Klió 2002/3.

11. évfolyam

Az indusztrializmus mint elmélet, az indusztrializáció mint gyakorlat, valamint a szindikátusok mint az előbbi két fogalom kidolgozásában, megvalósításában a XX. században mindvégig kiemelkedő társadalmi és mozgalmi szerepet vállaló szervezetek kölcsönös kapcsolata, e kapcsolat változásainak, fejlődésének vizsgálata, a mindezekben vezető pozíciókat betöltő személyek és személyiségek állásfoglalásai, nézetei, vitái állnak az olasz kutató, egyetemi oktató, Giuseppe Berfa könyvének középpontjában. A szerző más műveket is szentelt ezeknek a témáknak, így pl. az Il govemo degli interessi (Az érdekek kormánya, 1996) vagy a Conflitto industriale e struttura d'impresa alla Fiat 1919–1979 (Ipari konfliktus és vállalati struktúra a Fiatnál 1919–1979 között, 1998) címűeket.

Olaszországban az indusztrializmus szó olyan “mozgalmat" jelentett az elmúlt században, amely céljául tűzte ki, hogy az indusztrializációból az egész ország és társadalom fejlődését elősegítő, azt irányító folyamatot csinál, s ennek érdekében mozgósít minden erőforrást, a társadalom a meghozandó áldozatokért cserébe gazdagságot, magasabb életszínvonalat kap; a század elejétől egészen az 1970-es esztendőkig próbálkozott azzal, hogy saját politikáját a nemzet által követendő politikaként tüntesse föl, egyfajta “kollektív etikát", különleges magatartásformákat nyújtson az embereknek, s a megtermelt gazdagság szétosztásának új módjait dolgozza ki. Ezen célok megismertetésében, terjesztésében, az olaszok általi elfogadtatásában egyrészt a vállalkozói vezetőrétegek, a menedzserek, illetve a másik oldalon a szindikátusok vállaltak főszerepet; hogyan, milyen formákban, milyen konfliktusok során – tulajdonképpen erről szól a könyv.

A XX. század elején nem csak Olaszországban, de egész Európában kétfajta vállalatirányítási rendszer ütközésének lehettünk tanúi: egyrészt a hagyományos, egyszemélyi és -felelősségű, keménykezű, tulajdonosközpontú felfogásnak, amely a gyár életéből, irányításából kizárta a dolgozók tömegeit, másrészt az USA-ból származó “fordizmusnak" (H. Ford autógyáros nevéből), amelynek lényege a “társadalmi beágyazottságra" épülő, kollektív szervezettségű vállalkozási forma és termelés. Ugyanebben az időszakban Olaszországban az ipari termelés meghatározó ereje a Fiat, meghatározó vállalkozói egyénisége és személyisége e gyár megalapítója, Agnelli volt, az az Agnelli, aki hamarosan belátta a fordizmus előnyeit, és az általa propagált módszereket igyekezett saját gyárában is bevezetni, de úgy, hogy az embereket – a munkásokat is – figyelembe vette. Ehhez szükségesnek tartotta jól működő szakszervezet közvetítő szerepét. A húszas években az addig haladó, pozitív változásokat hordozó gazdasági vezető réteg – legalábbis Torinóban és Milánóban – elveszítette rugalmasságát, s már szinte kizárólag a megszerzett gazdagsága megtartásán fáradozott!

A század eleji munkás- és vállalkozói érdekvédelmi mozgalmakat, a vállalkozói és a munkásszövetségeket (CGL – Confederazione Generale del Lavoro = Általános Munkásszövetség) liberális-reformista közgazdászok és munkásértelmiségiek egyesítették. Érdekes volt e kor szindikalizmusának állásfoglalása saját céljait és a gazdaságot, a gazdaság teljesítményét illetően, ugyanis a szindikátusokat mint igazi nagyvállalkozásokat kezelte, ezek tevékenységének középpontjába a munka gazdaságosságát állította, a CGL vezetése pedig ezen elméletekből kiindulva, a tagok által befizetett tagdíjakat tőkeként kezelte, és igyekezett vele a lehető leggondosabban bánni. Természetesen ennek a szindikátusi vezetőrétegnek tetszettek Marxnak a munkásosztályról alkotott nézetei, s a munkásosztályt a legmodernebb osztálynak tekintette. Fontos, sarkalatos a szerző következő megállapítása: “E szindikalista szervezők mindenki másnál inkább szívükön viselték Olaszország ipari sorsát, mindenki másnál inkább hitték: mindent meg kell tenniük azért, hogy az üzemi termelés társadalmi gyökereit felfrissítsék." Minden igyekezetükkel azon voltak, hogy a munkásosztálynak, mint a modernizáció egyik mozgató osztályának létszámát növeljék, és mintegy a vállalkozói réteggel szimmetrikus vezető réteggé, osztállyá tegyék magukat. Az 1912–1913-as évek észak-olaszországi munkásmegmozdulásai viszont az ipari köröket figyelmeztették, és arra ösztönözték, hogy az esetleges keményebb munkáskövetelésekkel szemben saját szervezeteiket megerősítsék. A munkások harca meghozta eredményeit, csökkent a munkaidő, bevezették a szombat délutáni pihenőnapokat, ennek következményeként viszont el kellett viselniük a jövedelemcsökkenést.

A szakszervezetekkel folytatott tárgyalásain D. Ferraris mindvégig kitartott azon véleménye mellett, hogy a vállalatok fejlődése és a munkások jóléte között kölcsönös kapcsolat áll fönn, amit semmi esetre sem szabad figyelmen kívül hagyni. Ugyanezekben az években – 1905 és 1912 között – Torino vált az olasz iparosodás vezető városává. Ferraris továbbra is a színen maradt, s arra törekedett, hogy egyrészt állami garancia mellett létrehozza a bankok és az ipar közötti szoros kapcsolatot, másrészt pedig, akár a szindikátusok bevonásával, megteremtse az indusztrializmus elterjesztéséhez szükséges, széleskörű társadalmi bázist. A munkásokkal való szoros együttműködésről a hamarosan kibontakozó technokratamozgalom sem kívánt lemondani, sőt, az ipari termelőket a szociális háló kidolgozására bíztatta, ami a különböző, a munkások életében és üzemi munkájában esetlegesen bekövetkező kockázatok csökkentésére nyújtott volna biztosítékokat. Ugyancsak Feiraris volt az, aki 1919 tavaszán hozzálátott a Confíndustria (Confederazione Generale dell'Industria Italiana = Gyáriparosok Országos Szövetsége) létrehozásához, amelybe mind az államot, mind a munkásokat be kívánta vonni, miközben kiderült, hogy a háború éveiben a technokrácia által elképzelt, a gazdaság és a politika egységét lehetetlenség megvalósítani.

Az ún. “új gazdaság" szintén a háborús termelés innovatív aspektusait szerette volna továbbfejleszteni az ipari termelés mennyiségi mutatóinak javítása céljából, ezért ez is számításba jöhetett a szakszervezetek vállalkozókra gyakorolt nyomásában a munkahelyeken, azaz az üzemekben, gyárakban. Hamarosan maguk az ipari vállalkozók is belátták, hogy könnyebb a szakszervezetekkel szót érteni, mint a szélsőséges magatartással és követelésekkel fellépő munkástanácsokkal, amelyek egyenesen az üzemi vezetői hierarchiát fenyegették.

Agnelliék számára a dilemma a következő volt: beleegyezzenek-e a munkásrészvételbe az üzemi irányításban azért, hogy alkalmazottaik ne váljanak ellenségeikké, avagy útját állják ennek a szakszervezeti beavatkozási kísérletnek, ami már az “új rend" (ordine nuovo) eljövendő törekvéseit is magában hordta? Azonban az “új gazdaság" a sok irányból jövő támadások és a gazdasági életben is megnyilvánuló negatív jelenségek közös hatására leáldozott, a század húszas éveiben kibontakozó gazdasági válság pedig egyre inkább az egyéni, mikrovállalkozói, kisipari tevékenységek előtérbe kerülésének kedvezett.

Az 1920-as években Olaszországot is elérte az “amerikanista lelkesedés", a “fordizmus" apologetikája, majd az 1929-es gazdasági válság; ez utóbbi elgondolkoztatta Agnellit, aki a krízis leküzdésére a munkaidő csökkentését, a bérek emelését ajánlotta, valamint a foglalkoztatás problémájának megoldását. Gramsci a technikai haladás által életre hozott “parazita rétegekre" hívta fel a figyelmet, amelyeknek egyetlen céljuk: “nemdolgozással" minél nagyobb profíthoz jutni; e réteg felemlítésével arra is világosan célzott, hogy téves a társadalmat csak és kizárólag munkásokra és gyárosokra osztani. Az 1930-as években – többek között az amerikai tömegtermelési módszerek ismertté válása eredményeképpen – Olaszországban is fellángoltak a viták e módszerekkel és a hozzájuk kapcsolódó standardizációs irányzatokkal kapcsolatban, ezeken belül is elsősorban az autógyártásban: az olaszok nem akarták elfogadni a standardizált autótípusokat, mégoly sok hasznos tulajdonságuk légyen is. Előnyben részesítették az egyedi ízlés szerint gyártott automobilokat. Végül mégis elhatározták (a Fiatnál!) az olasz elképzeléseket kielégítő autó megtervezését és gyártását: ez volt a híres Topolino (Egérke), amelyet 1936-ban dobtak piacra. Egyébként ezekben az években a Fiat-gyár olyan presztízsre tett szert, hogy az ott dolgozók számára maga a munka mindennél fontosabbá vált, annyira, hogy a fizetéscsökkenés sem érdekelte őket, sőt, az egyre erősödő fasizmus sem keltette fel a figyelmüket! A felszabadulás után pedig, amikor Agnelli helyett a CLN (Comitato di Liberazione Nazionale = Nemzeti Felszabadítási Bizottság) emberei kerültek a cég élére, a technikusok teljesen megzavarodtak, irányt vesztettek, ami nem is csoda, hiszen – ahogyan a szerző leírja – Agnellinek megvoltak a maga vezetési módszerei; már ami az emberekhez, főleg a tervezőkhöz fűződő viszonyát illeti, ugyanis ő volt az, aki a prototípusok elbírálásában a döntő láncszemet alkotta, és a napi munkaideje után még ottmaradt a gyári tervezőknél, hogy szakmai kérdésekről beszélgessenek...

Külön fejezetet képvisel a XX. századi olasz iparosításban és gazdasági életben az 1919-ben az ipari minisztérium által létrehozott Confindustria (fentebb már szóltunk volt róla), amelyet 1944-ben átalakítottak. Ennek elnöke 1945 decemberétől A. Costa volt, ami megfogalmazta a vállalkozók és a munkások közötti különbségeket. Idézzük: “A vállalkozó mindig jövőorientált, a munkás viszont, természetes okoknál fogva, a mával van elfoglalva; az előbbi az üzemen belül az előrevivő, a forradalmi erőt, az utóbbi viszont a konzervatív elemet képviseli." A Confindustria sem kért a II. világháború után új erőre kapó munkástanácsokból, melyek – Costa szerint – a vállalkozó és megbízottai ellen dolgoztak volna. A szervezet és elnöke e nézeteikről a kormányt is meggyőztek, így az üzemi munkástanácsok kérdése lekerült a megvalósítandó tervek listájáról. Costa egyébként az amerikaiakkal is összetűzésbe került az országban a II. világháború után követett gazdaságpolitikát illetően: az olasz gazdaság vezetői ugyanis nem akarták tudomásul venni és elfogadni, hogy az amerikai gazdasági segítség feltételezte, hogy vele együtt az olaszok az amerikai munka- és szervezési módszereket is átveszik! Costa válaszában javasolta – egyebek között –, hogy a két nemzet közötti kapcsolatok egyoldalúságát elkerülendő, az amerikaiak igyekezzenek jobban megismerni az európaiakat, az európai kultúrát és civilizációt. Végül is Costa gondolkodásmódja kerekedett felül: az amerikai módszereket ugyan bevezették, de csak lassan, az olasz viszonyoknak megfelelő ütemben és logika szerint. Az olasz gazdaság pedig az 1950-es évek elejétől rohamos fejlődésnek indult, amely fejlődésben önálló újítóként jelent meg A. Olivetti, aki teljesen más utat bejárva ért el sikereket a fejlesztésben és a gyártásban: az ő gyakorlatában a kereskedelmi szervezettség dinamizmusa és a termelési struktúra hatékonysága összekapcsolódott az árrendszerrel és a legmodernebb megmunkálási módszerekkel úgy, hogy az első helyre a vállalkozása céljainak megfelelő, tudatos dolgozói szerepvállalást állította, valamint a spontán fejlődést a szigorú tervezéssel helyettesítette.

A. Fanfani és E. Mattei kereszténydemokrata politikusok, illetve ez utóbbi nagyvállalkozó, politikai és gazdasági vezetése alatt heves viták indultak meg az állami és a magánvállalatok problémakörében; a magánvállalatok igyekeztek egyre inkább eltávolodni az államtól. Mattei állásfoglalása az volt, hogy az állam nem gyakorolhat ellenőrzést a magánvállalatok fölött, illetve hogy a szabad verseny, a szabad vállalkozás és a piacgazdaság XIX. századi eszmék, a XX. században az államnak “operatív" szerepet kell vállalnia a gazdaságban.

A II. világháború után ismét feléledtek a Fiat-iskolák, amelyek keretében nagyon kemény fegyelem mellett nevelték az üzemi rendszerek működését biztosító középkádereket. Ugyanakkor – ugyancsak a Fiatnál – az alkalmazottakkal szemben megerősödött a gyár iránti hűség elvárása: csak ez biztosította az előmenetelt és a jövedelememelkedést.

1955-ben fordulat állt be az olasz szakszervezeti mozgalomban, miután – még mindig a Fiatnál – képviselőik megbuktak az egyik választáson; a CGIL (Confederazione Generale Italiana del Lavoro = Olasz Általános Munkásszövetség) titkára beismerte a hibákat, és új szakszervezeti politikát indított el, ezzel egy időben a Szocialista Párton belül divatba jött a “neokapitalizmus" szó, ami V. Foa szerint, az akkori Olaszországra alkalmazható jelölés; ugyanő a Parlamentben az 1966–1970-es ötéves terv programjának vitája során nem szavazta meg az új jövedelempolitikát, hanem kitartott a mozgó bérskála mellett, azzal érvelve, hogy mivel nincs ár- és profítellenőrzési politika, a jövedelempolitika egyenlő lenne a bérek fölött gyakorolt ellenőrzéssel. Az ötéves terv irányítójellege ellen foglalt állást a Confindustria is; az akkori középbal kormány felé csak a “fordizmus" elvei alapján működő “innovatív nagyipar" volt hajlandó nyitni, különösen azután, hogy a Saragat-kormány egy roppant népszerűtlen intézkedéssel államosította az energiaipart. A kormány ezután a nagyipar felé közeledett, ehhez viszont következetes együttműködésre képes szakszervezetre volt szüksége. A két fél – kormány és szakszervezet – közötti közeledés megvalósítását az Intersind nevű szervezet vállalta magára. El is kezdte a felkészülést olyan fejlődés biztosítására, amely “fokozatos, szervezett, és megegyezésen alapuló"; tervét azonban éveken keresztül nem tudta a valóságba átültetni, aminek okai között szerepelt, hogy egyedül próbálkozott a nagyipar kizárásával, sőt a Confindustriával sem igen kommunikált. A középbal kormány végül is nehéz időket hozott a nagy magánvállalatokra, amelyek nem törekedtek nagy tervek megvalósítására, és nem vették komolyan a változásra irányuló törekvéseket sem.

S megint vissza kell térnünk a Fiathoz, amelynek elnöke 1966-ban ismét Agnelli, megváltoztatta a gyár belső szervezeti struktúráját, megszüntette a centralizmust, osztályokat hozott létre, és változtatott a döntési központok felépítésén is. 1974-ben a Confíndustria elnöke lett, kapcsolatba került a Fiatal Vállalkozók Csoportjával (Torinóban), amelynek egyik stratégiai célja a Confíndustria megreformálása volt. Agnelli támogatta törekvéseiket, amelyek viszont ellentétben álltak a Costáéival; Agnelli visszakozott reformterveivel, de továbbra is támogatta a Fiatal Vállalkozókat, akik az Einaudi Központ közreműködésével tanulmányt készíttettek a Confindustriáról; ez foglalkozott ez utóbbi szervezetével is, az ipari társadalmat arra buzdította, hagyjon fel az “egoista csoportérdekekkel", és “etikai célokat tűzzön ki" maga elé. A Confíndustria státuszának átrendezését L. Pirellire bízták. A Pirelli-jelentés olyan érdekegyeztetést ajánlott, amely nem árt a gazdaság hatékonyságának, a fejlődésnek, ugyanakkor a szociális méltányosságot is figyelembe veszi.

A jelentés azonban már későn érkezett, az elkövetkezendő évek eseményei megsemmisítik majd a benne megfogalmazott elveket. Ezek az események 1969 őszén következtek be (a “forró ősz" Olaszországban), s a kollektív szerződések, valamint a szervezeti kérdések köré csoportosultak, és súlyosan érintették az üzemi reformok ügyét. Az Intersind hajlandó volt bizonyos engedményekre, azért, hogy a még súlyosabb összeütközéseket a szindikátusokkal elkerülje, ugyanakkor azt is hangoztatta, hogy meg kell fékezni a követeléseket. Ezek a nézetek, különösen kormánykörökben, nem arattak osztatlan sikert, bár a munkaügyi miniszter, C. D. Cattin is igyekezett a szakszervezetek mellé állni, mondván: akkor is párbeszédet kell velük folytatni, “amikor nem csak technikai vagy elosztási, hanem a gazdasági rendszer megváltoztatására irányuló célok is vezérlik őket." A Confindustria ugyanezekben az években (tehát az 1970-es években) a munkásmegmozdulások hatására igyekezett megerösíteni a vállalkozói szférában kialakítandó érdekvédelmi egyesüléseket is. A Fiat két Agnelli-vezetője ezenközben kétfrontos harcot folytatott: egyrészt az újítások bevezetéséért a gyáron belül, másrészt a legfelsőbb menedzserkörök konok ellenállásával szemben, illetve e két fronton túlmenően, a gyár társadalmi felelősségvállalását is megpróbálták megvalósítani.

Az 1970-es évek világgazdasági válsága (olajár-robbanás, infláció...) az olasz gazdaságot is elérte, megérezte azt a Fiat is, ahol gondok voltak a húzóágazatokkal, az exporttal. Ekkor ismerték el először a Fiatnál, hogy a korábbi, robbanásszerű gazdasági fejlődés komoly egyensúlyzavarokat is teremtett, amelyeket csak a “piaci automatizmusok" nem tudnak föloldani, hanem új, “kollektív fogyasztási politika" bevezetése is szükséges, ezeken túlmenően, a foglalkoztatási problémákkal is törődni kell, és minimálbér jár az üzemi struktúraváltás káros következményeit elviselni kénytelen dolgozóknak. Ami a Confindustria szakszervezetekre vonatkozó véleményét illeti, nos, ez meglehetősen elmarasztaló: Costa úgy mutatja be őket, mint akiknek “elsődleges céljuk saját politikai hatalmuk növelése, másodsorban a munkaidő csökkentése és csak harmadsorban a díjazások emelése." F. Volponi író és menedzser regényében viszont az olasz ipart marasztalja el: “Az olasz ipar nem gondol a rendezett fejlődésre, a kutatásra, saját szervezete és termékei fejlesztésére, nyílt és lojálismegmérettetésre a piaccal, az ipari kultúrával, az egyetemekkel... Saját kényelmére gondol csak, ami kizárja a reális kutatási lehetőségeket, csakhogy bennmaradhasson az irányítás gyakorlásában, és kész!... Csak azt termeli, amit tud, csak azt adja el, amit tud... És hogy megőrizhesse elmaradottságát, az egész országot elmaradottságban kell tartania." Maguk a szakszervezetek sem tudták követni a vállalkozóktól kiinduló változások figyelmeztető jeleit. Ilyen körülmények között az ipart terheli a felelősség az ország hatalmas átrendeződéséért, amely a munka széleskörű kizsákmányolása révén ment végbe. Eljött az ideje annak, hogy ez az ipar a “társadalmi egyensúly létrehozásának tényezőjévé válj ék, és megszüntesse az Olaszország modernizálását késleltető különbségeket." Az olasz ipar szerepének félrecsúszása egyébként onnan is ered, a szerző szerint, hogy '69 őszének szakszervezeti vezetői azt hitték, az ipar áll a társadalom középpontjában, és mindennek, “lineáris mozgás" formájában, az iparból kell a társadalom irányába tartania, azaz a munkahelyi harcoknak kellett volna az olasz társadalmat átalakítania.

Fordulópont volt az ország gazdasági és politikai életében a G. Agnelli és L. Lama által 1975. január 25-én a szakszervezetekkel aláírt megállapodás, amelytől Agnelli – és vele a Confindustria is – a tömegmegmozdulások gyöngülését várta. Sajnos, ez az év katasztrofális volt az olasz gazdaság számára az aláírt egyezmény ellenére is, amelyet egyébként bizonyos kormánykörök is támadtak. Egyedül Mattei próbálta védeni, aláhúzva annak sokféle irányultságát, a megelőző roppant nehéz tárgyalásokat, a kormány cinikus tanácsát a megállapodás elkerülésére. Ezek után az olasz gazdaságban új “dualizmus" alakult ki, melynek két oldalát a nagy-, illetve a kisvállalatok alkották, az előbbiek a munkásosztály ellenőrzése alatt próbálták életüket élni, az utóbbiak a “senki földjén periferiális munkásgárdával" próbálták fenntartani magukat – de csak egy ideig: hamarosan ugyanis ezek a kisvállalkozások, szinte észrevétlenül, komoly vállalkozásokká nőtték ki magukat, s több tényező kombinálása révén versenyképes és hatékony termelést mutattak föl. Az ő termékeik fogják majd büszkén viselni a Made in Italy feliratot, szemben a nehézipari ágazatokkal, mint a gépipar, a gumiipar, a vaskohászat, sőt, az autógyártás. Az évszázad utolsó két évtizedében az olasz ipar változásait egyrészt a területi átrendeződés jellemzi – északnyugatról északkeletre helyeződött át a központja, s a Milánó–Genova–Torinó háromszögből csak ez utóbbi város őrizte még meg igazi ipari jellegét; másrészt az iparban végbement, -menő “karcsúsítás", azaz az iparban alkalmazottak számának nagy mértékű csökkenése.

Befejezésül idézzük a szerzőt, aki az olasz ipar XX. századi szerepét és napjainkban elfoglalt helyét mutatja be: “Különösen Olaszország számára az ipar alkotta a modem társadalmi identitástudat alapvető iskoláját, az egyéni és a csoportos előmenetel rugóját, a haladás garanciáját... Az ipari munka és a vállalkozások XX. századi története, az ipar társadalomba történő beágyazódásáért vívott kitartó építő munka, az érdekek önszerveződési képessége, a szakértelem és a magatartási formák olyan szilárd és összetartó erejű szubsztrátumát fedik föl előttünk, amely még ma is döntő forrása a fejlődésnek."

A könyvet böséges jegyzetanyag és névmutató zárja. Haszonnal forgathatják azok, akik a XX. századi olasz gazdaság fejlődését és problémáit e speciális szemszögből kívánják megismerni, bár a cím kissé félrevezető, hiszen magukról a gyárakról, gyakorlatilag nem esik szó.