönveszi Babeuf formuláját: “A tiszta egyenlőség vallása". Ez a végcél, a szélsőbal szerint nem a választási urnákból bújik elő. Miután röviden elemzi a “tényleges egyenlőség" jelszavát, a szerző áttér Babeuf szellemi utódának, Blanquinak a történeti szerepére; állítása szerint “Blanqui és a blankizmus kifejlesztette a szélsőbal tradícióját, a »felkelés kultúráját«. A blankizmus, mint alapvetően antidemokratikus és antiparlamentáris irányzat, egy olyan elitnek a forradalmisága, amelyik a polgársággal szakított entellektüelekből tevődik össze, akik emeltyűként szolgálnak majd az önmagukban tehetetlen népi erők számára." A XIX. század végén kibontakozott “merényletes", “dinamitos" anarchizmus képviselői, Vaillant és Henry – a kivégzésük előtti pillanatokban ezt kiáltották: “Halál a polgári társadalomra, éljen az anarchia!"

Az anarchizmusnak ez az irányzata érthetően taszította a munkásokat és a baloldali érzelmű rétegeket, a mozgalom lehanyatlott, s a forradalmi eszme csak a XX. század elején kapott új erőre – Oroszországban. Az 1917-re vonatkozó új értékelések eléggé ismertek ahhoz, hogy lemondjunk Winock idevágó megállapításainak ismertetéséről. Fontos viszont Trockij szerepének méltatása, aki a III. (kommunista) Internacionálét megalakító Lenin példáját követve, 1938-ban megalapította a IV. Internacionálét. A szerző állítása szerint, napjainkban az 1940-ben, Sztálin parancsára megölt Trockij hívei tartják ébren a bolsevizmus lángját, amely nem azonos a szovjet típusú kommunizmussal. (A trockizmus tehát nem süllyedt el a második világháborúban.)

A szerző jelentőségének megfelelő helyet biztosít Rosa Luxemburgnak is, mivel ő egyike volt a legelsőknek, akik a szocialista mozgalmon belül bírálták Lenint. Értékes, bár kevéssé ismert információ Winocknak az a közlése, hogy az 1950-es évek Franciaországában Cornelius Gastoriadis és Claude Lefort Szocializmus vagy barbárság című folyóirata vállalta ennek a “tanács"-hagyománynak az életben tartását. Ugyancsak ők dicsérték 1956 őszén a magyar forradalomban megjelent tanácsrendszert. Magától értetődik, hogy a “szovjet" vagy “tanács", ebben az esetben a népi tömegek által, alulról létrehozott, a kommunista (bolsevik) párt által nem leigázott munkásszervezeteket jelenti. Az autogestion (önigazgatás) eszméje, amely 1968 májusában oly nagy népszerűségre tett szert Franciaországban, szintén ehhez a gondolatsorhoz illeszkedik.

Winock cikkének végén összefoglalja a szélsőbal jelenkori tevékenységének fő irányait, kijelölve helyét a politikai és eszmei áramlatok között. A történelem színpadáról letűnt forradalom eszmeiségét jeleníti meg a konfliktusos demokratikus társadalom keretei között: a gondoskodó állam által kivívott előnyök védelme, a gazdasági globalizáció elutasítása, a különböző, marginális helyzetben lévő kisebbségek (munkanélküliek, homoszexuálisok, bevándoroltak) érdekeinek felkarolása. Nem lévén forradalmi programjuk, fenntartják és ápolják a forradalmak során megszületett ellen-kultúrát, amely harcias beszédekben, erőteljes követeléseket megfogalmazó bérmozgalmakban, valamint pontos célokat szolgáló akciókban rajzolódik ki.

A marxizmus-leninizmus történelmi veresége kettős hatást gyakorolt az új szélsőbalra: egyrészt szabadabbá tette számára a politikai ideológiák terepét, másrészt viszont erőtlenebbé is vált, annak következtében, hogy nem képes kidolgozni jövőtervet. Tudják, hogy a forradalom csupán álom, illúzió, olyan vallás, amelynek ők, a szélsőbaloldaliak a papjai, akik közvetítik a szentiratok tartalmát, és tartják magukat a kialakult rituáléhoz.

Rövid terjedelme ellenére figyelmet érdemel egy másik cikk Alain Franck tollából (Le demier combat des antimondialistes = Az antiglobalisták utolsó csatája). Alcíme szerint a szélsőbal militáns elemei újból egymásra találnak a globalizáció (a franciában a 'globalizáció' szó helyett a 'mondialisation'-t használják) ellen folytatott új keletű harcban. Az 1999-ben Seattle-ben, 2000-ben pedig Genfben manifesztálódott ellenségességre utalva, a szerző két fő franciaországi szervezetet említ: az ATTAC-ot (Association pour la taxation des transactions financiéres pour l'aide aux citoyens) és a José Bové által irányított Confédération paysanne-t. Bové az agrár-ipar és az amerikai kereskedelmi politika elleni ismételt akcióival tette ismertté a nevét. Mindazonáltal a szerzőnek az a véleménye, hogy helytelen lenne azonosítani a szélsőbalt az
antiglobalizációs mozgalommal. Mégpedig két okból: egyrészt nem határozta meg pozitív célkitűzéseit, másrészt bázisának heterogén az összetétele. Vitatja a pénztőke uralmát a világban, leleplezi a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap tevékenységét, támadj a a multinacionális cégeket, azonban mindez nem elégséges ahhoz, hogy kidolgozzon egy másik világ megteremtését célzó politikát. “Az antiglobalista mozgalom mindenekelőtt tiltakozó, de vegyes összetételű, antikapitalista irányzat, amely mindmáig nem rendelkezik forradalmi stratégiával. Új internacionalizmus, amely az örök ellenség, az Egyesült Államok által megtestesített kapitalizmus ellen küzd. Az antiglobalizmus életre kelt, és új erőt kölcsönöz a marxista hagyománynak, amely elutasítja azt, hogy elismerje történelmi vereségét."

A politikai paletta balszélén elhelyezkedő irányzatok közül az anarchistát szokták úgy jellemezni, hogy búvópatakként hol eltűnik a mélyben, hol pedig – gyakran a legváratlanabb helyeken és időpontokban, lásd az 1968-as párizsi diáklázadásokat – ismét a felszínre tör. Akár ezt a metaforát fogadjuk el, akár Winocknak azt a megállapítását, hogy a szélsőbal a liberális demokrácia lelkiismeretét borzolja, arra a következtetésre juthatunk, hogy a mennyiségi
mutatók nem minden esetben perdöntők, ezzel a politikai jelenséggel bizony foglalkozni kell. Annál is inkább, mivel – ahogy a fentiekből is kitűnhetett – a globalizációellenesség mint időszerű, konstans tényező jelentősen megnöveli a szélsőbal súlyát.

L'extréme gauche. Anarchistes, trockistes, antimondialistcs (A szélsőbal. Anarchisták, trockisták, antiglobalisták). L'Histoire. No. 263. 2002. márc. 32–55. o.

Michel Winock: La passion de l'égalité (Az egyenlőség szenvedélye). u. o. 32–41. o.