Klió 2002/3.

11. évfolyam

A könyv egyik ismertetője túl kövérnek jellemezte a munkát, egy másik az év legjobb életrajzának. Mindkét megállapítás helytálló. Roy Jenkins, a liberálissá vált labour-politikus és történész-író két év és egy hónap alatt írta meg e hatalmas kötetet, és az utolsó három fejezetet a 81 éves korában történt szívoperációja után fejezte be ugyanolyan színvonalon – talán egy kicsit tömörebben, mint az előbbieket. Sokan úgy vélik, a munka kissé elsietett, sokan pedig azért bírálják, mert nem túl sok újat nyújt a több mint száz kötetre terjedő, jobbnál jobb, vagy kevésbé jó, vagy revizionista mű után, amelyeket az 1930-as évektől fiatal, idős, kortárs angol és külföldi történészek írtak Churchillről.

Roy Jekins korábban két nagyszerű életrajzot bocsátott közre Asquith-röl és Gladstone-ról (egyéb más művei és cikkei mellett), de a fenti mű életrajzírói tevékenységének a tetőpontja, és ennek megvan a magyarázata. Jenkins ugyanis Churchill kortársának tekinthető. Fiatal korában apja, Arthur Jenkins, a miniszterelnökhöz, Attlee-hez közelálló képviselő, bemutatta fiát Churchillnek, aki ettől kezdve úgy érezte, hogy ez az ember “jelen van" életében. Ez az ember, Churchill ekkor élete legsikeresebb, legfontosabb szakaszát élte, a kritikus európai helyzet vezetése szinte a kezében volt. Franciaországot már lerohanták Hitler csapatai, és légierejével sikeresen küzdöttek az angol pilóták, a “Battle of Britain" során. Jenkins életében kétszer töltötte be ugyanazt a miniszteri szerepkört, mint Churchill (a belügyit és a pénzügyit), tehát ezeknek szakavatott leírását, Churchill általi vezetését nála jobban senki nem lett volna képes ilyen színvonalon megrajzolni. Jenkins további politikai pályája, bőséges politikai közírói tevékenysége, a parlamenti demokrácia gyakran krónikus, néha fura gyakorlatának ismerete az Asquith-i és Gladstone-i időszakok megírt tapasztalatai alapján is, és tagadhatatlanul erős rokonszenve Churchill személyisége és tevékenysége iránt – még ha kifejezetten új ismeretekre nem teszünk is szert –, könyvét határozottan jelentős, a korszakot megértő és szakértő alkotásnak
kell értékelnünk.

A mű 46 fejezetből, 912 lapból áll. A 30. fejezet (588. o.) ér el 1940 májusáig, Churchill miniszterelnökké válásáig, majd további három fejezet foglalkozik 1940 dicső hónapjaival, igen kielégítően. 1941-et a decemberi Pearl-Harbour-ig egy fejezet tárgyalja, és ettől kezdődően 1943-ig, amikor a háború legfontosabb döntései születtek, három fejezet jut. Eredetileg két kötetet tervezett írója, az első kötet 1940 májusáig terjedt volna, és a következő évtizedeknek, Churchill háborús és békeidőbeli miniszterelnökségének, ellenzéki vezéri és nemzetközi szerepének több helyjutott volna, de a kiadó – mint a kiadók jelenleg általában – egy kötet mellett döntöttek. A háborús évek leírása, különösen az utolsó éveké, sűrítetten izgalmas. Az akkor már idősödő, hatvan éven felüli Churchill csupán egy év folyamán, 1943-ban 172 napon keresztül külföldön volt, 31 napon át – valószínűleg túlfűtött munkatempója miatt tüdőgyulladáson esett át, de egyébként munkabírása az előző évekhez képest nem csökkent. 1945-ben nem kelt át az óceánon, hogy részt vegyen Roosevelt temetésén (ápr.). Hogy miért nem tette, ezt sokan találgatták akkor is, később is. Jenkins szerint talán ezzel akarta bizonyítani, hogy a Roosevelt és Churchill között feltételezett rokonszenv, vonzalom nem volt akkora, mint ahogy feltételezték, hanem inkább “a körülmények és alkalom adtapartneri kapcsolat, nem olyan egyének barátsága, akiknek mindegyike ragyogó személyiség volt..." Jenkins művében jól kirajzolódik Churchill sikertelen és sikeres éveinek története. Hiszen mindaddig, amíg nem választották meg miniszterelnöknek, tevékenységének és egyéniségének megítélése nem volt egyöntetű. 1940-ig a fiatal és középkorú Churchill rendkívüli keveréknek tűnt, ambíciója és önmagában való hite gyakran több volt, mint tevékenységének jó megítélése. Egy vélemény szerint, ha Churchill nem éli túl egy manhattani, 1931-es balesetét, nem értékelték volna többre, mint egy középszerű, kissé különcködő, sikerén munkálkodó, de nem elérő politikust, újságírót, de leginkább mint apja fiát. Ebben a vonatkozásban Jenkins sokat merített Robert Rhodes James: Churchill: A Study in Failure című, kitűnő, de sok vitát kiváltó művéből. Ami szintén érdekes Churchill 1940 előtti tevékenységéből-amire Jenkins remekül utal –, hiszen nyilván olvasója is volt ezeknek, hogy Churchill rengeteget írt újságokba, a több kötetes Duke of Marlborough címü és a History of the English-Speaking People című művei mellett. Így az Evening Standardba, a News of the Worldbe, a Sunday Chronicle-ba és amerikai lapokba, megkeresve mai értéken mintegy évi 450 ezer fontot. Pénzre nagy szüksége volt, hiszen – vegyük pl. az 1937-es évet, amikor nem viselt hivatalt – hatvanas éveinek közepén, választókerületével is egyenetlenségekbe került, önbizalma kissé megrendült, egy parlamenti beszédében is megakadt egyszer, a közvélemény is inkább a Hitlert békéltető politikai tábor uszályába került, ellenezve a fegyverkezési politikát, Churchill akkori – helyes – vesszőparipáját. Életvitelének változtatásáról, költséges szokásairól, szivarjairól, brandyjéről – nem szólva családja fenntartásáról, Chartwell-vásárlásáról – nem kívánt elmélkedni, amíg írt és alkalmazott “ghost''-írókat, jövedelme befolyt, a munka rabja, a tevékenység rabja – ma úgy mondanánk “workalcolic" – volt, időnként mély depressziója ellenére.

Jenkins Churchill-portréja magában foglalja tárgya arculatának valamennyi fontos vonását: megjelenik a politikai dinoszaurusz képében, a munkásellenes reakciós hazai és háborús uszító imperialista külföld előtti színezetében. A munkásellenessége vitathatatlan, de összetett. Az anyagi előrehaladást csak a magánvállalkozásban és a piaci versengésben látta, ugyanakkor hangoztatta a munkáltatók felelősségét. Az 1926-os általános sztrájkot követően, 1928-ban csatlakozott az Építőmunkások Egyesült Szövetségéhez, mint “amatőr" falazó kőműves. A tőke és munka kérdésében feltétlenül a tőke oldalán áll. 1926-ban, az angliai általános sztrájk idején ugyanolyan álláspontot képviselt, mint Baldwin, csak még türelmetlenebbül, erőszakosabban. Bár kétségtelenül volt Churchillben eredeti együttérzés a munkásosztály irányában, oly kevéssé bízott bennük, mint ők benne. Hogy mennyire nem értette a brit szocialistákat, mutatta az 1945-ös, úgynevezett Gestapó-beszéde, amelyben egyaránt szó esett a szakszervezetek anarchiájáról, a szocialisták zsarnokságáról és bizonyos fokig a kapitalisták felelőtlenségéről. Churchill politikai nézetei magukban foglalták a keresztény etikán alapuló nyugati civilizáció eszményképét, a liberális demokráciát, az egyén tiszteletét törvényes biztosítékok alapján. Patriotizmus és liberalizmus jelentette számára Angliát, amelyet meg kellett védeni történeti sorrendben az abszolút monarchiától, a porosz egyeduralomtól, a totalitárius diktatúrák náci és szovjet formájától.

Churchill problémája 1945 után egybeesett országa problémájával. Anglia befolyása csökkent, és a nagyszerű hadvezér, Churchill mítosza nem állta ki a békeéveket. A szocializmust építő Attlee lett a háború miniszterelnöke helyett a munkáspárt miniszterelnöke.

Jenkins egy kissé adós marad egy olyan összefoglalással, amely Churchill emberi és politikai tulajdonságait árnyalataiban bemutatná. De ezt részleteiben megteszi narrációja során. A végén “az emberiség különös példányának" értékeli hősét, mint ahogy az is volt, mint ahogy többé-kevésbé minden ember az.